v f
Hírek, Aktualitások

Múltidézésre vállalkozik a Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház magyar tagozatának közös előadása is, amelyet Vörös címmel a szabadkai bemutató után a Kamrában játszanak. A téma ugyanaz: népirtás. Az 1942-es újvidéki „hideg napokat” megtorlandó, amikor a visszacsatolt területen a magyar reguláris hadsereg tagjai partizánvadászat címén tömegmészárlást vittek véghez a szerb és zsidó lakosság körében, két évvel később a szerb partizánok követtek el hasonló gyilkosságsorozatot a magyar civil népesség ellen. A Brestyánszki Boros Rozália dokumentálta tényanyag az utóbbi szörnyűségekre koncentrál, nem feledkezve meg az előzményekről sem, hogy világosabb legyen az egymásra licitáló vérengzések kollektív bűnösségen alapuló „minden megtörténhet” abszurditása.

Itt már nincs narratíva, az előadás létrehozói joggal vélhették úgy, hogy az emberirtás nem foglalható racionális történetbe, nem szólva a szavak erejének hiábavalóságáról, hiszen a gyilkosok és az áldozatok effektíve nem ugyanazon a nyelven beszélnek, az utóbbiak kiszolgáltatottságához – a primer kegyetlenkedések mellett – hozzátartozik az előbbiek minden magyarázat nélküli, kíméletlen nyelvi fölénye, ami a szerbül is beszélő szabadkai színészek birtokában a hitelesség egyik kiváltságos eszköze. A szavak irracionális (a megértést ellehetetlenítő) szerepének hangsúlyozásával párhuzamosan megnő a gesztusok ereje. A realista-naturalista elbeszélés helyébe lép a gesztusnyelv: a fizikális közlésmód, a kollektív játékformációk, illetve a képi stilizáció és az absztrakció.

A laza epizódfüzér az atrocitások különféle válfajait sorakoztatja föl az ütlegeléstől a megerőszakoláson át a kivégzésekig, kiemelve a különös kegyetlenséget, sorshúzás révén kiválasztott áldozatokkal vagy a haldoklás folyamatának szenvtelen végigkísérésével. Közben sorstöredékek villannak föl, imádkozva búcsúzkodó pap („nincs Isten, csak Sztálin és Tito!”, mondják neki), halála előtt a meggyilkolt zsidók számával büszkélkedő, angol szövetkabátját a gyilkosára hagyó főjegyző, egy fiú, aki partizánnak áll, különben megölnék, és partizánként hal meg, vagy csak egy névtelen, akinek a haláláról levélben értesül a felesége a „Kedves menyecske!” megszólítást követően. A kollektív tragédiát hol a líra – magyar fiú és szerb lány szerelme –, hol a sorsközösségre utalás mélyíti el: menetelés, partizáninduló, zászlólobogtatás az egyik oldalon, Duna-partra terelés, rettegve intonált Kossuth-nóta és tömegsír a másikon.

A „szerepek” fölcserélődnek, szerbek és magyarok, áldozatok és gyilkosok egymás bőrébe bújnak, megerőszakolt lányból perverz női pribék lesz, kivégzőből kivégzett. Vörös kendő, szalag vagy rongy jelzi a csonkítást és halált, a ruha alól, kvázi a testnyílásokból kerülnek elő. Szürke morzsalékba süppednek a mezítlábas szereplők Cziegler Balázs nézőktől körülvett „porondján”, föld, sár és víz képzetét egyaránt fölkeltve a porózus anyaggal.
Összeforr a két társulat az igen erős előadásban, Kalmár Zsuzsa és G. Erdélyi Hermina ambivalensen ellentétes nőalakjai, Fekete Ernő káromlásba fúló haldoklója és nyilasindulóval búcsúzó főjegyzője, Pálfi Ervin érzéketlen partizánja, Dankó István újvidéki eseményeket csöndesen fölidéző fiúja, Szirtes Ági szimbolikus mementóként megrendítő, egyszerű asszonyalakja csak önkényes példák – mindenki személyes elkötelezettséggel rendeli alá magát a rendező Máté Gábor felügyeletének. Az epizódok között pár másodperces civil lazítás jelzi a színház-szituációt. Old is, köt is: a jelenhez.

Élet és irodalom, LVII. évfolyam, 48. szám, 2013. november 29.

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben