“Vedd be, mama, jó lesz!”
Mielőtt legördülne a függöny, fekete maszkos ember jelenik meg a színen, és a lövések dörrenése után a szereplőknek már csak a menekülő árnyékait látni... - Szentpály Miklós a Katonában nemrég bemutatott Cigányokról írt, melyet Tersánszky mellett Grecsó Krisztián jegyez.
Megfelelő távolságból nézve azonnal feltűnik, operettvilágban élünk. Ítéleteink elhatalmasodnak rajtunk, és olyan teret alakítunk ki magunk körül, melyben csak szerepeinket tudjuk játszani. Egy ilyen korszak legprecízebb leírására a népszínmű talán az egyik legalkalmasabb műfaj, elrajzolt alakjaival, helyszíneivel és helyzeteivel, melyek féligazságokba kapaszkodó sztereotípiáinkat képviselik.
Az első szó talán a döbbeneté. Nem erre a világra számítottunk a plakát nyomán. Itt mindenki színházi jelmezben ül a túl friss színpadon. Mintha egy XIX. századi amatőr társulat színpadképét látnánk: a szereplőkön rikító kék és piros gatya, mente, mellény. Majd a szereplők énekelni kezdenek. Középpontban a részegedő vendég és a cigányprímás párharca áll.
A kompozíció tökéletes. A mozgások koreográfiája, a színészek játéka aligha hagy kivetnivalót. Közben kacagunk a kiélezett mondatokon, nevetünk az esetlen mozdulatokon, mintha valami burleszket néznénk, miközben tobzódunk a jellem- és helyzetkomikumokban. Valami hiányérzetünk mégis van, érezzük, tudjuk ez nem a valóság, és nem is értjük, miért tálalja elénk a rendező ezt a felszínes, soha-nem-volt világot.
Pedig Schöpflin Aladár színházi kritikájában a Nyugat hasábjain még azt írta erről a darabról, melyet Tersánszky négy felvonásban felkérésre írt: „Boldog fiatal koromban láttam én is éjjeli kávéházban, hajnal felé, muzsikus cigányokat szapora szívű veszekedés közben osztozkodni az esti tányérozás jövedelmén, hallottam cigányasszonyok rikácsoló veszekedését a ferencvárosi utcán. Pici kis rések voltak ezek az esetek, némi bepillantást engedtek egy furcsa, elkülönbözött életet élő nép-foszlány életébe és karakterébe, amelyről az emberek alig tudnak valamit, pedig minduntalan bele botlanak. Tersánszky éles reflektorsugárral világít be ebbe a homályos zugba, és arcok bontakoznak ki homályából jellegzetes vonásokká.”
Ám a reflektor éles sugara most egy színpadra világít, és a színpadon először nincs semmi más, csak színpad és színész. Megjelenik az öreg cigányprímás, Harkocsány Szacsvay László szokottan zseniális alakításában (lásd: Macskajaj, Nyócker), és Harkocsányné, akit szeretettel és humorral alakít Szirtes Ági, s a színészek fergeteges alakítása nyomán - talán egyedül a kicsit hőzöngősre sikeredett Kovács Lehel alakítása lóg ki a sorból – a közönség harsányan nevet, láthatólag gyorsan belerázódott ebbe a művilágba, mintha menekülne sajátjától.
És a darab - bár hiányos - de különleges lehetne így is: könnyed esti szórakozás a közönségnek, jutalomjáték a színészeknek. Azonban mielőtt legördülne a függöny, fekete maszkos ember jelenik meg a színen, és a lövések dörrenése után a szereplőknek már csak a menekülő árnyékait látni.
A második felvonásban így minden a feje tetejére áll, saját mondatainkat halljuk vissza az új vonatkozási rendszerbe helyezett szereplőktől. S ahogy új szerepeikkel ismerkedünk, lassanként egészen más megvilágításba kerülnek az első felvonás helyzetei és szerepei. A jellemek ugyanis csupán egy árnyalattal változtak, s első pillantásra a szereplők egymáshoz való viszonya is változatlannak tűnik.
Míg árnyalatról árnyaltra közelebb kerülünk saját önellentmondásokba fulladó világunkhoz, ahol minden ítéletnek csupán helyi értéke, pillanatnyi értéke van és ezek a sokszor egymásnak ellentmondó ítéletek egyetlen helyzetben egyetlen párbeszédben találkoznak. Amely talán még népszínműszerűbb – hiszen elnagyolt, felszínes, féligazságokkal mantrázó -, mint amilyennek az első felvonás színi-világát véltük.
A darab népszínmű jellegének kiemelése végett a második felvonás írója, Grecsó Krisztián, valamint a darab rendezője, Máté Gábor a mai hírek szereplőit is ehhez a színi-világhoz igazította. Fekete Ernő magával vitázó nyomozója, Bezerédi Zoltán cigánypolitikusa, Kiss Eszter tényfeltáró újságírója vagy Simon Zoltán és Kovács Gergely egyetemi hallgatók a burleszket idéző, ám finoman megrajzolt rendőrpárosa éppúgy evilági, mint - a színművészetben állandóan jelenlevő – Commedia dell’arte (hivatások színjátéka) figurák.
Így lép egymással kölcsönhatásba a két felvonás: az első meseszerűsége megjelenik a második tényszerűbb világában, míg a második ridegsége visszahat az első gondtalanságára, kölcsönösen megkettőzve az alakokat, szellemlépeket rajzolva a szereplők köré.
Ez a kettősség átsugárzik a nézőtérre. A nyilvánvaló ellentmondások lelepleződnek, a sztereotípiák kifordulnak. S bár megoldást a darab nem kínál, mégis azzal az érzéssel távozunk, ha más nem is, a valódi tényfeltárás elkezdődött. Ráadásául mindezt egy olyan darab jelzi, amely ott lehetne az utóbbi öt év legjobb tíz darabja között.
Szentpály Miklós, litera.hu, 2010. november 5.