Készüljetek!
Benjamin Südel középiskolai tanuló nem hajlandó részt venni az úszásoktatás-órán. Itt kezdődik a Mártírok története. És ott végződik, hogy Erika Roth, a teljesen átlagos, kedves biológia, kémia és földrajz szakos tanárnő a saját meztelen lábfejébe kalapáccsal szöget ver be. Mi köze a két cselekedetnek egymáshoz, és milyen stációk mentén jutunk el egyiktől a másikig?
Dömötör András okosan kezeli Marius von Mayenburg kortárs német drámaíró hideg szövegét, és tárgyilagosan mutatja meg, mennyire tehetetlenek vagyunk a szélsőségekkel szemben, valamint azt, hogyan veszítheti el bármelyik ember a józanságát, és válhat ön- vagy közveszélyes, szélsőséges „elemmé”.
Csattan az iskolai szék háttámlája a padlón – a hintázó srác átlendül a holtponton, és keményen csapódik a földön. Direkt csinálja, újra és újra. Nincs egyensúlyi állapot, Benjamin (Tasnádi Bence) nem is akar a normális keretek között maradni. Mert ő komolyan hisz valamiben, és harcolni fog az igazságért. Elszigetelődött a többi embertől, az égre – Istenre – függeszti tekintetét, az ő nevében akar lesújtani a „bűnösökre”. Mit lehet vele tenni? Senki sem tudja. Édesanyja (Kiss Eszter) nem ér rá a kamaszos kilengésekkel foglalkozni – egyedülálló anyaként mindig agyonhajszolt és kimerült, munkában megfáradt idegei nem bírnak a tinédzser furcsa hülyeségeivel foglalkozni. Oldja meg az osztálybizalmi, a fiatal, csinos, magabiztos és szabad szellemű tanárnő, Erika Roth (Ónodi Eszter)! Ez a dolga, nem? Vagy oldja meg az iskolaigazgató (Takátsy Péter), a tesitanár (Nagy Ervin), a tiszteletes (Elek Ferenc) – valakinek csak van valami kulcsa a fiú lelkéhez…! Nincs. Olyannyira nincs, hogy Benjamin – a megalkuvó, félelem és megfelelési vágy által vezérelt iskolaigazgatót, a gyengekezű tiszteletest szinte félresöpörve – ördögtől valónak kiáltja ki a „hazug, zsidó” biológia tanárnőt, és annak elpusztítását tűzi ki maga elé szent küldetésül. Balesetnek álcázott gyilkosságra bújtja fel „nyomorék” „barátját”, Georgot (Dankó István), majd molesztálással vádolja tanárát, akit e miatt kirúgnak. A fiú fegyverei: tűzben égő tekintete, fiatal hevülete, erényessége vagy annak látszata, kérlelhetetlen erkölcsi szigora vagy abszurd, anakronisztikus, őrült követelései ellen a felnőttek nem tudnak küzdeni. Hazugsága ellen sem. Önjelölt mártírként háborút indít a kereszt nevében az egész világ ellen. És a harcban mások is elvesztik józanságukat: a szélsőségesség ellen harcolva a másik oldal is szélsőségbe csúszik.
Marius von Mayenburg 2012-es drámája nem egy vallási fanatikussá váló kamasz lelki torzulásának érzékeny elemzése: nem tudjuk meg, honnan erednek Benjamin erős érzelmei, melyek a Bibliához (persze elsősorban az Ószövetség haragvó istenéhez) húzzák. Nem pszichologizál, nem ismerteti meg a fiú családi hátterének részleteivel a nézőt, rövid időre sem kínálja fel a szereplő szemszögébe helyezkedés, a megértés lehetőségét, mert nem ez a célja – épp ellenkezőleg. Hideg fejjel, tisztes távolból, de folyamatosan növekvő feszültséggel szemléljük az egyre durvábbá váló eseményeket. Egy darabig úgy tűnik, Benjamin történetét látjuk, de szép lassan a hangsúly áttevődik Roth tanárnőre – aki először csak a Bibliát bújja, hogy az idézetekben beszélő Benjaminnal az ő általa kijelölt nyelven tudjon kommunikálni, majd ugyanúgy megszállottá válik, mint a fiú. Mindketten kimondják, hogy az ő igazságuk az egyetlen igazság.
Szaggatott képekben halad előre a történet: a jelenetek élesen elválnak egymástól, látjuk a színészeket különböző pózokba merevedni, és állóképbe, tablóba fagyva várni a következő jelenet – a harc következő lépésének – eljövetelét. A fizikai erőszak sokkoló képei a néző fantáziájára vannak bízva: a megfelelő pillanatban mindig sötét vágja el a képet, és mindenki reflexből pörgeti tovább a fejében a félbehagyott mozdulatot: Benjamin egy súlyos szikladarabbal Georg kopasz fejére sújt, a kalapács lecsap a szög fejére, melynek hegye a tanárnő lábfejébe fúródik. A jelenetek közti dübörgő, zúgó zenei átkötések (Molnár Szabolcs és Vajdai Vilmos felelősek a nyugalom megzavarására alkalmas zajokért) tovább növelik a feszültséget gyomortájon – melyet a színészek által előadott XVI. századi, gyönyörű, többszólamú egyházi énekek sem csökkentenek – sőt.
A Kamra kis színpada mélységében három, majd négy részre oszlik – a steril, egyszerű díszlet (Kálmán Eszter körültekintő, értő munkája) egy teret rengeteg helyszínre képes felosztani, nem kell sok: csak néhány jellegzetes bútordarab mutatja, hol vagyunk, és ez bőven elegendő. Az előtér jobb oldali sarkában fekvő unalmasan panel-barna kanapé hol a tiszteletes irodája, hol a tanárnő és a tesitanár otthona, a bal oldalon csak egy asztal két székkel és egy növénnyel: tökéletesen funkcionál igazgatói irodaként és otthoni ebédlőasztalként is. Az átlátszó plexiüveges tolóajtó mögött folyosó húzódik keresztbe – néhány jól megválasztott tárgy (mosdókagyló, fogas, tornapad) teremt ismerős közeget, újabb tolóajtó mögött a harmadik sík az osztályterem: hat egy irányba néző szék. Mindent ural az előtérben terpeszkedő, természetellenesen sötét fűzöld linóleum.
A Katona színészeinek játéka most is megnyugvással tölti el a nézőt: mesterségüket komolyan véve és azt nem lankadó figyelemmel, magas színvonalon gyakorolva, pontosan, tudatosan, tehetségüket jól használva, fizikai- és idegállapotukat nem kímélve, erős koncentrációval és egymással szoros kapcsolatot tartva, fegyelmezetten teremtik meg a szigorú és távolságtartó atmoszférát. Tasnádi Bence, ameddig a szöveg úgy kívánja, izgalmas, érdekes, titokzatos kamasz, majd egyre ijesztőbb, kezelhetetlenebb, távolibb valaki, végül csak egy mániákus, körmét rágó, mutatóujját magasra emelő félőrült prédikátor, inkvizítor, aki rettenetes erővel veri a fakeresztbe a szögeket. Számtalanszor látjuk égő tekintetét, ám mikor már tudatosan hazudik, rágalmaz, a nézőknek háttal ül. Ónodi Eszteré a feladat, hogy egy laza, megértő, haladó gondolkodású, kedves nőből megszállottá váljon – az ív folytonos és amilyen hihetetlen, olyan hihető, természetes és valóságos. Akik humort csempésznek a kemény és részvétlen képekbe: Takátsy Péter, a gyermeteg és gyengekezű igazgatót formálva béna szexuális töltetű megjegyzésekkel „bókol” csinos beosztottjának, ahogy udvarlónak, úgy igazgatónak sem a legjobb; a heves vitában mondatait kiabálva kezdi, de szinte suttogva, magát és mindenkit lecsillapodásra kényszerítve teszi ki a pontot. Igyekszik mindent egy egyszerű, logikusnak tűnő utasítással megoldani, gyorsan letudni. De valójában nem mer foglalkozni a problémával. Ki hisz neki, ki bízná rá magát erre a vezetőre? Tehetetlenül nézi, hagyja, hogy elfajuljanak a dolgok, megadja magát. Nagy Ervin a löttyedő izmú, de még mindig menő, tanítványaira laza vigyorokat villantó tesitanár szerepében a háttérbe húzódva is apró gesztusokkal, poénokkal színez. Végül félreáll, nem vesz részt az eseményekben. A tiszteletes alakja sztereotip-gyanús, de Elek Ferenc ájtatoskodó hittantanára elkerüli a kényelmes csapdát, és a szomorú kétségbeesést, szégyent, tehetetlenséget is megmutatja. Georg (Dankó István) bambán-lelkesen bólogat, és bármit megtenne annak, aki törődik vele, és nem kigúnyolja testi fogyatékosságát. De azért felmerül benne a kétely barátját illetően, hiszen: „isten nem náci.” Sajnos nagy igyekezetében, hogy megfeleljen, eltéveszti az ajtót: közel érzi magához megmentőjét, de az nem homoerotikus vágyaitól hajtva foglalkozik vele ilyen lelkesen. A nők sem rúghatnak labdába Benjamin életében: nem tudnak a közelébe férkőzni: anyja (Kiss Eszter) megpróbálja elhitetni magával, hogy fia csak kamasz, más baja nincs. A szexuális energiáktól duzzadó osztálytársnő (Pálmai Anna) egy pillanatra lukat tud ütni a páncélon: a fiú nem bírja ki, és megfogja a mellét, de az ígéretes kezdésnek nincs folytatása. Benjamin átadja magát a harcnak.
Készüljetek – írja végítéletet hirdetve a plexire. Valóban nem árt éberen figyelni – nem csak a körülöttünk lévők, de önnön magunk indulataira is. Komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogyan tudjuk kezelni a szélsőségeket, és emellett hogyan tudunk saját elménk józanságára vigyázni.