A végkifejlet: hajléktalanság
Ha igaz, amit a politológus Török Gábor állít, miszerint „…a legőszintébb igazságkereső – azaz nem manipuláló – szándék is eltorzul, módosul a politikai térbe kerülve, a leírt, kimondott szavak önálló életre kelnek, politikai jelentést kapnak” –, akkor itt az ideje annak, hogy Zsámbéki Gábort és az ő Mizantróp-rendezését kiemeljük ebből a térből. Holnaptól nem ő igazgatja a színházat, a nagyon színházi ember és író, Molière hősei azonban maradnak a Katona József Színházban.
Az igazságkereső embergyűlölőkkel nem sokra jut a ma embere és viszont. (Így jártak a tegnap emberei is, általában.) Zsámbéki színházában fekete-fehér előadást látunk, a színek alig vannak jelen. Alceste vitája opportunus barátjával csak afféle előjáték: a történet akkor kezdődik el igazából, amikor belép a színre a vörös szoknyás Ónodi Eszter, lábával elindítja a szélgépet, ami hosszan és szépen lenget egy színes kendőt, a valódi élet és a szerelem ígéretét. Alceste (Fekete Ernő nagy lendületű, az alak szkepsziséhez mérten heroikus, sokjelentésű alakítása) szerelmes a kacérságra hajló Celiméne-be, de történetük mögött jól szemlélhető az a világ, amelyben létezni kénytelenek. A vörös szoknyás Celiméne egy idő után már sötét holmikban jár-kel, míg el nem jut a hófehér, testőrző-védő törülközőig. Barátaikkal szorosan együtt élnek, alig férnek el azon a görgőkre szerelt ágyon, amely szinte egyetlen bútorzata a színpadképnek. Ez a társaság ebben a térben túl sokáig kénytelen együtt élni, az úri társaság szalonja ezúttal maga a végsőkig lecsupaszított színpad, minden szeglete belátható, működését semmi nem fedi el, a nézőnek azzal kell szembesülnie, hogy átlát mindenen. Néha jobban, néha rosszabbul, amire rásegít, hogy a játszó személyek is hol felerősítik, hol lecsöndesítik a lámpákat, a reflektorokat.
Halálra ítélt ez a szerelem önmagában is, az igazsághajhász Alceste hiába igazán szerelmes, becsületbíróság elé hurcolja őt a daliás Ujlaki Dénes, mert megsértette egy szonettíró jó hírnevét (Máté Gábor adja, remek komikus, zárt, önmagában is emlékezetes jelenetben mutatja be a hatalom valódi, könyörtelen arcát). Innen kezdve nincs megállás, egyetlen lendülettel sodródunk a végkifejlet felé, ami nem lehet más, mint a végleges kivonulás a világból a sivatagba, ami ebben az előadásban egy jól-rosszul összetákolt, erdeinkben sokfelé látható kulipintyó, a szabad hajléktalanok hajléka. Kegyetlen záró kép ez, azt mutatja, hogy a hajléktalanságba jut az, aki könyörtelen önmagával és a világgal szemben, a visszafordíthatatlan egzisztenciális elnyomorodás lesz a sorsa. És a magány, természetesen.
Megrendítően szép előadás, Zsámbéki tanár úr úgy építi fel a színészi alakításokat, hogy közben a szinte díszlettelen színpad működését is bemutatja. A fésülködőasztalka nőies tükrét összetöri a főhős, a háttérleplek is padlón végzik. Leleplezi a színházi mechanizmust, hogy egészen és végképp a színészi játékra koncentráljon a néző. Ehhez persze olyan erőteljes jelenlét kell, mint a már említett színészeké. Igaz, közülük Fekete Ernő viszi a vállán az előadást, de ebben olyan partnere is van, mint például Fullajtár Andrea, aki Molière egyik legfurcsábban összetett nőalakját hozza elénk, indulata olyan kemény és könyörtelen, mint az egész előadás. Végül még elénk villan ama bizonyos színes kendő, majd eltűnik, marad a fekete-fehér világ.
Mai ruhák, mai eszközök, mai emberek. Itt vagyunk a Katona József Színházban, s szorongva lépünk ki a mai életbe. Itt voltunk, itthon vagyunk. Vagy mégsem?
2011. január 31.