Aktplasztika
A háttér fehér vászna, fekete leple előtt a szereplők önmagukkal és a maguk hordta tárgyakkal díszletezik be az egyébként sokáig szinte jelöletlen, tág teret.
Szimultán akciók sorában történik, amit a szerző oly fontosnak tartott: az álarc letépése, a lelki lemeztelenítés.
Az ezerkilencszázharmincas évek német nyelvű drámája – némiképp Bertolt Brecht felől olvasva, és Thomas Bernhard-i utólagos belelátással – tálcán kínálja javát a jelen színházának. Az 1929-es világválság készségesen segítségére siet 2009 világválságának: ami hét-nyolc évtizeddel ezelőtt lecsapódott a frissen reflexív színműirodalomban, ma is sistereg, tüzet fog. A Katona József Színház deszkáin Zsámbéki Gábor korhű beállítással vitte színre a Mesél a bécsi erdőt, de Mészöly Dezső bő emberöltő múltán is kiválónak mutatkozó fordítása minden szavával időszerű. (Ha mégsem, akkor segít a stiláris beavatkozás: ami nyomtatva manipulál volt, az kimondva menedzsel lett.) A rendező nem aktualizál: a mindmáig ismerős, tipikus kispolgári jellemekre, a kedélyesség alól borzongató, takargatottan lidérces miliőre építi eredményes, szuggesztív munkáját.
Khell Csörsz m. v. lépcsőzetes, ferdén emelkedő színpadán átlagosnak tetsző perememberek súrlódnak egymáshoz, Ödön von Horváth írói elgondolása szerint Bécs csendes nyolcadik kerületében és az osztrák vidéken, a kék Duna mellett, a klasszikus könnyűzene Straussainak hangkulisszáitól ámítva. Fakóak ezek a személyek. Lelki szegények, nem a bibliai értelemben. Ruházatukban a szürke, a barna, a drapp, a fehér, a fekete úgy keveredik egy testen, hogy szinte egyetlen seszínnek látszik (Szakács Györgyi m. v. elsőrangú jelmezei a kéktől a liláig kihasználják a színskálát; csíkos, kockás, virágos mintákat mozgósítanak, ütköztetnek az üres dinamika, a diszharmónia érzékeltetésére). A társulat ereje a parányi és a kicsi szerepekben is megnyilatkozik. Lengyel Ferenc (a nyers sertésfejet vagdaló, legkevésbé sem bizalomgerjesztő, faragatlan Havlitschek), Szirtes Ági és Tenki Réka (a darabhoz képest új, homoerotikus színezettel festett Helén és a Bárónő), Tóth Anita és Czakó Klára (a rettenetes gyerek Emma és a rettenetes Nagynéni), Vajdai Vilmos (a borotva veszélyű Hierlinger Ferdinánd), Ujlaki Dénes (Bécs nagyhangú jenki díszvendége, a Mister) az egyre népesebb bolyban, egyre tömöttebb-ziláltabb térben egymáshoz hangolt és külön életet is élnek. Olsavszky Éva (Nagyságos asszony), Pálmai Anna (Emma) és Gera Marina m. v. (Petra) további néprétegek megjelenítői.
A Monarchiából ittmaradt Kapitányt Bán János, a Hitler küllemű egyetemista kisfasisztát Kovács Lehel (Erich) állítja múlt/jövő párosba. Hasonló kettős a gyerekgyilkossághoz jól értő, elpusztíthatatlan boszorkány Nagyanya és a sunyi ellenkezéssel asszisztáló Anya szerepében Lázár Kati m. v. és Bodnár Erika (a két asszony szívből gyűlöli egymást, mégis elüldögélnek összetámaszkodva, együtt eszegetve). Az egyes figurákkal és figuracsoportokkal is jól sakkozó Zsámbéki a zenészeket (Sáry László, Várady Zsuzsa) ugyancsak a tisztán muzikális funkció fölé emeli. Dankó István az a közreműködő, aki teljesen egyedül áll, viszont két alakot játszik. A Konferanszié itt kinagyított szerepében Brecht- és Kabaré-allúziókkal, mészbe fehérült arccal kiált ki lényegtelent és lényegest; Gyóntató atyaként – Bányai Tamás m. v. világítási (azaz elsötétítő) fényrekesz-mesterművében – az előadás egyik legintenzívebb képének részese.
A lóversenyező, kitartott link Alfréd és a nemszeretem vőlegénye mellől egy időre elcsábuló, majd ifjú anyaként sztriptíztáncosnővé kényszerülő Marianne földszintes drámájának jellemző lényege, hogy végül mindketten visszahullanak korábbi partnerük (a férfiéhes özvegy szépasszony, Valéria, illetve a gyáván érzelgős férjjelölt hentes, Oszkár) mellé. Csak épp közben angyalka lesz a kisgyermekükből. E gyermek – akiből leginkább egy nagy babakocsi látszik – a darab szinte jelen sem levő legfontosabb szereplője: nagy, mesterkélt kibékülésben átmenetileg mindenki kimenekíti magát, még ha belátott vagy be nem látott veszteségekkel is, a kelepcéiből, a kisfiú azonban odalesz a kenyér-, érdek- és érzelmi harc kegyetlensége, kegyelemtelensége folytán. A Katonában az első rész pompás tragikomikus színei után a második rész anekdotikus epizódjai szárazabban hatnak, a felpörgő harmadikból nézve viszont mégis mélyebb jelentést nyernek. Zsámbéki kifinomult megoldásai sokszor film- vagy diaképszerűek. Fotózik, tekercsel, s már lép is tovább. Ida színes strandlabdája Erich kezébe perdül, az újbarbár diák egy szempillantás alatt előkapott tőrével kipukkasztja, s megy tovább a verkli, noha a labdacafat ottmarad; nem lehet róla, a legyilkolt játékszerről levenni a tekintetet. A jelenetek szimultaneizmusa mindinkább összetapasztja az eleinte külön kerengő embermolekulákat: távlattalan és torz közösségbe zsúfolódnak az egyedek. Ők borogatták-e fel a most már erre-arra heverő asztalokat, székeket, vagy a történelem emelt és döntött köréjük barikádokat, torlaszokat, leteperve őket is? Is, is. Nem mindegy? Nem mindegy; de mind egy.
A moziból jobbára kemény fickónak ismert Nagy Ervin Alfrédként puhány semmirekellő, akinek legfőbb fegyvere, hogy önostorzón kelleti is a puhányságát. Rezes Judit a kissé egyenetlenül megírt Marianne-szerepet a mulató vetkőzőszám-produkciójában és utána húrozza tragikussá. Nem testi meztelensége az „aktplasztika”, hanem a teljes elárvulás, amely csontig, velőig láttatja a tehetetlenséget, reménytelenséget. Fullajtár Andreának (Valéria) ugyan nem lehet elhinni minimum ötven életévet, ám bármi mást igen. Fölényt, szeszélyt, felparázslást, pislákoló humánumot. Elek Ferenc nem pusztán mértékkel kritizálja az engedékeny, megcsúfolt Oszkárt: van a keménykalaposan kiöltöző mészárosban (mint az egész rendezésben) valami kafkai sújtottság is. Bezerédi Zoltán szokás szerint már alaphőmérsékleten ingerlékeny, vértolulásos Tündérkirálya a betegség, a szívbaj helyett a beteg egészséget, a vak önzést, a nyilvánvaló étcsődöt tárja fel. Marianne apja, a játékboltos az anyakönyvi és a ragadványnevével is, meg a végkiárusítással is sokat ad a darab költői szintjéhez, metaforikájához.
A bécsi erdő, a kék Duna felől – 1931-ben vagyunk – az öröknek hitt romantikus lágyság szelíd hullámai helyett történelmi cunami feltartóztathatatlan özöne fenyeget. Ödön von Horváth a bábuk, játékok mellett rakétákat, ólomkatonákat, halálfejeket – és egy kis csontvázat látott a Tündérkirály apró birodalmának, a babaklinikának a kirakatában. A csecsemőtest nagyságú csontváz ott remeg, forog Zsámbéki színpadán is. Eleinte semmibe vett, felöltöztetett játékszer. A végére mementó.
Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem.
Azt üvölti felém a Hollán utcán a Fedél nélkült áruló testes, bozontos koldus, amikor nem vásárlok tőle: „Hitler visszajön!" Megpróbálok nem visszafelelni. Sürgős dolgom van. Megyek haza kritikát írni a tegnap esti Horváth-premierről.
Az Örkény Színházban feltűnően bájos színésznő - egyik kedvencem - adja Ui-Hitlert, aki nem különösebben hasonlított Kerekes Évára. A másik póluson a Katonában minden explicit: horogkeresztes zászló lobog, a lokálban is ilyen díszíti a kellék-Zeppelint, Hitler-Grußra emelt karral éneklik a szereplők a Deutschland über allest, a plakátok a csehek, a zsidók, a Városházát húsz éve uraló szocik ellen uszítanak, és a nagy rendcsinálás ígéretével, a vörös szörny megsemmisítésének hangoztatásával verbuválnak szavazókat.
Az Örkényben posztmodernt látunk, a Katonában egy brechtizált Horváthot. Horváthnál csak a dessau-kasseli Erichtől telik egyetlen Heil, s a Maximban valóban a Deutschland-Liedet fújják. Ennyi. És az 1931-ben íródott, s akkor is játszódó Mesél a bécsi erdő mégis minden jelenetében, minden szereplőjén át borzongató profetikus erővel szól a babától a csontvázig vezető útról, mindarról, ami két év múlva végigsöpör Németországon, Ausztrián, majd Európán. Elképzelhető persze - láttunk is ilyet, nem is egyet - egy fojtottabb, a szereplők lelki rezdüléseivel, egyéni drámáival aprólékosabban elbíbelődő előadás, konkrétabb, látványosabb díszletben, mint amilyet Khell Csörsztől rendelt Zsámbéki Gábor - annak is meglehetne a maga hatása. Zsámbéki azonban ennél indulatosabb és/vagy ennél közvetlenebbnek érzi a veszélyt. Legyen tehát brechtibb a hang, szólaljanak meg az egyes képek előtt narrátor ajkán a szerzői utasítások, legyen meg minden jelenetnek a maga „alapgesztusa". A népdráma a tandráma felé billen, de jó arányérzékkel félúton azért megáll. A hangnemnek a Katonában ritka direktsége megfér a mesterségük címeréül szolgáló modern realizmussal. A szituációk valós élettel telnek meg, de akik megélik őket, jellegzetes kispolgárok úton a nácizmus előtti totális behódolás felé. Riasztóan ismerős közhelyek hangzanak el, riasztóan ismerősek a férfipózok és -kakaskodások; riasztó ismerősen, egyre kevésbé leplezetten ütközik ki a kegyes vagy érzelgős frázisok mögül a szolidaritás teljes hiánya, az egymás iránti közöny, a gyűlölködés, a durvaság, az erőszak. Mindez a démoniig fokozódik az idilli klisét magából kivetkőztető wachaui nagymama alakjában, és elmondhatjuk: a szegény kis Leopold a fasizmus első áldozata.
Igazi Katona-előadás ez; Németországtól Nyugatra talán igény sincs egy olyan társulatra, ahol a legkisebb epizódszerepet is sztárra - adott esetben egy Szirtes Ágira, egy Lázár Katira - tudják kiosztani. A főbb szerepekben csupa nagyágyú csillog, Bezerédi Zoltántól (Tündérkirály) Nagy Ervinen (Alfréd) át Fullajtár Andreáig (Valéria), és a rendező kísérletre is vállalkozik: a részben alkati okokból főleg karakterszerepekben foglalkoztatott Rezes Judit mint Marianne naivaként lép a dráma központjába, szépségesen, sugárzó fiatalon, csacsin és megtéveszthetőn. Igen, valóban: szánandón.
Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem. A „brechti" elemek (az egyszerűség kedvéért nevezem így őket) frappánsak és mellbevágóak - és hogy mit tartsunk önmagunkról, különállásunkra büszke értelmiségiekről, azt eljátssza nyakmerevítőben Bán János (Kapitány). Ám amit ez a keret befog, kisszerűségében nem elég nagyszabású; a két heterogén összetevő mintha elszívná egymástól a levegőt. Remek részletek sorakoznak: Valéria asszony szőrszálcsipeszétől (Horváthnál: zsilettpenge) a prenáci testkultuszt kifigurázó fürdőtablókon át Elek Ferenc érzelmes hentesének vérfagyasztóan brutális dzsiu-dzsicu-mutatványáig; Marianne és Alfred kapcsolatát pedig már a kezdet kezdetén leképezi az a mozdulat, ahogy a szegény lány, támaszt keresve, a svihák léhűtő fürdőköpenyének üres ujjába kapaszkodik. Tüneményesen szellemes a zenehasználat, a bécsi kultképeket, kulthelyszíneket és kulthangulatokat aláfestő gunyoros valcermelódiákkal, és még hosszan sorolhatnánk a további részletfinomságokat, értelemmel telített rendezői és színészi árnyalatokat. Azt hiszem, az előadásból kelendő exportcikk is lehet, és fenntartásom mindössze annyi, hogy nem a Katona listakezdő Nagy Előadásainak egy újabb darabja született meg. Ne adja az ég, hogy visszatekintve váljék mind közül a legemlékezetesebbé.
Nem jelenetek sorát, hanem darabot rendezett Zsámbéki Gábor, egy történetet mondott el, amely hangulatilag is három jól elkülöníthető részre tagolódik. A szünetben nemcsak az idő múlik, de a világ is változik, a szereplők sorsa is fordul. A Mesél a bécsi erdő című mű legfeljebb két év eseményeit fogja át. Az előadás kétezer esztendőről szól.
Némileg meglepő, hogy két szünettel játsszák a Katonában a Mesél a bécsi erdő-t. A darab mozaikos, sok helyszínt felvonultató, filmszerű szerkezete látszólag megengedné, hogy mai szokás szerint két részre tagolják. Zsámbéki Gábor azonban nem jelenetek sorát, hanem darabot rendezett, egy történetet mondott el, amely hangulatilag is három jól elkülöníthető részre tagolódik. A szünetben nemcsak az idő múlik, de a világ is változik, és ami még fontosabb, a szereplők sorsa is fordul.
Az első részben a bécsi kedély uralkodik - leleplező, de alapjában kedélyes iróniával. Khell Csörsz hátrafelé lépcsősen emelkedő, kopott üres terében, Szakács Györgyi pontos jelmezeiben a társulat csillogtatja, amiben a legjobb, mikrorealista epizódok sorában világítja át a rengeteg szereplőt, lelkükbe néz, szavaik mögé kukkant minden gesztus, minden mosoly, minden hangsúly.
Hentes, játékárus, trafikosnő, veterán kapitány kis utcai együttese mulattatóan mutogatja a jellemeken és a közösségen felbukkanó repedéseket. Elek Ferenc jámboran érzéketlen vőlegény és érzékeny mészáros, Lengyel Ferenc fenyegetőbben korlátolt ugyan ebben a szakmában.
Bezerédi Zoltán és Bán János évtizedek alatt felhalmozott színészi készleteiből pontosan gazdálkodja ki az akaratos családfő, illetve a régi vágású hadfi alakját. Fullajtár Andrea rafináltan keveri bonyolult jellemmé a kéjsóvár, fiatalembereket kitartó özvegy, a pontos üzletasszony és az alapjában mégis nagyvonalú és jólelkű, kulturált polgári nő vonásait.
Tóth Anita egy csúf kislány egész jövendő nyomorú sorsát megvillantja. Vajdai Vilmos barátságosan cinikus magánzó. Olsavszky Éva a megelőző világháborút megidézőn vásárol néhány doboz ólomkatonát. Wachauban a vidéki idill sérüléseit mutatja anya és nagyanya eldurvult kapcsolata. Bodnár Erika elnyűtt jólélek, Lázár Kati itt még csak szeszélyesen kegyetlen. Nagy Ervin Alfrédként nem szokványos linkócit játszik, hanem a senkit, az emberi ürességet, a jellem hiányát jeleníti meg. Talán nagyobb bravúr, mint bármely finom árnyalat megfestése.
Közben Dankó István nyersen-agresszíven jelenti be a helyszíneket, jobboldalt elöl pedig egy hirdetőoszlopról olvashatjuk le a politikai helyzet változását. A Strauss-keringő azonban nem cseng-bong a levegőben, ahogyan a szerző Ödön von Horváth elképzelte, hanem Sáry László xilofonon pöntyögi, Várady Zsuzsa meg fémdarabot zenget hozzá vonóval. Ők elöljáróban a véget, nem a darabét, inkább az emberi világét, jelzik.
A második rész csalódás az elsőtől elbűvölt néző számára. A hamis idillből kipottyant hőseink vergődését láthatjuk tárgyszerű ridegséggel. Marianne lázadása a tehetetlen Alfréd oldalán elkerülhetetlenül sodorja őket kilátástalan helyzetbe. Szirtes Ági finoman jellemzi a vak asszonyt, Tenki Rékától kissé idegen marad a mondén bárónő. Rezes Judit a kezdetben csupa kéz-láb kamaszlányt erős átéléssel vezeti el a maga szenvedéstörténetén át a tragikus befejezésig.
A harmadik részben teljesedik be a szétzüllés folyamata, és itt Zsámbéki sokkal kegyetlenebb, radikálisabb az írónál. A szöveg polifóniájából erős kézzel emel ki motívumokat. Az utolsó jelenetben Marianne emlékszik, hogy az istent vonta kérdőre, aki hallgatott. A nagymama azonban magabiztosan képviseli. Lázár Kati archaikus erővel, könyörtelen következetességgel állítja középpontba az öregasszonyt, aki az isteni szeretet és erkölcsi rend nevében elpusztította Marianne gyermekét.
Elek Ferenc pedig az egykor elhagyott vőlegény szerepében ugyancsak a szeretet nevében nem "támogatja, szájon csókolja, és lassan kivezeti" a lányt, hanem fojtogatja, miközben a szín elsötétül. Mellékessé lesz, hogy a plakátokon olvashattuk a történelem folyását, a náci agresszivitás erősödését. Nem az akkori és a mai helyzettel is párhuzamba vonható politika, történelem zúzza szét a kis bécsi utca kispolgári-kiskereskedői közösségét és az ellene lázadókat. A szeretetvallás, a kereszténység mond csődöt.
A darab legfeljebb két év eseményeit fogja át. Az előadás kétezer esztendőről szól.
Zappe László, Népszabadság, 2009. november 9.
Adott a környezet, a barátok, a család, a kultúra. Az ember ritkán választhat. Azon kevés választásnak azonban, amelyek megadatnak, pontosnak kell lenniük, mert egy útra vagy rálépünk, vagy messze elkerüljük, visszafordulni csak kínkeserves áldozatok árán lehet. Ma úgy áll a helyzet, hogy nagy döntést kell hozni, csak egyszer és hosszútávra, de közösen.
Sok a hasonlóság a mai itthoni viszonyok és a ’20-as, ’30-as évek ausztriai közélete között: a boldog békeidők utáni háborúból még szinte felocsúdni sincs idő, amikor a gazdasági világválság következtében hirtelen megnő a munkanélküliség, a polgári liberális struktúra pedig működésképtelennek mutatkozik. A középréteg kezd megfenekleni, elindul a szélsőségek térnyerése. A komoly globális válság szép lassan beivódik a családok mindennapjaiba, beférkőzik minden gondolatba, és a legkülönbözőbb módon belülről kezdi el emészteni a lakosságot. Így minden, ami makroszinten megtörténik, mikroszinten is pontosan végigkövethető, és Zsámbéki Gábor rendezésének ebben rejlik az igazi ereje: egyszerre beszél az egyén és a társadalom sorsáról, kérlelhetetlen logikai egyértelműséggel.
Zsámbéki Gábor pontos dramaturgiai következetességgel három részre osztotta Ödön von Horváth művét: az első felvonás a boldog békeidő, a második a lejtőn való elindulás, a harmadik pedig a lejtő alja, ami már csak körvonalaiban hasonlít az első felvonás gondtalan miliőjére. Az ív pedig amilyen gondosan kidolgozott és finoman végigvezetett, annyira kegyetlen és szívbe markoló. Marianne ugyanis nem csinál semmi mást, minthogy a középszerű, szürke életet, amelyhez egy kvázi kényszerházasság vezetne, feladja egy csábító (Alfréd) két szép szeméért, a szerelemért. Ennek következtében apja kitagadja, csakhamar gyerek is születik, aki így házasságon kívüli fattyú lesz. A szerelem persze gyorsan kihűl, ám marad a nyomor és a gyerek. Marianne bártáncosnak áll, a gyerek pedig elkerül Alfréd családjához, ahol a nagymama az erkölcsre és a Jóistenre hivatkozva a legmélyebb gyűlölettel viszonyul a kicsihez.
Lépnünk pedig muszáj.
A színpadon hirdetőoszlop: hangsúlyosabb a díszlet jelzésszerű elemeinél. Rajta eleinte a válságra utaló cikkek, hirdetések, aztán választási plakátok, náci jelképek, háborús agitáció. Noha sosem kerül a centrumba, mind több teret hasít ki magának. Miként a saját kis világukban elmerülő szereplők életéből is a harmincas évek mind mérgezettebb levegője.
Ödön von Horváth darabjában a fasizálódás szindrómája inkább a háttérben, mind reálisabb fenyegetésként van jelen, míg a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte előadása ezt kifejezetten hangsúlyossá teszi. Nem szájba rágva, nem betoldott szövegrészekkel, s végképp nem a mai áthallásokat direkten erőszakolva, hanem a téboly elemeit fokozatosan a történetbe emelve, a társadalom és az emberi lélek fasizálódása közti párhuzamot megteremtve.
A Mesél a bécsi erdő szereplői nem szörnyetegek, de többségük végletesen egocentrikus, érzelmileg beszűkült, érzéketlen, szűk látókörű kisember, aki magától értetődő természetességgel válik a torz eszmék tudatos vagy öntudatlan kiszolgálójává. A nácizmus kellékei a mulatóban játszódó jelenetben válnak leginkább láthatóvá, de a teljes elembertelenedés folyamata a Nagyanya által a legkisebb morális aggály nélkül elkövetett gyermekgyilkosságban éri el csúcspontját. Az előadás leginkább ennek a folyamatnak a megmutatására fókuszál, így érthetően nem széles, realisztikus tablókkal dolgozik.
Zsámbéki Gábor brechties elemekkel, stilizáltan viszi színre a darabot. Khell Csörsz tere a játék kezdetén szinte üres; a színen lepel, vászon és két zenész (Sáry László és Várady Zsuzsa), akik majd újra és újra felbukkanva végigkísérik az előadást. A helyszíneket szinte csak egy-egy tárgy jelzi; a babaklinikából például csak a baba és a kis csontváz marad (hátborzongatóan előre utalva a kis Leopold sorsára is). A díszletezést a színészek maguk végzik. Az egyes jeleneteket kis tábla is jelzi (mely az első képben a közeli nevezetességet ábrázolja, a mulatóban viszont maga a horogkeresztes zászló), és megjelenik a jelenetcímeket, szerzői utasításokat elmondó Konferanszié is.
A szikár, elidegenítő eszközökre építő stílust a színészi játék és a rendezői ötletek élettel, erővel töltik meg. Miközben a tipizálás igénye végig jelen van a játékban, a szereplők mégis egyénítettek, s a jelenetek sok apró, pontosan és gazdagon kidolgozott részletből állnak össze. A fürdőzős piknik során például a főszereplőkről néhány pillanatra a mellékfigurákra vetül a reflektorfény – csupa finoman vagy élesebben elrajzolt szereplő. Tóth Anita, Czakó Klára, Gera Marina alakjai mintegy a történések groteszk módon elemelt hátteréül szolgálnak. A fasiszta palánta Erichet mi sem jellemzi jobban, mint amikor elkéri a kislánytól az őt korábban fejen találó strandlabdát, s késével széttrancsírozza. S hogy az agresszióhoz mennyire nem szükséges ideológiai töltés, jól példázza Lengyel Ferenc céltalanul dühödt, ostoba mészároslegénye; az általában elmosódott kontúrú figurából a színész bármely hatalom erőszakszervezetének potenciális tagját formálja meg.
Részben vagy egészben más alakítások is felülírják a szerepkonvenciókat: a Bárónő (Tenki Réka) és Helén (Szirtes Ági) itt leszbikus párként jelenik meg, s a kapcsolatban persze egyértelműen Tenki gátlástalan Madame-ra hajazó Bárónője a domináns fél. És némiképp új fénytörésben látszik az Anya és a Nagyanya kapcsolata is. Lázár Kati kedélyesen aljas, a lélek kiüresedését valósággal megtestesítő, elpusztíthatatlan Nagyanyájának nem morális ellenpontja az Anya alakja; Bodnár Erika inkább konformista cinkost játszik, aki ha gyűlöli is anyját, rá van utalva – így aztán szépen, békésen eléldegélnek egymás mellett.
A szerepek többségére persze nem a konvenciók átértelmezése, hanem a szerepsémák gazdag színészi kidolgozása a jellemző. A legtöbb ponton kézenfekvő a szerepek kiosztása – emiatt, valamint a pontosan megtervezett és megvalósított forma miatt transzparens, kiszámítható az előadás. A következetesen végigvitt koncepció meghatározza a játékot; törésre, váratlan fordulatra, a főszereplők karakterének átértelmezésére felesleges számítani. Az előadás értékét nem a tartalom vagy a forma eredetisége, hanem a megvalósítás szakmai színvonala adja: az alkotói következetesség, a játékötletek alaposan kidolgozott és koncepcionális megvalósítása, a színészi alakítások színvonala. A kisebb és nagyobb szerepekben voltaképpen az elfuserált, céltalan életek torokszorítóan komikus változatait láthatjuk.
Kovács Lehel nácifióka Erichjében nem annyira zavaros nézetei a félelmetesek, hanem az, ahogyan ez az ösztönös agresszióval párosul. Innen érezni, hogy Bán János (Kapitány) nyakmerevítős, jó szándékával és őszinteségével is csak bajt keverni képes, régi vágású értelmiségije már nem sokáig lesz számára ellenfél. Elek Ferenc (Oszkár) egyszerű eszközökkel, igen erőteljesen ábrázolja az érzelmileg kisemmizett, magányos kisember önző részvétlenségét. Fullajtár Andrea (Valéria) az első virágzásán már túljutott, fiatalabb férfiakba kétségbeesetten kapaszkodni próbáló trafikosnő elesettségének, magányának, szeszélyének, hiúságának, zsarnokságának ezernyi színét mutatja meg. Bezerédi Zoltán Tündérkirályának végletes egoizmusa, álszentsége, kicsinyes zsarnokoskodása mögött egy teljesen félresiklott élet kilátástalansága húzódik.
Nagy Ervin Alfrédja tagadhatatlan sármmal bíró üres pozőr, aki pózait szívesen fel is fedi, ha úgy érzi, ezzel ér céljához. Az önostorozás és önsajnáltatás szerves része hódítói eszköztárának, s mivel a pillanatnyi jóléten túl érezhetően semmi célja nincs az életben, többé-kevésbé jól is érezheti magát a bőrében. Rezes Judit színészi alkata fedi talán legkevésbé a játszott szerepet (vagyis itt tér el leginkább a „papírformától” a szereposztás), s így Marianne az első jelenetekben talán érettebbnek is tűnik az optimálisnál. Ám a későbbiekben ez az alkati érettség maximálisan kamatozik: ahogy a lány mind inkább higgadt keserűséggel viseli sorsának alakulását, úgy válik Rezes alakítása is mind intenzívebbé, szuggesztívebbé - egészen a gyermek elvesztése miatti csontig ható fájdalom ábrázolásáig.
Marianne távolról sem ártatlan ugyan, de kétségkívül áldozata az őt körülvevő közegnek – így a tragédia lehetőségét sem tagadja meg tőle az előadás. A csecsemőt jelző babakocsit brutálisan eltüntetik a színpadról, a kétségbeesetten vergődő lányt Oszkár vonszolja magával - maradnak a felborult székek, fülünkben zeng még az „über alles” - jön a szép új világ…
Urbán Balázs, revizoronline.hu, 2009. november 9.
A NYÁRSPOLGÁROK ÉS SZENT JOHANNA
A Katona József Színházban háromfogásos vacsorát kínálnak a nézőknek. A leves nem üli meg a publikum gyomrát, nem csoda, hiszen Krúdy Gyulától tudjuk: ez az étek azért van, hogy helyet csináljon az utána következőknek. A főételtől kezdődően azonban egyre nehezebben emészthető, ám egyre ínycsiklandozóbb falatok kerülnek a tányérra. A desszert pedig pikáns, kesernyés ízvilágával a legkényesebb gyomrokat is kielégíti.
A Petőfi Sándor utcai társulat Zsámbéki Gábor rendezésében Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámáját mutatta be. Horváth darabja majd mindent felvonultat, ami egy dél-amerikai szappanoperához szükségeltetik. Megejtett, majd elhagyott leány, gonosz nagymama, idősebb nő kitartottjaként éldegélő csábító és a sort még hosszan lehetne folytatni. A Katona előadása azonban határozott csapásokkal metszi le a melodramatikus túlkapásokat a szövegből, ez a törekvés a színészvezetésre és a szereposztásra egyaránt jellemző.
Kérdés, hogy mi marad, ha megszabadulunk a sallangoktól. Zsámbéki kispolgári Szent Johannaként játszatja a történetet. Egy tisztaszívű lány pokoljárásának történetét látjuk, olyan közegben, ahol mindenki álarcot visel, ahol senki sem hajlandó számvetést készíteni életének kisszerűségével. A szereplők lakonikus belenyugvással szemlélik, vagy észre sem veszik a fejük felett zajló társadalmi változásokat. Keretes szerkezetű előadást látunk, amennyiben az emberi viszonyok az utolsó, a harmadik felvonásra visszaállnak a cselekmény előtti állapotba. Ez alól csak Marianne a kivétel, ő a legnagyobb vesztes. Az első felvonásban a figurák színes buborékokat fújnak, a hölgyek és az urak fürdőruhában flangálnak, majdnem szeretkeznek, szerelmi kapcsolatok születnek és alakulnak át. Később fokozatosan borul be felettük az ég, a csiricsáré, tarka színek eltűnnek és helyettük a végletekig lecsupaszított személyiségroncsok maradnak.
Khell Csörsz lépcsőzetes tere négy részre tagolja a színpadot. A nézőtér felé lejtő, erősen stilizált díszlet meg sem próbálja a ’30-as évekbeli Bécs fasizálódását érzékeltetni. Ha mégis, akkor azt a színpad jobb oldalára állított hirdetőtáblával teszi. Hirdetményeket látunk, amelyek a gazdasági válságról, a munkanélküliségről, a közelgő választásról, majd a nácik győzelméről szólnak. A bal oldalon kisméretű vízfestmények jelzik a helyszínváltásokat. Az előadás csúf, kényelmetlen tere a természet adta és a mesterséges környezet harmóniájának lehetetlenségéről árulkodik.
Három színész játékát kell mindenképpen kiemelni. Rezes Judit Marianne szerepében nagy mélységeket jár be. Ez az út a boldogságot kereső, naiv lánytól a megtört, kiábrándult nőig tart. A színésznő mindezt teljesen természetes eszközökkel jelzi. Bezerédi Zoltán Tündérkirálya nagyszerű tanulmány az elvakultság, és a butaság természetrajzáról. A legjobb alakítás Fullajtár Andreáé, aki nem először viszi a hátán színháza produkcióját. Azzal, hogy egy 30-as színésznő játssza a trafikosnőt, a szövegben jelzett hervadó, 50-es helyett, nagyobb súlyt kap Alfréd, Marianne és Valéria szerelmi háromszöge. Nem kikapós nősténytigrisnek mutatja Valériát, hanem bölcs, szeretetre vágyó nőnek. Nagyszerű tempóérzékének köszönhetően ezúttal még humorát is csillogtathatja. Mindig történik valami, ha a színpadon van, ha nincs a színen, alig várjuk, hogy újra bent legyen.
Zsámbéki Gábor tálalásában csípős fűszerekkel ízesített vacsorát kínálnak nekünk a Katonában, megéri megkóstolni, csak vigyázni kell arra, nehogy megülje a gyomrunkat.
Az írás a 2009. november 6-ai előadás alapján készült.
Tud-e újat susogni a bécsi erdő a budapesti polgárnak, aki a magyar hétköznapok sűrűjéből érkezik a Katona József színház új bemutatójára?
„Az ember egyedül van, és így is marad.” Ez nem új, de mindenképp örök igazság, amit a szerelemben emancipálódó és ennek minden keservét gyermeke elvesztésével megtapasztaló Marianne sorsa képvisel. Mert hát hiába tartozunk egy párhoz, hiába vesz minket körül egy család, egy kisközösség, a társadalom mindenféle hálója, erdeje, mindegy, mely nemzet tagjai vagyunk, még istenünk is hiába van, felelősséget saját boldogságunkért és boldogulásunkért bizony nem tud és nem is fog vállalni senki.
Marianne, a „Tündérkirály-lány” felnőtté válásának útja az, amely a bécsi erdő és egyben az élet sűrűjén áthaladva tagolja ezt a tanulságos „mesei” cselekményt. A rendezés az ő öntudatlan, paradicsomi állapotból való elszakadásának stációit különíti el három képben.
A kis játékbolt üvegkalickájából, a „gyerekkor” átlátható elvárásainak és a zoknitartók szigorú rendjéből a nők kitartottjaként, lóversenyekből élő Alfréd szakítja ki. Nem csoda, ha gitár- és „korszerű” karate tudását fitogtató, jólelkű ámde kevéssé vonzó és egyszerű hentes vőlegény mellett Nagy Ervin magabiztosnak tűnő, „csak” gyengeséggel vádolható Alfrédje könnyen felébreszti a fehér ruhás, ritmikus sportgimnasztika-karrierről ábrándozó Marianne vágyait, miközben Elek Ferenc későbbi „kompromisszumoktól” sem visszariadva mutatja meg a megcsalatott Oszkár szerelmes egoizmusának két arcát, s tömi be csókjával a záróképben zokogó Marianne száját.
Mert Rezes Judit Mariannéja sejtelmes, szőke Loreley-ként Alfréd karjaiban, a Duna-parton ébred ugyan hosszú combú nőiségének öntudatára, de csak azért, hogy a nélkülöző, szürke ruhás hétköznapokban Szent Antal amulettje se mentse meg egy bártáncosnő-sorsától. A második szünet után hihetetlenül józanul, apjával és a társadalommal felnőtt, „bukott” nőként szembenézve már csak anyaként tűr el bármilyen rosszat sorsától, végül gyermeke halálával cél és remény nélkül marad. Meg maga, nagyon. (Oszkár karjaiban, persze.)
Zsámbéki rendezése ezen a nőalakon kívül, mintegy ennek ellenpontjaként a trafikos nőt teszi meg főszereplőnek. Fullajtár Andrea Valériaként tapasztalt, józan, önálló nő, aki az érzelmek cserekereskedelmét is már jól ismeri. Az előadás kulcsfigurájaként, hiszen az aktív, cselekvő emberek egyre csökkenő csoportjához tartozik. Dezilluzionált élettapasztalatának köszönhetően nagyon pontosan kiszámítja, mennyi melegséget adhat maga körül, hogy még null-szaldós legyen az üzlet.
Látszólagos keménységéből ki-kibuggyanó nőisége szánalmas és érthető egyben: Igazi szingli, önálló, reflektált nő a közeledő háború és az ezzel összefüggő gazdasági válság férfiak által dominált világában
Ismerős? Ismerős. Hiszen a von Hortváthok és Schnitzlerek által olyan jól megragadott fin de siècle hangulatán és problémáin valahogy még az ezredvég után sem vagyunk túl, ráadásul sógorkáink tündöklése és bukása itt még párhuzamos a magyar történelem akkori dekadenciájával.
A „modern” kor képviselői az itt felvonultatott kisemberek, úgy, hogy a posztmodernből (vagy hol is tartunk épp) elkomorodó mosollyal figyeljük az átmenetben „mindenegészeltörött”-re ébredő gyarlók próbálkozásait, hogy összeragasszák azt; akár a strandon fényképezkedve, akár a sörözőben vagy egy bárban mulatva az időt. Dekadens ’dans macabre’ ez – a virtuális „minden mindegy” alapján, amit mégis meg-megzavar a valóság.
A gyarló, kopottas valóság: Zsámbéki színpadán a készülődő vihar formájában, ami ellen nem vonulnak elég időben fedezékbe, a készülődő háború formájában, amit nem ismernek elég időben fel. Marianne meztelensége felett már nehéz szemet hunyni, és az autoriter régiek nem is tudnak: Lázár Kati vénasszonya egyszerű megoldást választ a rendteremtéshez.
Meg is teheti ezt, hiszen minden gazdasági alapot ő teremtett meg és pénze még most is van. A régi generáció visszavág, esze ágában sincs még meghalni. Lázár ezt üti a szolgalelkű lányát alakító Bodnár Erika arcába, miután halott dédunokájának propelleres játékának úgy örül, akár egy kisgyerek.
Zsámbéki Marianne három stációjának kereteként konferansziéval (Dankó István), híroszlopra ragasztott plakátokkal húzza alá ezt az elkomoruló történelmi-társadalmi hátteret, amely meghatározza a mikroközösségek életét. Ahogyan régen, úgy ma is: az anyagiak, hogy ki mekkora darabot haraphat magának abból a bizonyos füstölt kolbászból, központi kérdés.
A horogkeresztet formázó székláb és Erich Kovács Lehel által peckes szarkazmussal megjelenített, fanatizált, részegen önmagát vezénylő jogászhallgató-figurája sem gátolja meg az áthallásokat, a Katona színészeinek magától értetődő minőségi játéka kort idéző jelmezekben nemcsak letűnt időket fest elénk.
A rokon kislányt imádnivaló csúfsággal játszó Tóth Anita, a kimérten biliárdozó bonviván Vajdai Vilmos, a sértés netovábbjaként kakaduzó Bán János ugyanolyan maradandóvá teszi figuráját, mint a kolbászt rágcsáló hentesinas Lengyel Ferenc, a kis ottlégyre kapható, de tisztességre intő cselédlány, Pálmai Anna, az alig néhány percre pompásan züllött és fölényes bárónőként színre lépő Tenki Réka, akinek díszes portréja mögött finom árnyékként tűnik el a még mindig naiv Marianne árnyéka.
Mindezt pedig végigkíséri a Stephansdom hamiskásan megszólaló harangjátéka, a tangóharmonika és a cselló élőzenéje. Halkuló, egyre gyatrább a straussi walzer a még és már nem zenész Várady Zsuzsa és Sáry László kolduló párosának aláfestéseként. Esőben összehúzzák kabátjuk és ránk bámulnak bambán. Lehet-e az ember még ennél is magányosabb? Nem új, de örök kérdés.
Új mese - Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő
Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.
Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabjában (melyet most nem fogok elmesélni) számos sors, portré és viszony fonódik össze, mégis laza a szerkezet; a középpontinak tekinthető szál, a szerelmi háromszög éppen csak sorvezeti az eseményeket, de nem emelkedik fölébük. Megmarad a fragmentált, puzzle-jellegű konstrukció - és a fragmentumok élességét nem tompítja, nem mossa át a "nagy egész" mint olyan. Zsámbéki Gábor rendezésében ugyanis nem erőlteti sem az aktualizálódás, vagyis a válságok kínálta összefércelődést, sem az úgynevezett globális jelentést: merüljünk csak bele (netán el) a részletek gazdagságába.
A játék tere lépcsőzetesen emelkedik, és nagyjából üres; a behordott díszletek is csak jelzik, merre járunk: a bécsi Josephstadtban vagy Wachauban. Havlitschek húsboltját masszív vágódeszkaállvány jelzi, no meg Lengyel Ferenc, amint bárddal darabolja a véres sertésfejet. Rögtön mellette a Tündérkirály bababoltja (kirakatában csontváz és leszúrt baba) - Bezerédi Zoltán szangvinikus apájában szikrányi tündér sincs, csak a nagy fene szerencsétlenség és a belőle sarjadó akarnokság -, a jobb szélen pedig Valéria asszony trafikja: egy magas szék. Khell Csörsz díszlete hangulatkeltően darabos - a hangulat pedig korhű; ez utóbbit erősíti Szakács Györgyi bravúrosan kétfelé korhű jelmeztára, melynek minden darabja (tán Ida napozója és a fürdőruhák kivételével, de ez sem biztos) otthon van a mai utcán.
Betolnak olykor egy hirdetőoszlopot - legalább tudjuk, hol és mikor járunk: 1931-ben, Bécsben. Válság van - és elég végignézni Ödön von Horváth panoptikumát, hogy lássuk: a hatását senki sem kerülheti el, mert a válság nemcsak odakint, hanem idebent is tombol. Szeretetért, kötődésért folyik a nagy háború, melynek eszközei mindvégig bumeránghatással működnek: tönkreteszik mindkét felet. Apát és vőlegényt, leányt és menyasszonyt, özvegyet és túlélőbajnokot. Zsámbéki Gábor erős nagyítóján át mindegyikre vetünk egy-egy éles tekintetet.
A Katona velejéig perfekt előadása majdnem lehetetlen feladatot abszolvál: a Mesél a bécsi erdő remek darab, de pokolian nehéz egyben tartani. Eszerint csak úgy lehetséges, hogy sok hibátlan alakítás áll helyt önmagáért, és nincs erőlködés a "metamondandó" irányába.
Lázár Kati nagymama- és Bodnár Erika anyafigurája szimbiotikus gonoszságban mutat kétfelé: az uralkodó gigagonosz (Lázár micsoda daccal és csakazértissel fogja túlélni az összes alakot itt!) percenként triumfál gyatra tanítványa, vagyis a lánya felett (amit Bodnár félelemmel tetéz). Bezerédi apanyomoronca töltelék szövegeket nyom, közben csimpaszkodik bármibe-bárkibe, aki szeretni bírná - és nagy női tartással megfejelve ugyanebben utazik Valéria, a trafikosnő is: Fullajtár Andrea minden haja szála erőltetetten kapaszkodik össze, ő maga pedig szünet nélkül csöppnyi hajlással-dőléssel keresi a percnyi kegyeket. Van neki jó szíve pedig.
Vajdai Vilmos Hierlinger Ferdinándja Nagy Ervin puha-puhány Alfrédjának update-olt verziója - és akkor ott van a nagykamasz Erich, az ő komolyan vehetetlenre maszkolt, de véresen komoly fasiszta tartásával és szövegével (Kovács Lehel erősen mutatja ennek a komolyan nem vevésnek az életveszélyes következményét is) már nem jövő, hanem jelen. Ott bóklásznak a muzsikusok (Sáry László és Várady Zsuzsa), ömlik a Strauss meg a Kék Duna.
És epizódok, súlyos-felejthetetlen villanások (ahogy a Tenki Réka játszotta Bárónő és a Szirtes Ági játszotta vak Helén érzelmi poklára vetünk egy pillantást, vagy a Kapitány - Bán Jánosnak a figura merevségéhez szinte nincs is szüksége a nyakmerevítőre - hiábavaló tisztánlátása előttünk válik hiábavalóvá, mert senki nem hallja meg, és akkor jön egy Mister, az amerikás bécsi, aki Ujlaki Dénes drabális megformálásában értetlenségével és érzéketlenségével alaposan "belecsap a lecsóba"), szóval a kőkemény epizódok sűrűjében ott botladozik Marianne, aki elkövette azt a végzetes hibát, hogy nem akart mások útmutatása szerint élni, hanem megpróbálta a saját akaratát követni. Hogy milyen lett volna a más, azt Elek Ferenc tébláb-agresszív Oszkárja mutatja: minden csók erőszak, fölér egy veréssel. Félelemből, persze, belső tévelygésből. Elek Ferenc játéka vastagon remek.
Rezes Judit pedig kitartja a magasfeszültséget: a kedves naivától az engedelmes lányon keresztül a kifosztott asszonyig minden másodperce hiteles és mély. És szépen összeköti az előadás két pillérét: a templomi magányt, az Istentől való elhagyatottságot az óriáslabdán tipegő pucér nő kiszolgáltatott magányával.
Ja, közben tudjuk, hol vagyunk: lassan, de biztosan itatja át a levegőt a fasizmus. Alig is venni észre, oly alattomos.
Nos, akik nagyon megválogatják, hová mennek színházba: irány a Katona!
Egy párizsi vihar alatt tragikus balesetben meghalt, magyar állampolgárságát megtartó, magát német anyanyelvűnek tartó közép-európai drámaíró, Ödön von Horvath itthon legtöbbet játszott darabját, a Mesél a bécsi erdőt nemrég mutatták be a Katonában Zsámbéki Gábor rendezésében.
Több okból is, de főként talán az összeomlás lelki és anyagi sérülései miatt hasonlít a húszas évekbeli Bécs a korabeli Berlinre, ahol maga a dráma is keletkezett. Budapest pedig duplán hordozza – ha nem is liberalizmusában, mint Berlin, de társadalmi viszonyaiban – az első világháborúban legyőzött, s megalázott nagyhatalmak frusztrációját. A színen kezdettől jelen lévő hirdetőtábla is mintha ezt érzékeltetné: a gazdasági világválság nyomán krónikussá vált hazai munkanélküliség történelmi figurává vált szendvicsembere tűnik fel a plakáton a nyakába akasztott botrányos hirdetés ismert szövegével, amelyben diplomásként állást keres. Egy generáció pontos, mások által is megszenvedett életérzését fogalmazná meg a jelenre vonatkozó finom célzásokkal a mű: a világsírt megéneklő József Attila mellé ideszámíthatjuk Enczi Endre egyébként nem túl jelentős, ám annál szignifikánsabb, a korabeli Berlinben játszódó, részben hasonló hangvételű halálregényét is.
Khell Csörsz jelzésértékű díszletei finom zsinórmértékhez alkalmazkodva követik a részben hagyományos módon felépített előadás belső, Zsámbéki Gábor által is megszabott törvényszerűségeit. Látszat, nemcsak a díszlet, hanem a régi világ nyomokban megőrzött életformája is. A társadalom halott. A természetszerűleg hozzátartozó szolidaritás, az alapját elvileg jelentő keresztény etika széthullt, csupán az üres formák, a képmutató utánérzések maradtak meg, s a mindennapok világa a történelem egyik legnagyobb félreértéséhez, bűnéhez közeledik. A pusztulás szimbóluma a Strauss-keringőkre, így az ironikusan a darab névadójává vált Johann Strauss-műre, a Mesél a bécsi erdőre (Geschichten aus dem Wiener Wald) utaló csontzene, a halálra ítélt világot jelképező gyermekcsontváz a Tündérkirály babaklinikájának kirakatában.
Ödön von Horváth epizóddrámai megoldását követve a régi filmhíradókhoz hasonló, a kispolgári létmódot ironikusan követendő módon tagolja a darabot a szövegbeli narrációkat alapul véve a rendezés. Híradócímek jelennek meg óhatatlanul is a néző gondolataiban: Bécs egy külső kerülete; A polgárok vasárnapi kirándulása; Életképek egy heurigerből.
A saját, eredendően tisztességes természetére rakódott romlottság mókuskerekében vergődik Valériaként Fullajtár Andrea. Pontosan, hitelesen jeleníti meg az adaptáció a nácizmus sokszínű természetét és a magát tervszerű módszerességgel szemellenzőssé formáló kegyetlen Erichtől (Kovács Lehel) a szeretet nevében gyermekgyilkolásra is kész Oskarig (Elek Ferenc). Utóbbi feladatot elvégzi helyette a Nagyanyát alakító Lázár Kati, akinek szinte ruhája szegélyéből is süt a metszően szikár gonoszság. Széles hangulati skálán mozog tehetségének legjavát adva Bezerédi Zoltán (Tündérkirály), mérnöki pontosságú, s talán ezért is meghökkentően erős a nyugalmazott kapitány szerepében Bán János. Nagy Ervin Alfrédje a jellemesség felszíni illúziójában rengő puhány alak, akinek félig önállósodott felfogású függvényévé válik Marianne (Rezes Judit).
Zsámbéki Gábor pontosan mérve, a magánéletet a társadalmi kohéziókkal elegyítve aktualizálja finom közvetettséggel a művet, felidézve a jelenkor és a rendszerváltozás óta eltelt időszak melléfogásait tapintatos, ám nem csak vájtfülűek számára érthető módon.
Kezdetben csak Sáry László és Várady Zsuzsa zenészek vannak a színen, lenyűgözően elveszettnek és bátortalannak tűnnek a Mesél a bécsi erdő előadásában a Katona József Színházban. Mint akik akaratukon kívül betévedtek valahová és nem találják a helyüket. Sáry jóformán csak a hangszereire figyel, már-már beléjük menekül, de mintha egyébként sem nagyon látna mást a világból instrumentumain kívül. Várady kicsit bohócos, riadt a tekintete, ő azért körbepislog, de valószínűleg szintén nem akar látni semmit. Közben akár nagyzenekarra írt művek részleteit játsszák ketten, netán a fényűzés, az elegancia zeneszámait, például valcert, ez persze szegényesnek hat, de van benne meghittség is, két félénk, csaknem reszkető ember próbál kívül maradni a világ borzalmain. Egyetlen fegyverük a zene, amivel önkéntelenül ki is fejezik a rémségeket, hiszen a színpadon történtek visszfényében óhatatlanul is más jelentése lesz az általuk játszott műrészleteknek, mint ahogy azt eredetileg a szerző elképzelte.
Ödön von Horváth darabja a fasizálódás idején játszódik, akkor, amikor még kedélyesnek tűnhet Bécs, de már szaporodnak a riasztó jelek. Hangulatosnak látszó Duna-parti pikniket nézünk, de valahogy nem képes kényelmesen lazítani senki, mindenkin feszültség érződik, miközben diskurál, eszeget, fürdéshez készülődik. A Katona társulata roppant erős az olyan összjátékban, amikor sokan vannak egyszerre a színen. Amikor mindenkinek jellegzetes karakternek kell lennie, ugyanakkor bele kell simulnia az egységes stílusú összjátékba. Egy örökké hisztiző, nyafka gyereket, Idát, a rút kis békát adva Tóth Anita már-már kilóg a játékstílusból, annyira vásárian túlzó, groteszken harsány. De mégis eltalálja a mértéket, ahogy az Erichet, a kezdetben udvariaskodó, de mindinkább fasisztává váló fiút alakító Kovács Lehel is, aki miután a kislány fejen dobja a strandlabdájával, annyira elkapja a minden szempontból kontrollálatlan pulykaméreg, hogy előveszi bicskáját, és kidurrantja vele a színes lasztit. Ez a labdagyilkosság, miközben abszurdan röhejes és nézőként nevetünk is rajta rendesen, előrevetít valódi gyilkosságokat. Kovács Lehel még azt is érezteti, hogy Erich nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ehhez neki joga van, ettől erősebbnek, férfiasabbnak, merészebbnek tartja magát, számára se lesz meglepő, ha nagyobb gaztettet is elkövet. Az is előrevetíti a következő történéseket, hogy Ida abszolút egyedül marad bánatával, hiába toporog ott körülötte a Czakó Klára által megformált nagynéni, egyikük sem jelent vigaszt a másik számára, hiszen abban az ördögi haláltáncban, amit Ödön von Horváth lefest, nemigen akadnak szereteten alapuló, érzékenységre épülő kapcsolatok. Inkább kapaszkodnak, csimpaszkodnak egymásba az emberek, és közben letépik a másikról a húst. De ehhez még próbálnak jópofizni, csevegni, elegánsnak mutatkozni, csak közben mindinkább lerongyolódnak, hiszen úgy nyolcvan évvel ezelőtt is volt egy pusztító világválság, ami nemcsak az anyagi viszonyokat, hanem a lelkeket is szétzilálta.
Zsámbéki Gábor rendezőtől távol áll, hogy erőszakoltan aktualizáljon. Miközben mégiscsak ordító a párhuzam. Dankó István személyében egy konferanszié, brechti kikiáltó is kerül az előadásba, aki szenvtelen, pikírt hangon, ridegen közli, hogy a következőkben mi történik majd. Ez vásári, elidegenítő elem, miközben Zsámbéki mégiscsak ódzkodik az ilyen hatásoktól, inkább aprólékosan elbíbelődik a kapcsolatrendszereken, finom gondossággal kidolgoz mindent. És ezen a ponton hiányzik nekem valami. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba. Nem a sokadik jó színvonalú Katona József színházi előadást akarom látni, hanem elementáris élményre vágyom. Olyanra, amilyet jelentett például Zsámbéki munkái közül A konyha, a Csirkefej, Az imposztor, A revizor, a Szent György és a sárkány, a Médeia. Ami nem csak a színészeknek, de a nézőknek is behúz néhány gyomrost, annyira meg kell feszülniük attól, amit csinálnak. Most gyönyörű összmunkát látok. Végiggondolt koncepciót érzek. És aggodalmat, hogy a darabban ábrázolt „klasszikus” gazdasági válság, meg a mostani között ne legyen túl direkt a párhuzam. Szépen megformáltak a színészi alakítások. Jó ezt nézni. Csak éppen a műben lévő gyúanyag nem lángol égetően, veszélyesen. Nem lángolt akkor sem, amikor Keszég László állította színpadra a darabot néhány évvel ezelőtt a Nemzetiben. A Székelyudvarhelyen, Zakariás Zalán által rendezett Mesél a bécsi erdő jóval egyenetlenebb produkció az előbbieknél. Lázas hevület és riasztó elkeseredés van benne. Az előadás végén gázálarcban végigtolt babakocsi durva, talán primitív, mégis erős hatás. Egyszerre demonstrálja a társadalmi és magánéleti világvégét.
A Katona József Színházban a többek számára kellemetlenné vált csecsemő ravasz gyilkosát Lázár Kati adja rideg számítással, aki nem is nagyon érti, mi azzal a baj, ha eltesz valakit az útból, ha zavarja a köreit. Rezes Judit Marianne, aki kanosszát jár, a gyermekét is elveszti. Nem olyan naiv kezdetben sem, mint amilyennek ábrázolni szokták, Rezes azt érzékelteti, hogy sejti ő előre, nem történhet vele semmi jó. Tán még a Nagy Ervin megformálta Alfréd is sejti, pedig ő igazán fenn az ernyő, nincsen kas módra igyekszik élni, de aztán alapos történelmi leckét kap, ahogy mindannyian. Elek Ferenc Oszkárként olyan hentest játszik, aki bármilyen megalkuvás árán mindent igyekszik túlélni, ahogy a Fullajtár Andrea által alakított, kétségbeesetten kapcsolatot kereső, de közben felvágó, hervadó szépasszony, Valéria is. A népes szereplőgárda valamennyi tagja a helyén van. Jó előadás. De nem kiugróan felejthetetlen.
Tulajdonképpen ezt gondolom a Katona József Színház másik játszóhelyén, a Kamrában bemutatott Kutya keringő című produkcióról is. Ami bizonyos szempontból szintén nevezhető haláltáncnak. Gothár Péter rendező komoly szakértője az orosz irodalomnak, a szélsőséges jellemeknek, a formátumosságot pitiánerséggel vegyítő alakoknak, az önsorsrontóknak, a színpadi őrületeknek. A Kamrában rendre új és új térformát eszel ki, maga tervezi a díszleteket is. Ezúttal hosszú, pástszerű emelvény a színpad, szürkén nyomasztó, rácsszerű ablakok szegélyezik. Két oldalról üljük körül, csaknem olyan benyomást kelt, mintha börtönbe kukkolnánk be. Leonyid Andrejev darabja nyomasztó téboly, groteszk tobzódása eltorzult alakoknak. Gothár műorrokat, bibircsókokat, púpot rakat fel a szereplőkre, még groteszkebbé, torzabbá téve őket. Tartás nélküli, etikáról még csak nem is hallott, boldogtalan alakok tobzódnak a deszkákon. Nincs nagyon céljuk, csak úgy tengenek-lengenek, gyűlölködnek, kihasználják egymást. Szeretet nélküliek. De vágynak valamire, maguk sem nagyon tudják, mire. A főhősről-antihősről, Heinrich Tiele bankvezérről, akit Mészáros Béla alakít, az sem tudható pontosan, hogy eredetileg tehetséges ember volt-e, és csak mostanra üresedett ki rémisztően, ahogy az sem sejthető, volt-e oka annak, hogy a menyasszonya az utolsó pillanatban otthagyta. Jordán Adél végletekig szeszélyes egykori menyasszony, majd Heinrich testvérének szeretője. Számító dög. Veszélyes nőstény. De ő is összeomlik, mint ebben a darabban mindenki. Csupa maga alá kerülő, elveszett lélek. Keresztes Tamás adja a testvérét magától értetődően kisemmiző senkit. Hajduk Károly gazdáját módszeresen meglopó, depressziós inas. Pelsőczy Réka dülöngélően részeg, paradicsommadár jellegű, rikí tóan taszító öltözködésű prostituált.
Mozaikos a darab. Nincs igazán íve, inkább nyomott alaphangulata van, ami gyilkos, maró humorral párosul. Andrejevnek lesújtó véleménye van a világról, amit nem is gondol javíthatónak. Csak értelmetlenül húzzuk a belünket, aztán egyszer csak felfordulunk. Ennyi. Mintha összekacsintana Ödön von Horváthal. Ebben az esetben is jó valamennyi színész, és az előadás is az. De a sokadik világvége már nem hat rám sokkolóan. Némiképp semlegesíti egymást a temérdek nyomottság. Tán a színészekben sincs olyan elemi indulat, mint például a szintén Gothár által rendezett Fekete tej előadásában volt. Míves munkára, gondos alakításra törekednek. Hiányzik azonban az a zsigeri erő, mindent elsöprő düh, amitől nemcsak a hétköznapokban, hanem a színházban is azt érezném, hogy tényleg itt a világvége.
Végkiárusítás
Zsámbéki Gábor nagy húzása volt a Mesél a bécsi erdő Marianne-szerepét Rezes Juditra bízni. Rezes nem naiva, nem élő baba a Tündérkirálynak nevezett papa babaklinikájában, aki szinte a kollekció részeként áll a kirakatban, amikor egy arra járó sviháknak megakad rajta a szeme. Továbbá nem törékeny szende és sápadt liliom, nem született áldozat, akit elcsábítva és elhagyatva prostituál az élet, hogy a végén kikössön egy szadista hentes karjaiban. Hanem kispolgárlány, akinek kevés fogalma van az életről, de bátran belevág, és amikor vesztésre áll, megpróbál a saját erejéből a felszínen maradni. Rezes az elején a hosszú szőke Gretchen-hajával, a Duna vizéből kikelt nyúlánk fürdődresszreklám-alakjával magabiztos sorsválasztónak látszik - „Mit őseink hagytak reánk, akkor miénk csupán, ha megszerezzük!", idézi a darabban a Maxim mulató konferansziéja bizarrul „a költőfejedelem" Goethét „a mi halhatatlan Faustunkból" -, de miután vőlegényével szakítva a svihák Alfrédhoz költözik, rövidre nyírtan, olcsó neglizsében, mosott ruhák között olyan, mint egy proli valamelyik Hauptmann- vagy Kroetz-drámából. A gyóntatópap előtt a zabigyereket szülő „Gretchen" töredelmes bűnbánóból az istenhez felszóló kétségbeesett lázadó lesz. Az említett Maxim-jelenetben pedig, amikor revügörlként minden frivolitástól mentesen, sivár pucérsággal tapos egy előregördülő varietégömböt, tökéletes brechti stílusban kommentálja foglalkozását és a polgári erénycsőszök előtti „lelepleződését": „Két schillinget keresek itt naponta. Nem sok, ha a kis Leopoldra gondolok. Mi mást csinálhatnék?" (Mészöly Dezső fordítása)
Rezes Judit Mariannéja az egyetlen, aki a darab szereplői közül eljut odáig, hogy megértsen valamit a világból. Bizonyos értelemben tragikává válik - és a színésznő kiváló tehetséggel mutatja meg a folyamatot.
Az 1931-ben írt Ödön von Horváth-darab olyan emberekről szól, akiknek fogalmuk sincs, mi folyik körülöttük. Ebben hasonlítanak leginkább a mai nézőre. Nem a gazdasági válság köti össze őket, hanem a valóságtévesztés. „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság", mondja Horváth a darab mottójában. Ám nemcsak butaságról van szó, hanem korlátoltságról, hiszékenységről és hipokrízisről is. Ezek az emberek erkölcsről beszélnek, és erkölcstelenül cselekszenek. Oszkár, a hentes Marianne iránti „kikerülhetetlen" szerelme a prédalesőé. A Nagyanya kikéri magának, hogy „tisztességes emberek lányaként" egy leányanyához hasonlítsák, de habozás nélkül lesz közvetett gyerekgyilkos. Erich Németországból Pucciniért és Dosztojevszkijért rajong, de már készülődik benne a náci. A félig magyar, félig cseh, de elsősorban európai Horváth tévedhetetlenül látja meg, hogy földrajzi környezetünkben - a Monarchia utódállamaiban - milyen sötét lehetőségeket tartogat a bornírtság és a vakság. A lehetőségek nem sokkal később valóra váltak, következményeit itthon máig nyögjük. A Mesél a bécsi erdőt nem nehéz mai magyar drámának olvasni.
Zsámbéki tartózkodik minden direkt megfeleléstől. Megerősíti a brechti szálat - a Maxim konferansziéjából egész estére szóló narrátort képez, aki Dankó István tárgyilagos közvetítésével informál a politikai háttérről, többek között a nemzetiszocialisták parlamenti előretöréséről -, és beállít egy hirdetőoszlopot a korszak propagandaplakátjaival. Ennél jobban nem erőlteti a korabeliséget. Khell Csörsz nyitott színpada nem rendez be helyszíneket, lakást, üzlethelyiséget, Duna-partot, Maxim bárt, mindezt beleképzeli a lépcsőzetes térbe, amit néha maguk a szereplők rendeznek át. A jelenetek átolvadnak egymásba, az eső elől menekülők az asztalok fedezéke alatt csinálnak a kerthelyiségből Maximot - jó, hogy nincs víz és esernyő, mára mindkettő üres színpadi konvenció lett -, és a szereplők néha ottfelejtődnek a következő jelenetben: mementószerűen túlnőnek önmagukon. Akár a babaklinikát jelző pici csontváz. Itt a nüánszoknak van értékük.
A szerepértelmezés összetettebb a közhelyelemzések sémáinál. Első pillanatra kevésbé kritikus vagy leleplező. Ez döntőnek bizonyul: átlagos, magukat polgárian tisztességesnek tudó karaktereket, akik föl sem mérik, mit tesznek, dermesztőbb látni, mint eleve deformált figurákat, akikből kibukik a perverz vagy a gonosz. Fullajtár Andrea disztingvált Valériája még konzervált testtel és lélekkel utazik a fiatal fiúkra. Elek Ferenc Oszkárja inkább a gátlásait kompenzálja, semmint nyálcsorgató ösztönből les áldozatára. Bezerédi Zoltán Tündérkirálya az a „régimódi polgár", akinek leírják, és aki nem lát tovább az orránál. Kovács Lehel Erichje masírozó bohóc, csak egy kislány labdájának mosoly mögé rejtett, villámgyors kiszúrásával árulja el agresszivitását. Bodnár Erika Anya figurája gyönge és gyáva megakadályozni a Nagyanya gonosztettét; utóbbit, a gyilkost persze nem kíméli Lázár Kati: ahogy unokája ölébe ülve negédesen varrja a gombját, hideglelősen penget holmi citerát gonosztette kíséreteként, és lelepleződve infantilis játszadozásba kezd, az az emberi szörnyetegség ijesztően pontos leképezése. A kisebb szerepekben is pontosan körülhatároltak a karakterek, Lengyel Ferenc késeit fenő Havlitschek hentessegédje, Vajdai Vilmos hűvös Hierlingere, Bán János feszes tartásának fedezékében kajánul kommentáló Kapitánya, a Szirtes Ági és Tenki Réka játszotta nemes hölgyek művészettel álcázott konzumtevékenységének és privát kapcsolatának többet sejtető ambivalenciája, Ujlaki Dénes amerikás osztrákjának melodrámai hazafisága, Tóth Anita idétlen csitrije a Katonában megszokott perfekt portretírozás. Egyedül Nagy Ervin ismétli különösebb erőfeszítés nélkül fess, szépfiús önmagát, ami most kevésnek bizonyul; Alfréd linksége, sodródása, gátlástalansága, gyöngesége, meg-megszólaló lelkiismerete bonyolultabb karaktert adna ki annál a sima világfinál, akit játszik.
Van az előadásban egy kis „nemzeti művészet" fallikus Zeppelin-revüvel, a Deutschlandlieddel, randalírozással, berendezésaprítással, és az egészet aláfesti a bécsi keringő, a könnyed Johann Strauss, azokon a nyekergő-nyikorgó vonós-ütős instrumentumokon előadva - mintha csakugyan a „diáklány a másodikon" játszaná -, amelyekkel a zenészek, Sáry László és Várady Zsuzsa tűnnek fel a színpad sarkában. A kedély fakó, a szellem sivár, a házasságba torkolló boldog vég kilátástalan. A babaklinika képzelt kirakatában, a csontvázacska alatt megjelenik a „Végkiárusítás" felirat - a Tündérkirály felszámolja az üzletet. Képletes értelemben erről szól az előadás, azoknak az értékeknek a szisztematikus fölszámolásáról, amelyekre folyvást hivatkozunk, szavalunk és hazudozunk róluk, ostobán és hiszékenyen, vállvonogatva bámuljuk a kiragasztott plakátokat meg a masírozó kis hülyét, akit befogadtunk és kitartottunk. Fogalmunk sincs, mit művelünk, és mit művelnek velünk. Horváth 1931-ben figyelmeztetett rá. Megpróbálta - mint mondta - letépni az álarcot a tudatunkról. Magyar állampolgárként, Berlinben, ahol élt. Olvassuk csak el, mit mondott: „Nincs hazám, s természetesen ettől nem szenvedek, örülök inkább hontalanságomnak, mert megszabadít egyfajta felesleges szentimentalizmustól."
Ha emlékeztet valamire napjainkban, azt is el tudjuk képzelni, nyilatkozatát hogyan kommentálnák a mai Magyarországon.
