Pedro Calderón de la Barca: Az élet álom című kalandos komédiáját, (netán tragédiáját) kísértette színre a Katona József Kamrájában Kovács Dániel egyetemi hallgató. A spanyol barokk nehezen színpadra bogozható remekével küldte vizitkártyáját a színházi életnek.
A barokk szó jelenthet csűrcsavar okoskodás, nyakatekertet, dagályost, csavaros cselekményű kalandokat, túldíszítettséget. Sok aggasztó képzettársítást kelt a szó. Valamennyi stiláris csapdába belebotlott Valló Péter öt éve a Nemzetiben, amikor a színház teljes hidraulikáját megmozgatva létrehozott egy előadást, amelyben a technika legyőzte a költészetet és az emberi viselkedést. Kovács Dániel is maga tervezte díszletét rendezéséhez. Rendetlen gyerekjátékszobában megy a cselekmény. Földszínű hadipokrócok rávetve műanyag székekre. A pokrócokon miniatűr hadsereg, vagy erdős terep. Mintha nem készült volna végleg el a világ. A természeti képek, hegyek-völgyek összehajtogathatóak, hónuk alatt kivihetik a szereplők a színről, majd tetszés szerint újranöveszthetőek háttér tájként. A derűsen azúrra festett szoba praktikus rejtekajtókkal, fiókokkal, kihajtható polcokkal kényelmessé teszik a színpadi járás-kelést. A középen széttáruló szárnyas ajtó mögött istálló, vagy trónterem, kínzókamra vagy báli szála rémlik föl, kinek-kinek képzelete szerint. A szárnyas ajtók széttárulnak: jóllehet a háttér rendetlen raktár képzetét kelti elsősorban, mégis monumentálisabbá teszi a cseppnyi földalatti színpadocskát. Mindenesetre játékosan tágasabbá, mint a Stohl Andrással a főszerepben elóbégatott Nemzeti-Calderón.
A Kamrában Segismundo-t, aki hol királyként hiszi álomban magát, hol lefokozott rabságában, Keresztes Tamás egyre ingerültebben kényelmetlenkedik a számára áttekinthetetlen világban. A Mester Yvonne fordítását házilag a rendező és a Katona dramaturgja, Várady Zsuzsa hozta játékba, erősen megkurtítva, minek következtében egy végtében másfél óra alatt lezajlik az előadás, a szereplők néha informatív tárgyilagossággal bemondják, hányadik felvonásra kerül sor.
Nagyon tetszettek Benedek Mari jelmezei. Különösen elbájoló Jordán nagy adag eperfagylaltnak, Pelsőczi óriás tölcsér citromfagylaltnak öltözötten.
Calderón barokkjának mindennapira fordított varázsa nem szippant be teljesen az őrült játékba, de intelligens próba munkának látszik. Kovács Dániel rendező tisztán képes elmondani a gabalyos történetet. Tiszták a fordulópontok. Nem ken rá művészinek vélt ködös maszatot. Elmond egy mesét a nézőknek. És nem rejti véka alá fintoros véleményét a világról.
A terepasztal lovagjai
Pedro Calderón de la Barca legismertebb drámája, Az élet álom több fordításban is elérhető; a Kamra színpadán mégis egy eddig ismeretlen, nyersfordítás alapján készített szöveg szólal meg, amelyben nyoma sincs a barokkos nyelvezetnek, a lényeget körítő cicomának és többnyire a rímeknek sem – és mint ilyen, jól illik Kovács Dániel rendezéséhez.
A Mester Yvonne fordítása alapján, Kovács Dániel és Várady Zsuzsa által létrehozott szövegkönyv meglepően élővé és maivá változtatta Calderón drámáját. Igaz, megfizették az árát: a szöveg – melyet Várady alaposan meg is húzott – kis túlzással csak cselekményében hasonlít az ismert fordításokra. A Kamrában a hangsúly nem is a szövegen van, sokkal inkább a szöveg előadásának mikéntjén.
Kovács Dániel a nyári, zsámbéki Terecskénél egy évszázaddal korábbra nyúlva választott darabot, s most is hangsúlyosan idézőjelek között interpretál. Az első képben a jól látható, vastag gumiszalaggal rögzített bajszú Rosaura és kísérője, Clarín egymás szavába vágva hozzák tudomásunkra az előadás címét és szerzőjét, majd a szikrázó villanypásztoron át bemásznak a színpadra, Lengyelország területére.
Így, noha az előadás voltaképpen a rendező egymástól elkülönülő, az egyes szövegrészek elővezetését meghatározó ötleteiből tevődik össze (mint hogy Astolfo herceg diavetítővel magyarázza Estrellának családfájukat, vagy hogy Segismundo afféle diszkókirályként lépdel elő trónra ültetése után a diszkógömb mellől, csillogó arany trapéznadrágjában), ez a gegek sorából álló, de azonos formavilágú játékmód mégis egységes egésszé válik, s mindvégig hű marad ehhez a következetesen felépített világhoz. Nem ad katartikus élményt, de élvezetesen, rendkívül ötletesen és színházi értelemben is izgalmasan ad elő egy maivá tett klasszikust.
A végeredmény élvezetességéhez pedig korántsem kis mértékben járul hozzá a parádés szereposztás. Keresztes Tamás a születése óta fogva tartott Segismundo hercegként felszabadultabban játszik, mint többi szerepében ebben az évadban; komikusként is remekel (emlékezetes, mikor először találkozik – Clarín személyében – viccelődő emberrel, s próbál alkalmazkodni az ismeretlen módihoz), és nem ragadtatja magát túlzásokra dühkitörései közben sem. Emellett, noha gyakorlatilag ezzel kezdődik az előadás, már első monológjába is bele tudja sűríteni jellemének árnyalatait. Jordán Adél (Rosaura) jól vált a férfi, a nő és a „mindkettőből gyúrt szörny” szerepei közt, nem csak jelmezben, de játékmódban is;Mészáros Béla (Clarín) ahol lehet, egyéni színekkel festi meg némiképp sematikus karakterét, bár a jelenetek közti köpönyegváltások így is esetlegesnek tűnnek néha.Takátsy Péter és Pelsőczy Réka trónra váró, királyi rokon-párosa kihozza a kis szerepekből, amit lehet, noha jellemük nincs igazán megrajzolva; Takátsy így gerinctelen, hízelgő figurát ad, Pelsőczy pedig az ellentétét: mísz, kedvetlen, savanyú és számító nőszemélyt. Lengyel Ferenc a kissé egysíkú jó embert formálja meg királyként, Elek Ferenc pedig nem igazán próbál mélységeket, több dimenziót vinni Clotaldo, a börtönőr és egyúttal Rosaura apjának szerepébe, inkább csak szavaival őrlődik különféle kételyek közt.
A poénok közben nem sikkad el Az élet álom filozofikusabb vonala sem; az átlagnál egyedibb, üdítően ható formai megvalósítás pedig nem válik a színjáték kárára. Ha nem is ugrotta meg a Terecskével meglehetősen magasra tett lécet, Kovács Dániel e.h. ezúttal sem okozott csalódást.
Csak játék
Nem jön létre az az eredeti, jelentést teremteni is képes forma, mely meggyőzően válthatná fel a hagyományos interpretációt.
Segismundo szemünk elé táruló börtöne leginkább terepasztalra emlékeztet. Mintha a világ, melyből a trónörököst kizárták, kicsinyített, mesés formában lenne jelen az életében. Dombocskák, erdők, emberek e játékvilág részei. De maguk a később megjelenő emberek is játszanak: Basilio és Clotaldo például látványos műszakállat viselnek, s amikor végül Segismundóból király lesz, meg is örökli apja műszakállát. Mondanom sem kell, a korona is papírból van. A Kamra Kovács Dániel rendezte előadásában sokkal inkább játéknak, mintsem álomnak tűnik az élet.
Kovács Dániel Mester Yvonne nyersfordítását használta az előadás alapjául - azt, amelyből néhány éve Térey János műfordítása is készült. A Várady Zsuzsa és a rendező által készített szövegkönyv azonban még csak nem is emlékeztet Térey verziójára. (Bárki meggyőződhet erről, aki megveszi a frappáns ötlettel CD-vé alakított műsorfüzetet, melyben számos kép, előadásrészlet, Calderónról szóló írás mellett mindhárom szövegváltozat - illetve az alighanem legtöbbünk által ismert, Jékely Zoltán-féle fordítás is - megtalálható, éppúgy, mint a spanyol nyelvű eredeti.)
Az előadás szövegkönyve nélkülözi a szépen csengő rímeket, a Calderónra jellemző zeneiséget, s jelentősen kurtítja a hosszú monológokat és dialógusokat. Kétségtelenül könnyebben befogadható szöveg jön így létre, ám számos árnyalat, szín elvész. Azáltal ugyanis, hogy a szövegből kiesnek a hosszú tépelődések, a gondolkodás folyamatát vagy éppen a lélek gyötrődését tükröző monológok és dialógusok, nem csupán a mű gondolati magva sérül, hanem maguk a karakterek is sokat egyszerűsödnek. Rosaura a talpraesett vígjátéki Shakespeare-hősnőkre hasonlít inkább, mintsem a mérhetetlen szenvedélyében mindenen keresztülgázoló, vonzó-taszító amazonra; Clotaldo elmélet és gyakorlat, a tisztesség diktálta szabályok és az élet által rákényszerített helyzetek ellentmondásaival viaskodó alakjából egy aggályoskodó öregúr marad; Clarinnak inkább pofátlansága és haszonlesése lesz hangsúlyos, mintsem konfliktuskerülő kívülállása (melybe annak rendje és módja szerint bele is hal); Basilio király nem járhatja be azt az érzelmi-indulati ívet, ami a történetből következne; Astolfo és Etrella pedig vázlatok maradnak csupán. S természetesen Segismundo váltásai, ráébredései, reakciói is jóval gyorsabbnak, szeszélyesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak tűnnek így.
Mindez önmagában természetesen nem baj - már csak azért sem, mert bármennyire gazdag, költői, izgalmas dráma is Az élet álom, voltaképpen mégiscsak egy életérzés lenyomata. Ez az életérzés pedig nem feltétlenül felel meg egy ismerős, aktuális életérzésnek, következésképpen helyettesíthető, felcserélhető. S járhatónak tűnő út az álom helyébe a játékot illeszteni, hiszen mindkettő utal a valóság tünékenységére, megfoghatatlanságára, az élet átláthatatlanságára. Csak míg az előbbi komoly-poétikus, az utóbbi játékos-ironikus nézőpontot feltételez. Így aztán a behelyettesítés tétje jobbára az, sikerül-e a gazdag calderóni poézis helyébe sokszínű, csillogó, humorában is friss, invenciózus színpadi formát állítani. Ez a forma azonban nem születik meg a Kamra színpadán.
Nem mintha Kovács Dánielnek nem lennének frappáns ötletei. Ilyen a már említett terepasztal, mely ugyan vissza-visszatérő eleme az előadásnak (a torony, melybe végül a szabadító katonákat zárják is a makettvilág része lesz), de sem újabb jelentéssel nem bővül a játék során, sem újabb és újabb ötletek nem kapcsolódnak hozzá. Egyes frappáns játékötletek (pl. Astolfo vetítése, melynek során Rosaura felettébb eleven képe is megjelenik, vagy a káosz akusztikus megteremtése) pedig elszigeteltek maradnak. Néhány elemében (a már említett műszakállak és papírkoronák, vagy a fejre húzott harisnya, a kavicshajigálás stb.) olyas fajta diákszínházi formához közelít az előadás, melyet sem a maga tradicionális formájában nem vállal fel, sem eredeti ötletekkel nem alakít át markánsan új formává. Néhány - valószínűleg pragmatikus okokból következő - játékötlet pedig egyszerűen sutának tűnik (ilyen például a „csuklyás" szabadítók kara). Furcsa, de az előadás legsikerültebbnek érződő jelenetei talán éppen a leginkább tradicionális módon megvalósítottak: a kép körül bonyolódó Rosaura-Astolfo-Estrella dialógusból például a rendező felettébb hatásosan bont ki egy kortársi értelmezésű szerelmi háromszöget. Ennél valamivel többet is nyújt a zárlat, amely pontosan érzékelteti a happy end illuzórikus voltát, de ezt nem realisztikus eszközökkel, hanem túlzó, ironikus gesztusokkal teszi. Ez talán járható út lehetett volna az előadás egészében - ám ehhez sokkal több ötlet, invenció szükségeltetett volna. Így viszont a színészek a legtöbb jelenetben jobbára azt játsszák el, ami a calderóni figurákból megmaradt: Takátsy Péter (Astolfo) a hűtlen despotát, Pelsőczy Réka (Estrella) a míszen utálkozó dámát, Mészáros Béla (Clarin) a haszonleső pojácát, Elek Ferenc (Clotaldo) a cselekvésképtelen fontoskodót, Lengyel Ferenc (Basilio) a gondterhelt apát és államférfit, Jordán Adél (Rosaura) a szenvedélyesen szerelmes és hiúságában megsebzett lányt. Segismundóból azért valamivel több maradt: ha Keresztes Tamás nem is játszhatja el a figurához kapcsolódó gondolati ív teljességét, legalább a szem kinyílásának folyamatát megjelenítheti.
Összességében a játék megreked valahol félúton. Nem jön létre az az eredeti, jelentést teremteni is képes forma, mely meggyőzően válthatná fel a hagyományos interpretációt. S bármilyen furcsa is, ehhez ebből a sokat markoló, sok ötletet felvető előadásból leginkább a sajátosan eredeti (színpadi) világot teremteni képes rendezői invenció hiányzik.
Calderón drámája hosszú, költői szövegbe rejtett, nehezen befogadható filozofikus mese életről, sorsról, szabadságról és hatalomról. A Kamra Kovács Dániel rendezte előadása könnyen fogyasztható, humoros mese, ami kevésbé szól életről, sorsról, szabadságról és hatalomról, mint a professzionális nevettetésről.
A férfinak álszakállazott Rosaura (Jordán Adél) és a férfi létére kevéssé férfias Clarín (Mészáros Béla) mint jó iskolások konferálják be az előadást, majd átmásznak a fogva tartott herceg, Segismundo (Keresztes Tamás) játékvilágának elektromos kerítésén. A herceg, akit az öreg király mesekék zárkában, hatalmas zöld filcdombok között tart fogva, makettfákkal játszik, és életnagyságú műmadarakat csicseregtetve álmodik a szabadságról. A szabadság pedig eljön, mert a király, Basilio (Lengyel Ferenc), dacolva a jóslattal, mely szerint Segismundo bajt hoz az országra, a herceg fejére helyezi a trónörökösi papírkoronát. De Segismundo, mert nem tud viselkedni, szétloccsant egy fejet a falon, a király pedig, miután az épp kéznél levő sokkolóval ártalmatlaníttatja, visszaviteti a herceget a mesevilágba, ahonnan az igazi élet csak álomnak tűnik. Legalábbis addig, amíg lázadó katonák ki nem szabadítják a herceget, hogy némi polgárháborút követően megtegyék uralkodójuknak.
Ennyi a történet: mese, boldog végkifejlettel. Amit Calderón hozzátett, csak tekervény, kacskaringós elmélkedés illúzióról, hazugságról ésatöbbiről. Kovács Dániel és a dramaturg, Várady Zsuzsa sikeresen szabadultak meg a barokk ballaszttól, és világos, egyszerű szöveget adtak a színészek szájába. De nem csak a szöveg, az eszközök is a könnyű megértést szolgálják: a moszkvai herceg, Astolfo (Takátsy Péter) nem nyakában hordja Rosaura arcképét, hanem a családfát bemutató előadását illusztráló diák között felejti, és véletlenül vetíti ki Estrella (Pelsőczy Réka) számára. Ez pontosan beleillik a lufikkal és játékfegyverekkel játszó előadásba, amelyben természetes, hogy Clarín pohárból hörpinti a művért, hogy aztán kiköpje; igazi, huszonegyedik századi világ ez, amelyben, úgy tűnik, nem az élet, hanem a színház álom.
A kérdés csak az, hogy a játékosság, az eredeti műtől idegen (de teljesen koherens) formanyelv összességében jár-e annyi haszonnal, mint amennyi veszteséget a calderóni költőiség elutasítása okoz. Hogy mit vesz el és mit ad hozzá az előadás értékéhez, hogy Basilio, miután megadja magát (Töröld a lábadat ősz szakállamba - mondja), Segismundo lába elé veti álszakállát. Hogy nem túlzás-e, hogy az épp haldokló Clarín mögött is dobbal ütött fenyőfákkal teniszezik a két ellenséges sereg, csírájában fojtva el bármilyen nézői érzelmet. És kérdés az is, hogy a sok tréfa közben nem vesznek-e el az olyan, igazán jelentős pillanatok, mint amikor a végül uralkodóvá nőtt Segismundo a korábban hús-vér katonákat makettként tiporja el.
Mert ilyen alkalom is akad bőven: amikor a forma eszközzé válik, egy önironikus színház eszközévé, amely a nézővel összekacsintva lebbenti fel a fátylat a valahol kint zajló nagybetűs életről. De azért, hogy az előadás csak időnkét mutatja meg, mi mindenről szólhatna, nem csak a színvonalas poénok, de az egyenletesen jó alakítások is kárpótolnak. Talán Keresztes Tamás és Elek Ferenc dolga a legnehezebb: a legtöbb komoly monológ az ő szájukból hangzik el - de mindketten olyan magabiztossággal mondják szövegeiket, hogy a játékos környezetben sem lesznek hiteltelenek egy pillanatra sem. És ez sokkal értékesebb, mint a Calderón-darabból könnyebben születő, futószalagon gyártott tucatkatarzis.
Sztrókay András, ellenfényonline, 2010. február 3.
