A kétfejű fenevad kritikák
A halhatatlan Sanyi manó
Az előadásban senki nem erőlködik. Könnyed természetességgel járnak nézetváltozásaikból ki-be. Talán az elhalasztott bemutató kényszerszabadsága is biztonságosabbá tette az előadást.
Kovács Lehel lesérült Weöres Sándor A kétfejű fenevad főpróbáján. Január 29-én elmaradt a Katona bemutatója. Február 21-én kerül rá sor. Weöres remekművére 1972-től 1984-ig, tizenkét évet kellett várni. Akkor már ezt az egy hónapot kibírtuk. Kovács Lehel fél lábára sántítva játszotta végig Bornemissza Ambrus deákot.
A dráma azonban biztos lábbal állt a színpadon, és határozott léptekkel elindult a halhatatlanság felé a legnagyobb magyar drámák élén. Weöres és a magyar színház története siralmas mese. A Holdbéli csónakos egy Nagymező utcai kisszínháznak készült 1941-ben, harminc évvel később került csak színpadra. Három gyötrelmes előadást is láttam belőle, más-más rendezői félreértésben.
A kétfejű fenevad a pécsi színház számára íródott. Évente többször is betiltották. Bucz Hunor polgári engedetlenségből megrendezte a Térszínház amatőrcsoportjának (1983). Rákövetkező évadban, nem Pécsett, ahová a költő sok szállal kötődött, és ahol tucat évet küzdöttek bemutathatóságáért, hanem a Vígszínházban kapott engedélyt; ott biztosítékát látták, hogy sem a társulat nem alkalmas megbirkózni az anyaggal és a rendező is alkalmatlan kellően elvégezni a munkát.
Több sikertelen színrevitel követte. Talán a pécsi volt balul legsikerültebb. Kaposvárott Spindler Béla Badeni őrgrófként kiált a színpad elején, középre, borotvaélen egyensúlyozva a komoly pátosz és a bohóctréfa között, bravúros színészi utószavakkal meghatározta, miként kell az egész áltörténelmi tragi-bohózatot színre vinni.
A cenzoroknak íróasztaluk mellől nézve tökéletesen igazuk volt: a mű fütyült ideológia illemre, cenzurális szűkkeblűségre, szűkagyú ízlésre: kamaszos elkanászosodással hetyke politikai drámát írt. Nem az idegen hódítók sanyargatta magyar világot figurázta ki. Mélyebbről merített. Az árulásra, köpönyegforgatásra, hamis eskükre, aljas gondolkodásra mindig kész világot tette csúffá. A cenzúra és a nagy művészek közötti harc világtörténelme azt mutatja, hogy a művek kerékkötői utóbb rosszul járnak, kineveti utókoruk.
A zseni holtában is győz. Weöres drámája harmincnyolc évvel megalkotása után frissebb, szemtelenebb hangú, mint volt tisztviselők sanyargatta idején. És erősen úgy fest, hogy túléli töméntelen utóbb születendő drámakísérlet elvérzését, amelyek élettelen teteme keretezi diadalútját. Miközben Weörest meg-megújulóan kiszorították az irodalomból, elzártak előle kiadót, belletrisztikai közlönyöket, légmentesen becsukták zsenije előtt a színházak kapuját, neki nem okoztak kárt, csak irodalmunkat és járatlan utakat kutató színházművészetünket fosztották meg elmaradt alkotásaitól.
A gyerekirodalomba száműzött legnagyobb költői módon bosszút állt: nemzedékek nőttek fel dallamain, fülbemászó ritmusain. Bűbájoló rigmusai már az óvodákban ellehetetlenítették Pósa Lajos, Donászy Magda, Csányi Gyöngyi versnek induló gügyögéseit. Biztonsággal vezették el a gyermekeket a magyar szavakban rejlő gyönyörű titkokhoz, a valóságfölöttit könnyedén közelhozó befogadhatósághoz.
Weöres a vers virtuóza. Nyelvi clown. Bolondos bölcs. Könnyedén egy sorba zárja az európaitól távol eső kultúrák bölcseletét és formanyelvét. Drámáit játékos lírikus írta. Nem a gyöngyöző szavak finomkodón keresgélő választékosa, nem pedáns „nyelvezetet" használ. A magyar nyelv vajákos mestere. Az apró termetű költőóriás, mutáló kamaszhangján határtalan szabadsággal mondja el összetéveszthetetlenül saját hangján összesűrűsödött tapasztalatait a világról. Aggkorában is Sanyikának hívták verselő csodagyerekből klasszikussá érett csodafelnőttet. Gúnyneve - Sanyi manó - szeretetteli becenév volt.
Tiszteletteljes játékossággal elismerése határtalan képességű szóbűvészetének. A nyelvartista nem szakajtóval hord színpadra hímes szavakat. Minden mondata, minden szava drámaian, színházian cselekvő. Működő szerepekben fejti ki világszemlélését. A sokrétegződésű országban, ahol kétféle idegen had is tevékenykedik: más-más tájnyelveket, idiómákat, rontott nyelvet, makaróni beszédet, cigányost, népit, úrit, brutálisan szókimondót, virágéneket és trágárságokat, deákosat, jiddist, osztrákot helyez társadalmi rakott palacsintaként egymás mellé. Egyben tartózkodó szerzői utasítással is él a színészek számára. És a Katona színészei élvezettel szólaltatják meg a szivárványló szöveget.
A nyelvjárások váltogatása kapcsolódik a jellemfordulathoz, állásfoglalás váltáshoz. Cziegler Balázs puritán tere fölött, a zsinórpadlásból használt ruhák tömege himbálódzik. A köpönyegfordításokhoz elegendő tartalék a következő évszázadra is. Füzér Anni jelmezei a gyors én-váltásokat segíti játékosan elő. Saulusból Paulus lesz, Paulusból Saulus. Érdekeiknek megfelelően váltogatják a szereplők azonosságukat. Nincs kényszer. Megfélemlítés. Önként csereberélik magukat. Igyekeznek megfelelni minden új történelmi fordulatnak. Kínos képet mutat a tükör. A kegyetlen torzképnek ható igazság nem ítélkezik. Nevetve beletörődik, hogy ilyenek vagyunk.
A közönség felszabadultan nevet - önmagán.
Egyszerűnek látszódik a színház. Kell egy lángelméjű szerző, akinek darabja nem évül el, hanem egyre érettebb. Kell valaki, aki elolvassa. Ez Máté Gábor rendező. Megérti a szöveget. Kiosztja a szerepeket a lehető legjobban. A társulat is érti, mit miért mond. Betű szerint elmondják az írottakat. Na, jó, kicsit húznak. Kiegyenesítik a cselekményt. Kihagyják a felesleget. Ennyi. Nem több. Gyönyörűséget kap a néző. Gazdagabban hagyja el a színházat, mint amikor bement kapuján. Ilyen egyszerű. Mégis mennyire ritka az okosan elemző, önmérséklő, jó ízlésű, színészeit tiszta munkavégzésre ösztönző rendező. És ritkán örülhetünk ennyire káló nélkül előadásnak, mint a Katona József Színház Weöresnek igazságot szolgáltató remekének.
Az előadásban senki nem erőlködik. Könnyed természetességgel járnak nézetváltozásaikból ki-be. Talán az elhalasztott bemutató kényszerszabadsága is biztonságosabbá tette az előadást. Kovács Lehel fél lábon is megnyerő hős. Mindvégig ragyogó szemmel ő a mesebeli legkisebb fiú, akit nem fog golyó, elkerül balvégzet, ármány. Ártatlanul halad végig a lángokban álló, mindenfelől veszedelmesen vicsorító valóságon. A legkisebb bíztatásra is lerántja ingét és szeretkezésre készen beugrik az esedékes lány ágyába. A gyöngyvirágszerű, de megvesztegethetetlenül eszes Tenki Réka a deák arája. A vérszívó szakos Báthory-családból Susánnát Ónodi Eszter sokrétű asszonyisággal végzi. Pálmai Anna a sidó kádi sidó lánya szerepében újabb nagyot lépést tett előre színészetében. Egyensúlyban tartja a mézeskalács báb meseszerűségét a két lábon járó, világosfejű valósággal.
Fekete Ernő félig fedett belső mosollyal minden erőnek alázatosan szolgáló, agyafúrt fickó. Ujlaki Dénes medveszerű bamba vadember. Hozzáteendő: igazi ostobát csak okos színész képes hitelesíteni. Kocsis Gergely, Rajkai Zoltán, Bán János, Dankó István könnyed ártatlansággal veti le énjét és vállalkozik minden csibészségre. Szacsvay László még azt is hitelesíteni tudja, hogy vidéki táncoskomikusok tapsfakasztó otrombaságával tréfásan kiereszti pocakját. A vendég Kovács Ádám egymaga hadi tömegeket jelenít meg, legmegkapóbban a cigány hóhér szerepét. Hajduk Károly jelentőségteljesen olvad be az együttes játékba. Badeni őrgrófként erővel foglalja össze záróbeszédében a pompás előadást.
Vajdai Vilmos és Makó Péter szemtelenül frivol zenei összeállítása nagyszerű. Ungár Júlia ismét okos műsorfüzetet szerkesztett.
Jók voltak még a nézők is. Mindenki tudta a dolgát. És örömmel távoztak.
Molnár Gál Péter, NOL, 2010. február 22.
Magyarok a fregolin
Márpedig a túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha farsangnak fogjuk fel az életet, és mindig új identitást akasztunk le magunknak.
Ha Shakespeare-nél színház az egész világ, akkor Weöresnél karnevál. Maszkos alakoskodás az életben maradásért, abszurd körmagyar a halállal: török, magyar és sok más népzene dallamára, fergeteges tempóban. A Katonában Vajdai Vilmos és Makó Péter remek zenéin pörögnek tova az epizódok, annyiféle a zene, mint ahány a szereplők nyelve, és a jelmez, amely folyton cserélődik a színészeken. Közben a személyiség állandó marad, és nem feledi identitását a sok átöltözés közepette. Mert még ha két fejük is van ezeknek a fenevadaknak, akkor sem kétarcúak: belül végig tudják, kik is ők. (Igaz, sokszor csak azért, hogy ne feledjék, kinek az elkárhozandó lelkét kéne a gyehennától megmenteniük.)
Túl akarják élni 1686-ot. Buda visszafoglalására ezúttal sakkparti formájában kerül sor. Persze nem játszmán nyerik el a Habsburgok a várat, hanem maguk a szereplők tekinthetők sakk-bábfiguráknak a pepita színpadon. Ez a szép forma azonban inkább csak jelzés az előadás kezdetén: sajnos az aljzat később már kizárólag a szocreál kövezetet juttatja eszünkbe. Ellenben a sakk-bábhősök játékossága, vidámsága, sírva vígadása, végig megőrződik.
A magyar színház egére, ahol Kukorelly Endre szerint megannyi magányos sirály és vadkacsa szálldos, most fölrepült egy hol felmagasztalt, hol kárhoztatott, ritka, magyar madár is, A kétfejű fenevad. Egyébként ez a „kétfejű pintyőke" talán nem is annyira ritka ezen az égbolton, még maga a rendező, Máté Gábor is játszott Babarczy kaposvári Kétfejű-rendezésében (éppenséggel főszerepet).
Weöres Sándor színművének második fele anno meg sem jelenhetett, egyből betiltották, hiszen a verseiben oly apolitikus Weöres darabjában a kétfejű sas politikai szimbolikája minimum kettős: jelenti a török hódoltságot elsöprő Habsburgokat és az orosz megszállókat egyaránt. Máté Gábor rendezése nyilvánvalóbbá teszi ezt a vonatkozást, mint a korábbi rendezések, mégsem ez benne a fontos. A sakktábla kockái idővel elfelejtődnek, egy szocreál presszó kockás padlója marad, ami Ascher Ivanovjának reménytelen terét juttatja eszünkbe, és ez a tér nem annyira múltidézés, mint inkább hangulat-kivetülés. Ráadásul a Kétfejűben álom és valóság furcsán keveredik, és ez az ugrálás a szocializmusba összemossa az idődimenziókat, így valahol beleillik az eredeti álomszerkezetbe is.
A Katona színpada ezúttal egy kozmikus színházi öltöző. Mennyei fregolikon lóg a sok ruha, és ez az, ami teszi az embert: mássá. Márpedig a túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha farsangnak fogjuk fel az életet, és mindig új identitást akasztunk le magunknak. Csupa „nagy túlélő" tükröződik egymásban, közülük csak a főhős, Ambrus vállalja fel önmagát, ezért menekülnie is kell, ez az alaptörténet. De ebben a forgatagban a főszereplő is az egész része, és a vallás ugyan szent számára, nőit mégis cserélgeti - a fölötte cserélődő uralkodók mintájára. Ezekre a szimmetrikus életekre a darab kínál is néhány tükörszerepet, szerepösszevonást. Így játszotta már egy szereplő Leát és Evelint, Ambrus két, álmában összemosódó szerelmét. Illetve Ibrahimot, az Ambrust rejtegető török-álruhás zsidót, és a vérnősző, térítő bencés apátot. Ezek közül az előbbi a jelentéstelibb szerepkötés, de Máté Gábor rendezésében most a második elevenítődik fel. Viszont újdonság, hogy sok színész játszik több szerepet, és ha a szereptöbbszöröződésekben nincs is mindig konkrét jelentéstöbblet, önmagukban is jól érzékeltetik az identitásvesztés érzését, még akkor is, ha a konkrét megoldások mögött többnyire praktikus okok keresendők inkább.
Persze a darab történelemszemlélete is pragmatikus: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem kell a mindenséggel mérned magad. Miért is ne, egy abszurd világban? A Janus-mosoly erősebben fel-, és ritkábban legördülő lüktetése akkor hajlik komikusból tragikusba, mikor Ibrahim (Fekete Ernő) és Susánna (Ónodi Eszter) búcsúzik egymástól. Mert Máténál Susánna valóban szereti Ibrahimot. És talán Ibrahim még sosem szerette annyira alázatosan sem lányát, sem szeretőjét, mint most, Fekete Ernő játékában. Pálmai Anna is másmilyen Lea Máté Gábor rendezésében: szende lány helyett, kellő tartás és szenvedély van benne. Alakításának fontos momentuma, hogy amikor, akár egy élő feszület, a falhoz tapad hevületében, a szereplők közül egyedüliként hittel tagadja meg addigi énjét. Pálmai számára eddigi alakításai után újszerű állomás Lea szerepe. Ónodi Eszter pedig ismét vadmacska szerepben tündököl. Vibrálóan rezignált, gyöngéden gőgös, lilacsizmás démon. Tenki Réka sikoltva kacagó és kacagva sikoltó tünemény. A fekete, vörös és szőke nőktől körüldongott, mesebeli legkisebb királyfi Kovács Lehel kiköpött Ambrus deák, tökéletes a szerepre. Körülötte kering a maszkabál: Rajkai Zoltán jólelkű dühöngő őrülteket, Kocsis Gergely szovjet, bőrkabátos alakváltó csendőrt, Hajduk Károly kedvesen agylágyult labancot, Dankó István onanizálásra mindig kész fickót (is) játszik. Bán János és Szacsvay László bábduettben remekel, Ujlaki Dénes mélázó elvetemült mint kivégzésre ártatlanokat válogató tábornok, Kovács Ádám pedig mackónadrágos és vagány Hercsula.
A szálldosó fregolikról lógó ruhák maguk is bábok: üres és élettelen jelmezek. Égi jelek arról, hogyan ügyeskedjünk, ha földi gond emészt. Bundák, amiket Susánna levet és továbbad, akár a férfiakat. Szereplehetőségek, amelyekbe a Katona színészei ismét koboldügyességgel bújtak bele.
Herczog Noémi, szinhaz.net, 2010. február 22.
Maszkerádos mirákulum
Magyarnak Pécs vala és leszen, török zsódosnak Pecsevi, osztrák bérencnek Fünfkirchen, Sziz Mária és Sanctus Stephanus király sámolyaként Quinque Ecclesiae. Európa egyik háborús fővárosa, anno Domini ezerhatszáznyolcvanhat.
Weöres Sándor 1972-ben befejezett történelmi panoptikuma, A kétfejű fenevad igazi színjátékpróbával kezdődik, többször is hasonló jelenettel folytatódik, tényleges tárgya pedig a história mint emberéletek tízezreit fölfaló karnevál, örökös pusztító színjáték. Máté Gábor rendezése a teljes folyamattá tett színházi próba, jelmezes alakoskodás felől keresett és talált utat a komikus katasztrofizmus „Le a világtörténelemmel!” jelszavú darabjához. Citeramuzsikával kezdve és végezve egy kicsiny, talán műkedvelő közösség tagjai lépnek be a színmű világába. Cziegler Balázs m. v. díszlettervező sok helyről ismerős magyar művelődési házat, kis színháztermet épített meg a Katona József Színház deszkáin. Olyat, amelynek leharcolt otthonosságából méla parlagiság, szomorú kilátástalanság is sugárzik: az ábrázolt intézmény, előcsarnokostul-színpadostul beleragadt abba az érába, amikor a posztszovjet kifejezést még jövő idejű szóalkotásként sem lehetett elképzelni. (Nem véletlen, hogy bár A kétfejű fenevadat elkészülte után műsorra tűzte volna a pécsi színház, már a próbáknak betiltás lett a sorsa. A szöveg első hiánytalan kinyomtatására csak 1982-ben, az ősbemutatóra – Budapesten, a Vígszínházban – 1984-ben kerülhetett sor.) Az uralkodó játéktér a díszlet előcsarnoka, melynek fekete-vörös, hatvannégy négyzetes sakktáblaszőnyege még inkább kiemeli a virítóan színezett játszmajelleget, illetve a címből is kiáltó kétpólusosságot. A kétfejű fenevad ugyanis a „Monstrum bifrons”, a „Zweiköpfiger Adler”: a kétfejű címersas, egyben a tojásait anyailag lehellő, csőrével össze is törő história, sőt a férfi- és asszonynemre bomló emberi regement úgyszintén.
A környezetkultúrálatlanságunkból soha ki nem vesző műbőr kockaülőkék vörös-fekete díszítő háromszögeikkel mobil bútorokként csatlakoznak a „táblához”. A zsinórpadlás magasában több sorban lógó óriási ruhatár szimbolizálja és lehetővé is teszi a sűrű köpönyegcserét. Az időnként leeresztett kabátsorok öltözékfüggönyként tagolják a teret és fedik a színváltozásokat. A színpadi színpad valódi piros függöny mögül föltárulva képezi a tér távoli sarkpontját. Füzér Anni m. v. jelmezei hasonlóképp kiválóak. A sujtásos szabadidőnadrágok, túlcifrázott pendelyek, keleti uniformisok, ötletes fejfedők, sietve ledobható-felvehető göncök élénken hirdetik Weöres tragikomédiájának részint bábjátékos ihletettségét, kavalkádos ömlését. Díszletből, jelmezből együtt tűnik ki a tartózkodóan, kritikusan, mulatságosan és szívszorítóan magyaros mintázás.
A XVII. század végének Buda visszafoglalása körüli zilált politikai miliőjében, a kevéssel a Rákóczi-szabadságharc előtt, a Thököliánerek előrenyomulásakor még recsegve-ropogva forgó török-Habsburg ringlispílen képtelen maskarák próbálnak egyensúlyozni a kor centrifugális és centripetális erői között. A számos szereplő két táborra oszlik: néhányan legalább önazonosságuk maradékát szeretnék megőrizni, a többség viszont ott bocsátja áruba nemzeti hovatartozását, nyelvét, hitét, testét, lelkét, ahol és amikor csak okot és vevőt talál rá. Szinte senki sem az, aki, s még jó, ha épp az ellenkezője a látszatnak. Az áldozat is tettes, a tettes is áldozat. Így duplán beválik Máté Gábor szerepkiosztó eljárása: a tizenhárom színészből tíznek két, három, négy szerep is jut. Egyedül a híres-neves prédikátor, Bornemisza Péter református lelkipásztor unokája, Bornemissza Ambrus deák, valamint a deák (egyik) szerelme, Lea – Ibrahim kádi lánya – viselheti mindvégig a maga bőrét. (Ibrahim se nem Ibrahim, se nem kádi.) Kovács Lehel, akinek sajnálatos balesete miatt maradt el január végén a premier, egyre fogyó illúziókkal futtatja az egyik meglepetésből a másik ámulatba eső, a mindennapok útvesztőjében járatlan sihederembert. Kovács – talán mert még láthatóan nem teljesen egészséges: fizikailag megterheli a feladat – a kívánatosnál is passzívabb a sodródásban és a főként érzéki sodródás reflektálásában. A Leát játszó Pálmai Anna viszont legérettebben kimunkált fellépéséhez érkezett. Keménység és olvatagság, alázat és lázadás egyszerre testesül meg a darab vásznára nagy öltésekkel hímzett zsidó lányban. Fekete Ernő ravaszkás nyugalommal, derűs távlattalansággal ereszkedik a saját és övéi életének megmentésére mindig képes, de eszményeket vallani és testálni alig tudó Ibrahim (valamint az eszménytelen okosságú Radonay Mátyás) szerepébe.
Az egyenletesen magas színvonalon teljesítő gárda legjobbjai között kell említenünk az erotikus életmegoldásokra szavazó Báthory Susánna hercegnőt a kiábrándult önzésig taszító Ónodi Esztert is. De az íróilag tudatosan szinte dimenziók nélkül hagyott – ettől mozgó és mozgatható – figurák közt Kocsis Gergely mindig mindenről elég szerencsésen elkéső funkcionáriusa (Windeck, császári komisszárius), Rajkai Zoltán három senyvedő és senyvesztő (ál)törökje, Bán János és Szacsvay László az I. Lipót császár–IV. Mehmed török szultán párbeszédben csúcsra járatott öltönyös-nyakkendős kettőse is emlékezetes. Ujlaki Dénes, Hajduk Károly, Dankó István, Kovács Ádám m. v. a tablófestészet és a karikatúra közötti tágas felületre vetít változatos alakokat magyar felhorgadás, európai csőd, ázsiai erőszak árnybirodalmából. Tenki Réka (Evelin, Ambrus menyasszonya) Susánna és Lea mellett a harmadik asszonyi balsiker letéteményese, az előadás végén pedig óriási piros-fehér-zöld sálat köt.
A kötés és a kötőtű Weöres megírt játékeszköze, a sáltrikolór (kötögetett harisnya helyett) Máté Gábor ötlete (a tízméteres munkadarab a magaslati kabátországból száll alá). A rendező kissé szürkén indítja el a folyamatokat, következetessége és eszes, pontos előadásszervezése azonban mind jobban gyümölcsözik. Egyre dermesztőbb képeket kalibrál, minden effektust precízen számít ki, s a darab mélyéből a weöresi pajkosságot, cinkosságot, kedélyt, virgonc szexust sem hagyja veszni. A művelődési ház ősöreg televízió-készülékének bekapcsolása (antenna: maga Ibrahim) a felidézés remek rajzolatait teszi lehetővé. A képcső csupán cikázó vonalakat tud kiizzadni, de a jelenetek, szereplők a képládáról leválva újfent Weöres Sándor szellemiségéhez illő tolmácsolást valósítanak meg. Vajdai Vilmos és Makó Péter m. v. tökéletes (különféle nyelvű, különféle stílusú) zenei betéteket szállított a jelenetek elhatárolásához. A vidítóan archaizáló szöveg betűhív ejtésével (éjtszaka, balsamumliget, körösztöletlen, értvel?, sidó stb.) a színészek a dráma szellemében nevettetnek. A Lipót–Mehmed-jelenet, a selyemzsinór-szcéna, Ibrahim önmentő makimajom-liferálási passzusa s a többi: az egyik legeredetibb, legzabolátlanabb és legtartalmasabb magyar színdarab eddigi legsikerültebb előadásának zenitpontjai. Máté áttette a maszkírozott történelmet a rosszul öltözött közelmúltba és jelenbe, tudva: a szorongató mirákulum nem az aktualizáláson, hanem a mélység és hitelesség szívütésén múlik.
Tarján Tamás, kultúra.hu, 2010. február 22.
"Millen idők"
A Katona József Színház legújabb bemutatója az 1970-es években hosszú ideig betiltott A kétfejű fenevad című darab. A rendező, Máté Gábor remek munkát végzett: az előadás megtartja és teljesíti a szöveg azon értékeit, amely miatt sokan az egyik legjobb magyar drámának tartják Weöres művét.
A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban című darabot Weöres Sándor 1972-ben írta a Pécsi Nemzeti Színház részére, de a bemutatót végül nem engedélyezte a cenzúra. A színház 1976-ban - a hangsúlyokat eltolva - újra megpróbálkozott az ősbemutatóval, amely ismét meghiúsult. Teljes terjedelmében csak 1982-ben az Életünk című szombathelyi folyóiratban jelent meg (1973-ban a Jelenkor lehozta a mű első részét, de ennek nem lett folytatása). A pozitív kritikai fogadtatás után több színház is műsorra tűzte: 1983-ban a Térszínház, 1984-ben a Vígszínház, 1985-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház, és ugyanebben az évben a Pécsi Nemzeti Színház is. A közelmúltban a pécsi Janus Egyetemi Színház (2003) és a Móricz Zsigmond Színház (2007) mutatta be a darabot. 2010-ben a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésében került színpadra A kétfejű fenevad.
A nyitóképben citerán játszanak a szereplők, valaki egy magyar népdalt énekel. A sötét piros-fekete pepita jellegű padló közepén egy nagyméretű sakkfigura, egy ló látható, amely egy adott pillanatban feldől. Szimbólumként működik: a huszárlépés sajátosságából adódóan a figura mozgásában a kiindulási és az érkezési mező mindig ellentétes színű, ahogyan a legtöbb szereplő is minden cselekedetével mást vall, épp azt, ami számára a lehető legkényelmesebb. És mindezt - akárcsak a sakkban - roppant fürgén teszik. A fő díszletelem is ezt erősíti. A teret a színpad teljes hosszúságában elnyúló leereszkedő-felemelkedő, ruhákkal sűrűn teleaggatott négy elem tagolja. Az egyik szereplő leakaszt egy kabátot az egyik sorból, és felveszi - nem sokkal később ebben a jelmezben tér vissza, mint Windeck császári komisszárius. Az előadás ezzel metaforikusan rámutat arra, hogy a darabban mindenki szerepet játszik, politikai és kulturális hovatartozásuk a széllel változik, nehéz nyomon követni, ki kivel van éppen.
A darabnak két központi, meghatározó eleme van, amit Máté Gábor rendezése is kiemel: egyfelől a főszereplő kusza szerelmi történetét látjuk, másfelől egy már-már jellegzetesnek is nevezhető politikai játékot, melyben senki és semmi nem az, aminek látszik. 1686-ot írunk, a török hódoltság és a három részre szakadt ország kora. A legtöbbet a török uralom alatt álló Pécset látjuk. A főszereplő Ambrus deák református lelkipásztort állandóan üldözik valami miatt, ezért egy idő után mindenhonnan tovább kell állnia. Az ő szerelmi kalandozásain és menekülésén keresztül mutatkozik meg a kor, mely a mindenkori jelenre is emlékeztet. Az előadás sikeresen érvényre juttatja a darab legfontosabb értékeit, a humort és a színes nyelvezetet. Előbbi a látszat és a valóság feszültségéből és a párbeszédekben megnyilvánuló iróniából születik. Erre kitűnő példa az a jelenet, amikor négy török méltóság hol hivatalosan (írnoki jegyzeteléssel), hol nem hivatalosan (írnoki jegyzetelés nélkül) tanácskozik a fürdőben; előbbinél határtalan nyájaskodásban burjánzanak mind, utóbbinál, amikor „enyelegnek", kemény szavakat vágnak egymáshoz. Ez is azt mutatja, hogy hivatalos ügyekben mindenki gumigerinccel figyel és helyezkedik, őszinteségre ilyenkor esély sincs. Az előadás színészei általában jól abszolválják a mű nehéz nyelvezetét (csak egy-két helyen nehezíti meg a hadarás az értelmezést), mely rájátszik a hitvitázó drámák archaikus szókincsére úgy, hogy különféle latin, török német vagy jiddis eredetű szavakat használ szép számmal. Ez a nyelvezet okozta öröm természetesen a nézőn is múlik, hiszen a barokkos jelzőáradatokat és bonyolult mondatszerkezeteket végig kell követni ahhoz, hogy ez a fajta humor érvényesülni tudjon.
A főszereplőt alakító bicegő Kovács Lehel kitűnő választás volt, bár igaz, nagyon látszik egyelőre, hogy sérülése akadályozza a színpadi mozgásban. Ez feltehetőleg gyógyulásával csak javulni fog. A református lelkipásztor Ambrus egész életében nőknél talált menedéket. Inkább hasonlít egy nőfalóra, mint hősszerelmesre, képtelen ellenállni, hiába magasztalja égig Evelinnel (Tenki Réka) való szerelmét - nem véletlenül menti fel magát a lány előtt előre. Soha nem várja meg, amíg valaki el akarja csábítani, ő az, aki nem bír magával. Kedves, de nevetséges figura. A történet végén visszatér az előadás elején kényszerből elhagyott Evelinjéhez (aki a darabban a menyasszonya), igaz egy másik nővel és közös gyermekükkel a karján. Báthory Susánna (Ónodi Eszter) bizonygatja a lánynak, hogy ami történt, egy fabatkát sem ér, ő és Ambrus ott folytathatják, ahol abbahagyták. Evelin meg is próbálja, átlépve ezzel megaláztatásán, amit a grófnőtől elfogadott bunda csak tovább fokoz. Ónodi Eszter Susánnája vérbeli romlott nőszemély, aki a végletekig kifáradt saját nevének igazolásában és a bujdosásban, minden mozdulata, minden hanglejtése erről árulkodik. Az ő ellentéte Lea (Pálmai Anna), aki bár már sok mindent tapasztalt a kor nyomorából, úgy tűnik, Ambrus az első igazi szerelme, akiért képes lenne kockáztatni kapcsolatát apjával és feledni zsidó vallását. A deák két szerelme, az előadásban nem sokat látott Evelin és Lea e naivságukban abszolút hasonlítanak, de végül előbbit Susánna, utóbbit apja, Ibrahim ébreszti rá a valóságra. Naivságuk a szerelmes nő naivsága, de csalódásuk keményebbé, tudatosabbá teszi őket immáron a világgal szemben is. Ibrahim (Fekete Ernő) és Windeck (Kocsis Gergely) ugyancsak két hasonló figura, mindig a saját érdeküket nézik, amikor hitvallást váltanak, de míg Windeck sodródik, addig Ibrahim a rendszert abszolút átlátva okosan és végtelen szomorúsággal cselekszik. Mivel a darab sokszereplős, a mellékszerepeket ugyanaz a pár színész játssza, az elvárt és megszokott magas színvonalon.
A darab záróképében - a dráma XX. jelenésében -, miután Evelin és Ambrus keserű szájízzel újra egymásra találnak, a kicsit ütődött Baden (agylotyogást kapott a kantinos Franciskától) a szerző szócsöveként szólal meg. Bár az előadás elején is elhangzik a központi (címadó) metafora, igazi megfejtést itt nyer csak. Ezek szerint a világtörténelem olyan kétfejű fenevad, mely egyszerre élteti és rombolja gyermekeit a politika által. Történelem-utáni békés időket követel Baden, kezében kötőtűje az a kard, mely a világ (vagy éppenséggel Magyarország) hosszú, véget nem érő sálját köti.
Érthető, hogy miért csak tíz évvel a mű befejezte után engedték színházban bemutatni. Egyfelől erkölcsi (szexualitás), másfelől közéleti, politikai kifogások merültek fel. Ahogyan az archetípusok - szereplők és jelenségek egyaránt - 1686-ban és az 1970-es években is felfedezhetőek, úgy a mai korra is utalnak, igaz, most már teljes szabadságukban működhetnek.
Sors Vera, ellenfenyonline.hu, 2010. február 25.
Történelmi sakk-matt
A magyar történelem sakktábla méretű vörös-fekete színpadán vad citerapengetéssel kezdődik az előadás. Az elmaradt bemutató nem váratott magára soká, és kiadósan kárpótolt. A fordulatos pikareszk történet hőse Ambrus diák, a kálomista pap, aki asszonyok szoknyája mögé bújva igyekszik átvészelni a több részre szakadt ország viharos sebességgel változó viszonyait, eme képzelt és valós történelmi vízió ár-apályát. Ami, be kell lássuk, még így sem könnyű. Mert akár Evelina bújtatja, akár Leila, vagy Báthory Susika, a bővérű hercegkisasszony, - hiszen mindig van olyan nő, akinek kedvességgel kell viszonozni a szívességet – csak arat a török, kerget a bencés, támad a német, vagy üldöz a horvát. Hogy a magyarokról már ne is beszéljünk!
Kovács Lehel vérbeli kalandort alakít, igazi túlélő, akinek egyetlen fegyvere a vonzereje, és tény, hogy szívesen ad, és bőkezűen, kérjen tőle bárki. Mellesleg fél, és menekül, de élvezi az életet, örömét leli a kalandban, és habár nem egy kifejezett minden gáncs nélküli lovag, a hitét azért mégsem adja fel.
Weöres Sándor darabja remek komédia (még ha nem is mindig akarunk nevetni), kergetőzés az időben és a térben, a főszereplő bebarangolja Magyarországot, a helyszínek Sárvár, Pécs, Buda… Színes forgatag, csupa álöltözet és átöltözés, legyen szó a rangok, hitek, vagy éppen a szerelmek folyamatos váltogatásáról.
Az állandó kavargásnak, és szüntelen átalakulásnak az érzetét erősíti az egyes jelenetek gyors elsötétítését követően felhangzó zene ritmusa és eklektikája, amelyben török, zsidó, és még ki tudja, hányféle dallamvilág keveredik, mindenesetre hallgatni jó, és jó átkötésnek, de háttérfestésnek is.
A színpad olykor-olykor egy átmeneti szállás/menekülttábor, vagy egy színházi kelléktár képét ölti, hatalmas vízszintes rudakon kabátok, ruhák, és felöltők lógnak – tessék, lehet választani! Minden, így az átöltözések is gyorsan történnek. Dankó István az egyik pillanatban még német katonaként hagyja el a színpadot, csak hogy fél perccel később már magyar felkelőként térhessen vissza.
A Weöres- szöveg folyamatos változásait Máté Gábor szerepkettőzések, -halmozások sorával teszi még szórakoztatóbbá, a darab szelleméhez hűen.
Nem elég, hogy császár és szultán kétszínűen, velencei maszkjukat és hazaszeretetüket enyelgéssel fölváltva tárgyalják, hogy hogyan veszejtsék el saját népüket, de ugyanez a két színész, Bán János és Szacsvay László nemsokára már, mint a zsidó Ibrahim kádi (!) által segélyezett holland ház marakodó vénségei - egykori főrendek- jelennek meg. Ugyanígy a Dankó István, Hajdúk Károly, Kovács Ádám és Rajkai Zoltán megtestesítette díván, ahol enyelgést szünet követ, hajba kapást pedig túlburjánzóan szóvirágos dicshimnuszok.
A kétfejű fenevad egyrészt költői szöveg, melynek írója a történelmi és az irodalmi hagyományt önmaga számára, saját igényei és fantáziája szerint dolgozza át, és egyben színpadi játék, ami reflektál a színháztörténeti hagyományra, legyen szó akár a szerepkettőzésekről, akár a színház a színházban jelenetekről.
Az előadás tere, Cziegler Balázs munkája látványos keretbe foglalja az eseményeket, akár sakkjátszmaként, akár színjátékként mutatja be a darabot. Az általa megteremtett látványvilághoz tartoznak Füzér Anni gyakran cserélődő jelmezei is, amik nem is próbálnak önmagukon túlmutatva „igazinak” tűnni, csupán jelmezek és talán éppen ezért kapcsolódnak olyan szervesen az alakokhoz, és az előadáshoz. A szerephalmozásokat tekintve akár még azt is ki lehetne jelenteni, hogy egy jelmez egy szerepet, egy karaktert jelöl.
Ennek a kijelentésnek mond ellent Fekete Ernő nagyformátumú Ibrahim kádija, aki az előadás végén újra visszavedlik zsidóvá, a fejébe csapja fekete köcsögkalapját, magára veszi hosszú ujjú zakóját, és meglép a korábbi öltözettel járó megtiszteltetés, - a selyemzsinór általi halál - elől.
Komédiának neveztem, és valóban nagyon szórakoztató előadást láthattunk, de egyben az iróniára, a kritikára és az elfogadásra egyként hajló szöveg hasonló szellemű előadását. Az események sodrában viszonylag gyakran előfordul a nyíltszíni öngyilkosság, a kényszerű áldozatvállalás, megcsalatás, kifosztatás, megkínzatás... Pálmai Anna Leilája gyakorlatilag az egyetlen igazi nemes jellem, aki mellé csak Tenki Réka Evelinája sorakozhat fel, vagy a nagy túlélő, a romlottságában is erős és nagylelkű Susánna, Ónodi Eszter alakításában.
Vécsei Anna, kulturPart, 2010. február 25.
„VÉR A FONÁL ÉS KÖNNY A CIFRÁZAT”
Sokadszor rugaszkodik neki a magyar színház, hogy megszólaltassa Weöres Sándor remekművét. Az „eddig született legjobb magyar drámát”, ahogy Spiró György nevezi a műsorfüzetben. A különleges színházi matéria most is meglepetésekkel szolgál játszónak, nézőnek.
„Bárhogy forog a história, a nagy hús-őllő, vér-kalló malom, mink tovább játsszuk külön kis komédiánk”– mondja az öntudatra ébredő Lea a darab vége felé. (E drámai summázat nem hangzik el az előadásban, ahogy a takarékosan adagolt textus egy része sem.) A sokféle arcát mutató, dupla fenekű, örvénylő történelem, amely Weöres drámájának történetfilozófiai alapzatát adja, a benne evickélők csúfondáros átvedléseivel, bornírt túlélési technikáival önfeledt komédiázásra csábít. Miként a mű ironikus-groteszk elemekkel, archaizáló költői nyelvvel, kabarétréfákkal megspékelt komédiai vonulata is, amely – mint most is – nemcsak élteti, hanem rendre előre is lendíti a játékot. Ugyanakkor a korokon átívelő, s az időtlen, örök történelmi szcénákat megjelenítő nagy mechanizmus csúfondárosságában is dermesztő működése, amely A kétfejű fenevadhatásmechanizmusának fundamentuma (s melyet Weöres oly zseniálisan formált egymásba tükröződő színjátékok láncolatává), csak töredékesen jelenik meg az előadásban.
A dráma recepciótörténetének kalandos (és ugyancsak a magyar történelembe ágyazott) históriája ma már kevéssé érdekelheti az ifjabb nézőt, adalékul annyi talán mégis rögzíthető, hogy 1972-ben, mikor Weöres befejezte a művet, ezer és egy oka lehetett, hogy a korabeli cenzúra bő évtizedre betiltotta a már Kossuth-díjas költő darabját. (A kinyomtatást és színrevitelt, lezárva egyúttal Weöres színműírói működését.) Példának okáért A kétfejű fenevad sokféle nézőpontból megjelenített vallási problematikája nagyrészt a tabuk régiójába tartozott, de az éber ellenőrök szeme aligha siklott át az olyan mondatokon, amelyeket az agyalágyult Badeni Lajos őrgróf mond el ironikus darabzáró monológjában: „Le a fogolytáborra hasonlatos ál-békével.” stb. Weöres drámája többek között azért is originális és különleges dramaturgiájú színmű, mert a játékon végig indázó színházi szál („színház a színházban”), amely előre s visszamenőleg ironizálva tükrözi és értelmezi a történéseket, olyan reflexív és groteszk tükörrendszert hoz létre, amely képes megmutatni a cselekvések színét és fonákját. (Nem véletlen, hogy mindjárt a nyitó „jelenésben” férfi játszik nő-szerepet.)
Felpillantva a zsinórpadlás magasába fellógatott színes ruhasorokra (láttunk ilyet nem egyet a közelmúltban, a nyíregyházi előadás is hasonló tér- és díszletmegoldásokkal operált), áttetszően direktnek tűnik az elemzői gondolat: itt és most a politika civil elszenvedőiről, a nagyhatalmi kényszerektől űzött kisemberek átvedléseiről, túlélési mimikrijéről szól a színpadi mese. Cziegler Balázs látványos színpadképe a föltornyozott, fel s alá liftező ruhákkal-jelmezekkel valamelyest előlegezi is a várható fejleményeket. A rendezés elég sokat bíz a jelmezek jelentéshordozó erejére, ama zűrzavaros és tarka karneváli maszkabálra, amelyben hőseink evickélni és túlélni próbálnak. Füzér Annipompázatos ruha-költeményekbe öltöztette a weöresi panoptikum figuráit; népi szőttesek és lengő, rojtos bő gatyák, (poszt)szovjet katonai uniformis-felsők török bugyogóval és szőrmecsizmákkal kombinálva, reverendák és sártaposó csizmák: pazar paletta. A sakktáblára hajazó színpadtér a szerteszét rakosgatott piros-fekete műbőr ülőkockákkal s a hodályszerű kultúrházzal a hatvanas-hetvenes évek ridegen bensőséges miliőjét is a játék áramába kapcsolja. A császári komisszárius, Windeck (Kocsis Gergely perfekt megfogalmazásában) hosszú bőrkabátos, műbőrkalapos titkosrendőrbe oltott atyafiként szaglászik; előbb fenyeget, majd rutinosan próbálja benyalni magát a soros kurzusok kegyeibe; végül felkötik őt is. Változhat is az ember, böki ki lakonikusan a derék köpönyegforgató, s robban a szópetárda, virul a weöresi irónia.
Máté Gábor rendezése világos gondolatvezetésű, jelentékeny szakmai rutinnal kivitelezett produkció, ám az előadás egynémely epizódjai némiképp statikusak, a drámai szöveg erejére hagyatkozók. A Katona színészgárdája most is remekel (a szereplők többsége többféle szerepkörben is), még ha a Bornemissza Ambrust megformáló Kovács Lehel alakítása haloványabb is társaiénál. A tervezett bemutatóra lesérült Kovács kálvinista deákja majdnem végig azonos érzelmi regiszteren játszik; rutinosan vetkezik félmeztelenre gyors szerelmi aktusokhoz, sűrűn váltogatott szeretői sem igen hozzák lázba. Nem úgy, mint a bölcs Ibrahim kádit briliánsan mintázó Fekete Ernő és a Báthory Susánna hercegnőt könnyed érzéki eleganciával színre hozó Ónodi Eszter szerelmi kettősét. Fekete pécsi török főbírónak álcázott zsidó bankára nemcsak a történelem sorscsapásait viseli és széljegyzeteli szelíden ironikus, bölcs derűvel, hanem privát sorsának alakulását, s egyetlen lányának dacos pálfordulásait is. Fekete Ernő az örökké alkalmazkodni kényszerülő, befele somolygó, kifele szerepjátszó férfit játssza színesen, sodró erővel, Ónodi a háborúkban megperzselődött, nemes tartású, magnetikus vonzerejű vibráló démont adja szenvedélyesen, önironikus felhangokkal. Szerelmi búcsúzkodásuk az előadás megrendítő pillanata, egyúttal esszenciája annak a sokféle érzelemből, hatalmi manipulációból, férfi-női alakváltozásokból szőtt szivárványos szövedéknek, amely Weöres színjátékát élteti. De hiteles és erőteljes Pálmai Anna öntudatra ébredő Leája is: nemcsak érzékeny, hajlékony és odaadó, hanem dacosan kemény és megingathatatlan tud lenni. Susánna és Lea egymást kóstolgató szerelmi kettőse, ahogy a leheletük összeér, a finom erotikának, az érzéki csábításnak, a vad elcsábulásnak és érzékiségnek sugallatos jelenetsora.
Bán János és Szacsvay László egymásra kísértetiesen hasonlító nyakkendős hivatalnokként, aranymaszkkal a kezükben ironikusan és gunyorosan játsszák a két világbirodalom cinikus vezérét. Hajduk Károly kiváltképp agyalágyult őrgrófként remekel, Dankó István, Ujlaki Dénes, Kocsis Gergely és Bán János vitriolos, élesre fent szatirikus éllel, élvezettel adják a levitézlett magyar főrendeket.Tenki Réka Evelinje tartásos és okos szerető, Rajkai Zoltán furmányos Dzserdzsis aga és levadultan randalírozó részeg vitéz, Kovács Ádám parodisztikusra formázza Hercsulát, a pécsi respublikát kikiáltó cigány hóhért.
A színészi játék ereje, a csapatmunka lendülete lendíti át az előadást a kisebb döccenőkön. Weöres virtuóz költői nyelve a statikus jeleneteken is átcsillog. S persze zubog, gyöngyözik a weöresi humor és metsző, gyilkos irónia, amely azokat is a produkció bűvkörébe vonhatja, akik sosem hallottak A kétfejű fenevad legendáriumáról.
Kovács Dezső, revizoronline, 2010. március 8.
