Megáll az idő
„Furcsa egy darab ez, magam is tátott szájjal állok előtte – és én még csak a szerző vagyok!” – idézi a szórólap Leonyid Andrejev-et.
Magam nem annyira furcsának, mint inkább erősen közepesnek tartom a Kutyakeringőt. Lötyög rajta Gothár Péter számtalan, jobbnál jobb rendezői és díszlettervezői ötlete: a színészi és rendezői remeklések nemesebb anyagra lettek szabva. Nem baj, így is nagyszerű előadás született a Kamrában.
Van ebben a világfájdalom-történetben egy erős, bár távolról sem végigvitt krimiszál, ám a ’mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen titkos - gonosz - céllal közelít hozzánk’ közhelyes alapötletet – mint minden alaptörténetet – a kivitelezés módjának, a ráépülő irodalmi mű (regény, dráma, stb.)minőségének kellene értékké avatnia. És akkor születhet egy Bűn és bűnhődés. Vagy egy Éjjeli menedékhely. Vagy egy Othello. Vagy egy Bakkhánsnők. A Kutyakeringő – hiába Tompa Andrea kiváló, egyszerre finoman archaizáló, oroszos, és mai magyar, a szereplők élethelyzetét is pontosan leképező fordítása – nem hasonlítható a fentiekhez. Strém István (író, kritikus, hadifogolyként 1914-től hat évet töltött Szibériában) a Nyugat 1923-as évfolyamában így írt Andrejev művészetéről: „…egész munkája egy személyes élmény: a művész csalódása és kesergése a földi lét durvaságain”. „…Andrejev pesszimizmusa epikai s ahol meg is találja a drámai hangulat kulcsát, puha finom vonásokhoz simuló kezében elgyöngül, ellágyul a színmű.” Igen, erről van szó. Sajnos az önmagába csukló fájdalom költői hevében alkotó Andrejev drámája meg sem közelíti azt a színvonalat, amelyet a példa kedvéért fentebb idézett művek képviselnek a világirodalomban.
Igazi zongora ormótlankodik a lakásfelújítás zajában éppen csak lakható szalon egyik végében (ezen fogja hősünk többször is eljátszani a Kutyakeringőt), igazi, csak egészen enyhén elrajzolt, jugendstihl zsúrkocsi, fotel és varázs-fiókos asztal áll-repül, nyílik-csukódik ebben a felújítás alatt álló lakásban. A keresztbe fordított szalont két hosszanti oldalán a nézőtér foglalja keretbe, míg a rövidebb oldalakon a bútorokkal egyező stílusú polcrendszer, illetve két-két, a lakás további helyiségei, illetve a lépcsőház felé nyíló ajtó zárja le. Körbe elmozdítható, síneken gördülő, földig érő ablakkeretek, amelyek időről-időre mintha a mai élet-halálra menő bunyós filmek ketrecharc-helyszínét idéznék meg. Az előadást rendezőként és díszlettervezőként is jegyző Gothár Péter mindig is nagyon érezte a Kamra apró terét, s most is rendkívül erős képeket, nem várt tereket és kifejező, hangulatot és a történetnek megágyazó tárgyi világot teremt (így tett például az Ivanovék karácsonyá-val, a Trakhiszi nők-kel és a Fekete tej-jel, de a teret virtuóz eleganciával használó rendezései sorába tartozik a Radnóti Színház-beli A kripli is).
A jelmezek (Bujdosó Nóra) tökéletesen illeszkednek a szereplők jelleméhez, a két nő ruhakölteményei pedig egyszerre vészt jóslóan gyönyörűek és a szecessziós századelőt megidézőek – Jordán Adél démoni Klimt-estélyije és Pelsőczy Réka arcot-fejet betakaró, fekete csipkefátyola pontosan festik le viselőjük jellemét.
A színészek remekelnek. Mészáros Bélát ’telibe találta’ Heinrich Tiele szerepe. A kezdőképben boldog, jövőjét biztos alapokra, tisztességesen végzett munkájára építő banktisztviselő, viszonylag fiatal korára már jól fizető, középvezetői beosztásban, kollégái nagy tisztelettel közelítenek hozzá, semmire sem jutott, tehetségtelen, iszákos gyerekkori cimborája elbűvölten követi minden mozdulatát s issza szavait, s még mihaszna, sunyi tolvajnak látszó, léha öccse is azonnal ugrik, bármit parancsol neki. Mészáros a remek jelenetben egyszerre fölényes és megnyugtató, határozott, szigorú, éles eszű és barátságos. Ugyanakkor már itt is van benne valami vészjósló, illetve tenyérbemászó naivitás, ami nyilvánvaló teszi, hogy nemcsak öccse, Karl pitiáner toll- és pénzlopásának van folyamatosan kiszolgáltatva, de egész, szilárd alapokra épülőnek látszó élete is bármikor összeomolhat. Minden mozdulat magán viseli ezt a kettősséget, s Mészáros különös harmóniában képes láttatni a hatalom fölényes birtoklását és az esendő kiszolgáltatottságot. Csakhogy ez az intenzív feszültséget keltő drámai kiindulópont nagyon hamar eltűnik, s helyét átadja egy minden korábbi értékében csalódott és ezért démoni skizofréniába menekülő, tébolyult alaknak, akinek tettei, gondolkodása és sorsa lépésről-lépésre és fordulatról-fordulatra kiszámítható, s ettől sokkal kevésbé érdekes, mint a korábbi, egyszerre fenyegető és biztonságot sugárzó ember. Jelizaveta árulásával számára megállt az idő, a jövőt jelentő lakásfelújítás örökre, egészen a - sajnos nagyon is kiszámítható - öngyilkosságig abbamarad. Keresztes Tamása bankár öccsének szerepében már sokadszorra mutatja meg, milyen nagyszerű színész. Precízen kidolgozott, nagy alakítás. Vibráló, időnként tomboló erővel felszínre törő belső feszültség lobog hangjában, szemében, gesztusaiban, de még lépéseiben is. Sajnálatosan egyetlen-vonású karaktert kell mutatnia: a múlt mélyéből magával hozott indulata, a munkájában és magánéletében sikeres testvér iránti toposz-gyűlölete lesz egyéniségének egyetlen megfogható eleme, így azután arról az „apróságról” sem tudunk meg semmit, hogy mikor és miért lett ennyire, velejéig romlott. Keresztes mégis bűvkörébe von, képes számos színt adni ennek a sablon-figurának (a Jelizaveta majdnem-meggyilkolásával végződő jelenet koreográfiáját, megszólalásait pedig tanítani kellene).
Kocsis Gergő is sablonokba van kényszerítve – lezüllött, iszákos, gyenge jellemű, érzelgős, mohó, pénzsóvár, gátlástalan, ravasz, oroszosan-gyötrődő, stb. -, de ő az egyetlen, akinek Andrejev megengedi, hogy lelkében titkokat őrizzen. Kocsis ennek megfelelően a rendőrségi aktatologató és/vagy besúgó versus gyerekkori pajtás, hálás jóbarát közötti átjárásokat tökéletes precizitással érzékelteti, és láthatóan élvezettel, mindig biztos ízléssel ábrázolja még a permanens részegséget is.
Jordán Adélnak van a legnehezebb dolga, mert Jelizaveta, az egész, majdnem dosztojevszkiji tragédiát elindító nő alakja alig-alig van megírva a drámában. Valamiért elhagyta érdemdús vőlegényét - levele szerint a szülei egy gazdag férfihez kényszerítik -, de hamar kiderül, hogy ez csak ürügy volt, hiszen látjuk, hogy Tiele bankár is éppen eléggé jómódú; valami más lehetett a háttérben, de ez a drámából sohasem fog kiderülni. Így Jordán Adélnak egyszerre kell egy múlt- – és ami nagyobb baj: jellem- – nélküli, megtévedt (?), szerencsétlen (?), elhagyott szerelméért reménytelenül epekedő (?), szerencsétlen nőt, és egy megkeseredett, megfáradt, megalkuvó, cinikus, pénzéhes és kéjsóvár asszonyt játszania. A lehetetlenül széles skálát felölelő feladatsor egyes részelemeit még így is - tehetsége és fölényes szakmai tudása segítségével - kitűnően oldja meg: különösen a zárómonológban gyönyörűen kibontott – a gyermeke elvesztéséből és a szerelem nélküli életre kényszerítettség elegyéből összeálló - boldogtalanság-motívumválik tökéletesen hitelessé.
Természetesen a kisebb szerepekben is a Katonában megszokott magas színvonalú alakításokat kapunk: Pelsőczy Réka Boldog Zsenyája – ó, az a műorr-viselés! - pontos, szép alakítás, Hajduk Károly megerőltetés nélkül, tökéletesen hozza az inas sablon-figuráját, Schmied Zoltán és Ruszina Szabolcs a két kolléga meglehetősen hálátlan, folyamatos hajbókolásra korlátozódó szerepében korrekt alakítást nyújtanak.
A darab pedig voltaképp a Bűn és bűnhődés kereszteződése a modern Hamlettel, az Ivanovval.
Mi van, ha nem a majmoktól, hanem a kutyáktól származunk? A kettő között nincs is lényegi különbség: egyik állatot sem kötik hagyományos erkölcsök, saját boldogulásukért nyugodtan félredobhatják a morált. Ha pedig pórázuk erősebb fél kezébe kerül, még mindig lemehetnek kutyába, és pitizhetnek. Vagy vonyíthatnak fájdalmukban. Ez a nyüszítés a Kutyakeringő alaphangja, és akár fülsértően is hangozhatna. De miként a költők feladata, hogy sóhajaik szép muzsikaként hagyják el ajkukat (Kierkegaard), úgy Gothár Péter is zenévé lényegíti a folytonos jajveszékelést. Hol egy zongorahúr remeg meg, hol ajtó csapódik be, máskor egy toppantás vagy zuhanás felerősített hangja beszél: kutyavonítás helyett ezek a tört dallamok adják az előadás zeneiségét, általuk a fájdalmat muzsikának halljuk.
A Kamra idei első bemutatójának szerzője Leonyid Andrejev. Bár itthon ritkán játsszák (ráadásul ez a darab ősbemutató), mégis könnyen ismerősökre találhat a Katona repertoárján, lévén Gorkij és Csehov kortársa. A darab pedig voltaképp a Bűn és bűnhődés kereszteződése a modern Hamlettel, az Ivanovval. A szereplők merényletet terveznek a többiek ellen („ember embernek kutyája"), megannyi Raszkolnyikov fontolgat gyilkosságot, lopást, hamisítást vagy egyéb csalást, hogy kiderüljön róla: tehetségesebb és felsőbbrendű a többinél. De a megvalósítás mindegyik esetben várat magára, s így a legtöbb fontos merény kifordul medriből. Karl Tiele (Keresztes Tamás) a bátyját, Heinrichet (Mészáros Béla) ölné meg, utóbbi lopni készül, míg Fjoklusa (Kocsis Gergely) búcsúlevelet hamisít: mindannyian a pénzre hajtanak, hogy legalább valami látszólagos céljuk legyen.
Megpróbálják egymást térdre, kutyasorba kényszeríteni: Karl egy tízezresért néptáncot rittyent Jordán Adél Jelizavetájának, holott az előbb öngyújtójával még ő pitiztette a rágyújtani akaró Fjoklusát. Hajduk Károly, a többiek közül értelmével kiragyogó inas pedig még ugatni is hajlandó egy meglengetett bankjegyért. A legfőbb kígyóbűvölés, avagy medve-, pardon, kutyatáncoltatás azonban Heinrich zongorajátéka, a Kutyakeringő: ekkor Fjoklusa és Pelsőczy Réka Boldog Zsenyája kutyatáncot jár zongoraszóra. Utóbbi a Bűn és bűnhődés jólelkű kurtizánjának, Szonyának alakmása. Zsenya kalapja, rajta díszként egy kalitkába zárt madárral (jelmez: Bujdosó Nóra), szépen utal viselőjére. Pelsőczy Réka pedig rikoltó nevetésével egy rikítóan összeválogatott mezei virágcsokor. Zsenya jellegzetes beszédmódjának regisztere (lásd például: „az jó, az egészség - az makk") szintén eredetivé teszi karakterét - ez Tompa Andrea szellemes fordításának és Ungár Júlia dramaturgnak köszönhető.
A szereplők pedig csak beszélnek és beszélnek, s ha ez nem is raszkolnyikovi önelemzést jelent, de azért gyötrődést: a felejtést, öncsalást és sok-sok italt. Heinrich szobája a szereplők börtöne, erre utalnak a nagy, rácsos ablakok, amelyek két oldalról szegélyezik a Kamra játékterét. Gothár Péter rendezésének ismét fontos „építőanyaga" a központi látvány, amely ezúttal egy csíkszínpad. Itt örök éjszaka honol, melynek feketesége az álmatlan szereplőkben tükröződik (hűen Andrejev drámájához). Ezt a gyászt mindössze a puncs termoszának rózsaszínje színesíti, ami felejtést és megnyugvást ígér. Ez a fajta részegség nem Jerofejev vagy Petri ivásesztétikája. Az előadásban az ital - a darabbal ellentétben - nem válik több szintű metaforává, de jelen van mint folyamatos pótcselekvés és egyértelmű utalás a menekülésre. A rendezés nem konfrontál a szereplők tragédiáival, nem csap arcul, radikalizmus helyett viszont helyenként finom elemeltség dominál. A fekete szoba pedig nem változik, Heinrich sosem rendezi be Jelizavetával füstbement esküvője után. Akár Dickens Szép reményekében Miss Havisham, aki titkos szobájában érintetlenül őrizgeti molyrágta esküvői ruháját - épp így reked meg Heinrich is miután elolvassa menyasszonya visszalépő levelét. Mint mikor egy haláleset pillanatában megállítják az órát, többé nem változtat semmit szobáján, és ő sem lép tovább.
Az Ivanovból ismert hangok (huhogó bagoly, elpattant hegedűhúr) a szereplők belsőjének, vonyító kutyalétüknek kísérteties kivetülései. Ez a kutyavonyítás mégsem alakul mindig zenévé. A társas magányt (hiszen Fjoklusával úgy lehet beszélni, mintha egyedül lenne az ember) valódi monológok szakítják meg, melyek - szemben a zongora felstilizált kutyavonításával - többnyire elidegenítetten eldarált szövegek. Gothár szerint az önvallomás nem természetesen fakad a lélekből, és nem fejezhető ki beszéddel, hanem bevallottan próbálkozó színészek olyan szövegmondása, amely nem fedi el, hogy a szereplők áriázni szeretnének, de nem tudnak.
Kocsis Gergely Fjoklusa szerepében rongyos és állítólag büdös férfit alakít, ravaszdi együgyűsége remek. Keresztes Tamás Karlja a már tőle ismert típust, a vékony, szikár fasisztát jeleníti meg - ismét kiválóan. Jordán Adél „kedv, remények, Lillák" hátán röpül tova, arisztokratikus és vibráló jelenség. Mészáros Béla nagyszerű a főszerepben, Heinrichjének naiv, kispolgári álarcán mindvégig átcsillog az intelligencia. Maga a megdöbbenés, amikor Jelizaveta levelét elolvasva, puffanva hátra esik, ebben a hátrahőkölésben egy csapásra száznyolcvan fokos fordulatot vesz a kedélyes, egyszerű gondolkodása a polgári lét szépségeiről. Végül - Ivanovhoz méltóan - szabályszerűen, ahogy jó hivatalnokhoz illik, felépíti az öngyilkosságát. Amelyből aztán éppen a legbutább, Fjoklusa húz hasznot. Így ez a kutya viszi el a koncot. Kérdés: van értelme? Mit tud kezdeni vele?
Kutyakeringő Leonyid Andrejev drámájának címe. Vasárnap bemutatta a Katona József Kamrája. Ismeretlen szerző, holott a múlt század elején megbecsült novellista és szabályszegő drámaíró volt. Jellemzően, a kísérletező elszántságú Bárdos Artúr próbálkozott hazai népszerűsítésével.
Andrejev színműveit többnyire betiltották. Nem a szovjetek. A cári piros ceruzások. Rendhagyó volt dramaturgiája. Erkölcs nélküliek alakjai. Formarobbantók színpadi ajánlatai. Céltalannak mutatta az életet. Kimenekülhetetlen csapdának. Az Óceán előadását 1911-ben meggátolta a cenzúra. Mejerhold két hétig dolgozott Az ember élete rendezésén, előállította az üres, szürke színpadot, ahol leperegne tárgyilagosan egy emberi élet, de a cenzúra megtiltotta a bemutatót. Ugyanabban az évben Finnországban (Terioki) elkészítheti Az ember élete és A csillagokhoz előadásokat (1907). És Sztanyiszlavszkij megrendezheti hagyományos realista modorban, de Reinhardt Berlinben egy évvel korábban sikerre viszi.
Nyemirovics-Dancsenkónak Moszkvában, a Művész Színházban szélsebesen betiltják az Anatémát (1908). 1914-ben megrendezheti A gondolat című drámát. Ugyanez évben Mejerhold a dekadens szentpétervári Komisszarzsevszkij Színházban több ellenszínházi kísérlet közt színre állítja s A fekete maszk Andrejev darabot. 1920-ban a Művész Színház Második Stúdiója megpróbálkozik Ifjúság című drámával. Ezek még a cári cenzúra tiltásai.
Húsz színdarabot megírt. Majakovszkij élesen balos kiáltványában kipofozná a jó ízlésből Andrejevet. Felszólít kézmosásra, ha hozzáérnénk az általa összekotyvasztott, mocskos könyvváladékhoz.
Az író szeizmográf. Előrejelzője a földrengéseknek. Leonyid Andrejev olyan kifinomult jelező rendszerrel bírt, akár Gogol. Ő aztán valóban egyike azoknak, akik Gogol köpönyegéből bújtak elő. Forradalmár írónak mondható, amennyiben forradalmasította az ellankadt színpadot és a színészi játékot. Megbotránkoztatóan reménytelennek írta le az életet. Az 1905-ös bukása után sokallotta a puffogtatásokat, nagy szavakat, vérengzéseket a cár oldaláról és a felkelők felől is. Reménytelennek ítélt minden változtatni akaró elszánást. Részt vett mindazonáltal a forradalmárok támogatásában. Lakásán gyűlésezett a központi bizottság 1905-ben. Ezért bebörtönözte a cári hatalom. Andrejev beszorult a történelem fogaskerekeibe. Amikor a Lenin-vezette bolsevikok kerekedtek felül, a gyorsan kapcsoló és szabatosan előreérző Andrejev átköltözött Finnországba, a családi nyaralóba. Háromszor megkísérelte az öngyilkosságot. 17 évesen reménytelenségében vonatsínek közé feküdt. A mozdony sértetlenül elment fölötte. 23 évesen pisztollyal próbálkozott. Alkoholbetegségén kívül az öngyilkossági kísérlettel összefüggő szívbaja végzett vele 48 évesen.
Nagy szünet következett Andrejev halála után. A szünetnek Sztalin halála vetett véget. Műve borúlátását, reménytelenségpropagálását, formalizmusát kivetette a pozsgás szocialista realizmus.
Egyik legismertebb hőse Paul Beaumont tudós elmenekül életétől, beáll bohócnak egy párizsi cirkuszba Az ember, aki a pofonokat kapja Victor Sjöström remekművé rendezte melodrámájában (1924) Lon Chaney utolérhetetlen főszereplésével. (A cirkusztörténet egyik bohócát Lugosi Béla játszotta.) Itt is kihátrál a hős a való életből. Képzeletébe menekül. Ott se jobb. Belehal. Andrejev drámáiban bűnre elszántan szembefordulnak a visszatetsző realitásokkal. De nincs menekülés.
Andrejev hősei titokzatosak. Heinrich Tiele (Mészáros Béla) példaszerű banktisztviselő, de körmönfontan sikkasztásra készül, fivére, Karl (Keresztes Tamás) biztosítási csalást tervel és bátyjának gyilkosságát melengeti. Menyasszonya indokolatlanul mást választ férjül, de Tiele öccsével éli meg a szerelmet. Andrejev cselekményeinek őrült a szövése, párbeszédei szinte hitelessé igazolják a bomlott elmék leleményeit. Tompa Andrea szövege meggyőzően tolmácsolja az összeomló pétervári polgárság dekadenciáját és természetesen szólaltatja meg a lecsúszott Fjoklusa csatorna menti beszédmódját. Kocsis Gergely ezt a szerepet talányos mufurcként dülöngéli és szorongja végig. Cseles kém? Provokátor? Mulya potyázó? Ellentétes vonásokat fed el és takar ki, ingerlő bizonytalanságban hagyva biztos vélemény levonásától. Mészáros Béla túlságosan átlátszó ahhoz, hogy titokzatos legyen. Öngyilkossága szakmailag elügyetlenkedett. Jordán Adél nagy biztonsággal váltja ellenkezőjébe, majd ismét ellenkezőbe a puccos dámát. Míg elveszti érdeklődését a személyiségbújócska kacskaringói iránt. Az előadás legtitokzatosabbja Hajduk talányos inasa. Angolos feszességgel, de feszültséget keltőn jön be mind ahányszor. Engedelmessége fenyegető. Súlyos jelentőségűen veti le az úriszobában cipőit. Ennek ugyan nincsen valóságos értelme, csak színházi érdekessége.
Pelsőczy Réka elfátyolozott prostituáltja Bujdosó Nóra jelmezében és kalapfantáziájában rémisztőbb, amíg le nem veti arcát fedő fátylát. Rémesebbet várunk a suta műorrnál. Schmied Zoltán műpúppal, Ruszina Szabolcs a színház és Thiele bankár ebédvendégei.
Gothár Péter rendező tervezte a játékteret. A folyosónyi lakás két oldalán ülnek a nézők. Lengő, üres ablakkeretek mindkét oldalon az agyonbútorozott, mégis üres, belakatlan lakásban.
OLDALNÉZET
Az orosz irodalomban Gogolon kívül Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Gorkij is bírt ama köpennyel, amelyből íróutód bújhatott ki. Andrejev a mesterek köpönyegfoszlányaival a vállán indult, de aztán beburkolózott saját hideglelős világába.
Felfedezője és egy évtizeden át közeli barátja, Makszim Gorkij 1923-ban szókimondó, pontos portrét vetett papírra az akkor már négy éve halott szerzőtársról. Andrejev örökletes alkoholizmusát, hiányos műveltségét, éles értelmét, szeszélyes viselkedését, túltengő öntudatát, a halál és a szexualitás mindenekfelettiségéből magyarázott létszemléletét, társadalmi tájékozódását, drámai magánéletét egyként feltárja a terjedelmes írás. Olyan epizódjai is akadnak az emlékezésnek, amelyek „párja” az 1916-ra datált Kutyakeringőben ugyancsak megtalálható (Gorkij és Andrejev az utóbbi lakására három utcalányt vitt, s ebből kisebb fajta otthoni tragikomédia kerekedett – Heinrich Tiele és Fjoklusa felszedi a becsiccsentett Boldog Zsenyát stb).
A Kamra bemutatója szuggesztív, szabálytalan, darabos, egészében – érdekessége ellenére – kevéssé jelentős színmű köré növeszt sötét víziót. A cím egy aprócska zeneművet takar, amely többször, többféle hangszerelésben válik jelképessé az előadás során. Gothár Péter az itteni pinceteret mindig újra felmérő és feszegető díszlete most megemelten, a hosszanti oldalakra várja a nézőket. Átjárható, átlátható ketrec téglalapján talpalnak a színészek, egyikük-másikuk feje néha közel kerül a mennyezethez, a fenti fényforrásokhoz. A falakat is helyettesítő, tologatható (és elég véletlenszerűen tologatott) ablakkeretek – rácsozatok – egyfelől Tiele részlegesen felújított, majd félbehagyottan elhanyagolt lakását szegélyezik, másfelől a Pétervár egyik csatornája feletti hidacskát hagyják szabadon.
A rendező munkásságának állandó jegyei közül többek közt a víz- és az állatmotívum ezúttal sem hiányzik. A vakvágányra futó sorsok értelmetlensége, kilátástalansága, a preabszurd létbevetettség és torzság, meg a színházi tér kiképzése arra indította Gothárt, hogy a legtöbbször oldalnézetben látható figurák profilját, kontúrjait elrajzolja, s Bujdosó Nóra jelmeztervezőtől szürrealisztikus (női) ruhákat, kalapokat is kérjen. Sötétbarna hajban terjeszkedő ősz tincs, karikaturisztikus műorr, deformáló púp, leplező fátyol, madárkalitkás fejfedővel koronázott festői öltözék visz groteszkséget a kísérteties világítási megoldásokkal, idegborzoló hangeffektusokkal élő előadásba (zene: Fekete Gyula). A fekete, szürke és törten tejfehér színekből és négyszöges Jugendstil formákból előhívott díszlet egyenesei szétsiklanak, dőlnek, görbülnek. A fennen hirdetett és a főhőshöz olyannyira illő „németes” (azaz „svédes”) rendezettség, precizitás ellenkezőjébe fordul, a színhely elegáns tágassága kietlen szűkösség is egyben. Nehéz benne mozogni, megfelelő ülőhelyet, biztos pontot lelni, még a bútorok elcsúsztatásával is.
A térdre kényszerítő kézfogásának ereje szerint is kiváló fizikumú Tiele sikeres bankár, matematikai talentum. Nem árthat neki semmi, a féktelen italozás sem veszi el józan eszét. Az viszont kitaszítja látványos egyensúlyából, hogy menyasszonya, akit tizenhét nap múlva feleségként szeretett volna ebbe az otthonba vezetni – már a napfényes gyerekszobát, s természetesen a gyerekeket is eltervezte – hűtlenségéről, sőt: hirtelen (családi akaratra) már meg is kötött házasságáról értesíti. A lesújtó levél érkezésének a bankbeli kollégák, Jermolajev és Tizenhauzen is tanúi. E szervilis alakok hamar lekopnak a történetről, Ruszina Szabolcs és Schmied Zoltán épp csak a hajlongó, deformált árnyakat vetítheti ki.
Heinrich Tiele a világ általa egyformán szisztematizált, racionálisnak hitt értékeit nem tudja a saját eleven mindennapjaira, tartalmas jövőjére konvertálni. A harmincas évei elején járó férfi a tételes bizonyosságok támasza nélkül, az ok-okozati összefüggések szertefoszlásával képtelen a maga katonásan, pedánsan kicentizett útját róni. Egyéniségének feltördelődéséről Andrejev eleinte csak közvetetten tudósít. A sunyi, pénzsóvár öcs, Karl Tiele kisebb dózisokban dézsmálja testvére javait, sandán kicsikarandó életbiztosítását pedig bérgyilkosság révén szeretné kamatoztatni. A faarcú inas, Iván pár rubelért folyamatosan elárulja gazdáját. A tengődéséből úgy-ahogy kimentett egykori iskolatárs, Fjoklusa felváltva bálványozza és veszi semmibe megmentőjét, s ha az események nem kanyarodnának váratlan, végzetes – a dráma logikájából nem feltétlenül eredő – irányba, a maga hasznát lesve mindkét Tielével végezne valamilyen módon.
A díszlet, valamint a levéljelenet eldönti: a mindenségben való otthontalanság látlelete lesz a Kutyakeringő. Felszínes világfájdalom bugyborékol az utcanő Boldog Zsenya panaszaiból (Pelsőczy Réka a mórikáló nyavalygás mögött az árva nyomorúságot is érezteti), Jelizaveta – Heinrich Tiele volt menyasszonya, férje halála után Karl Tiele szeretője – a színészkedő hisztériában vezeti le nem orvosolhatatlan lelkifurdalását (Jordán Adél ide-oda kígyózva, sziszegve jelzi a dúsgazdag asszony társtalan, méltatlan helyzetét). Hajduk Károly Ivánja mintha egy keleti vallás hosszú palástos felkentje lenne: ki tudja, mi forog a fejében, de hogy fagyott szívvel él, az bizonyos.
A három főszereplő eredendő énjét és elképzeléseit feladva válik a kegyelem nélküli létezés áldozatává – miközben mindhárman súlyosan vétkesek, önsorsrontók. A családját elhanyagoló, részeges, semmirekellő Fjoklusában Kocsis Gergely a kivert ebet jeleníti meg, aki a mindenség iránti indulatában bárkibe belemarna. A Karlt játszó Keresztes Tamás gyűlöletének és tehetetlenségének fókuszában bátyja áll, aki nála sokkal többre volt hivatott és sokkal többre is vitte. A színész a rengeteget beszélő és feszélyezően sok önelemzésre ragadtatott, egzaltált figurát szakszerűen ütköztetett szélsőségek segítségével cserkészi be. Mészáros Béla a teljes emberré válni képtelen Heinrich gépiességével siklik át mindazon, ami vele, általa, körötte és ellene történik. Nem uralt élete, hasadó tudata a bankárból a bankvagyon tolvaját vájja elő. Felhorgad, megalvad, végül már nem is tarthat lépést delejező, fojtogató délibábjaival, az eltűnésben való újjászületés ábrándjával.
Sem a társadalmi, sem a lélektani, sem a bűnügyi szál nem győz meg arról, hogy Andrejev valóban készre írta volna a problémakört. Tompa Andrea fordító elsőrangúan magyarított, szinte egy teljes évszázad nyelvtanát átfogó, pulzáló szöveget adott Gothár Péter keze alá. Az expresszív, szürrealisztikus premier színészei újszerű próbatételt állnak ki. A Kutyakeringő eseményszámba megy, miközben megvalósítása – szerkezete, érvelése, stíluskövetkezetessége – itt-ott esendő, s hiányosságai is megesnek.
