BRAVÚRÁRIA
Csákányi Eszter egyszemélyes produkciója nem monológ, nem monodráma, nem megszokott formájú önálló est, bár mindből van benne egy kicsi. Leginkább olyan bravúráriához hasonlítanám, amelyben kivételes képességű operisták adnak számot technikai és művészi tudásukról.
Parti Nagy Lajos és Csákányi Eszter alkotó kapcsolata majd’ másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött. 1995-ben a színésznő jelenítette meg A test angyala című kisregény színpadi változatának főszereplőjét, Sárbogárdi Jolánt, sőt a mű hangoskönyv-felvétele is az ő interpretálásában hallható. Jolán alakja sajátos utat járt be, hisz a prózából átlépett a drámába, majd függetlenítette magát, és a rádióban és színházakban sikert sikerre halmozó Ibusár egyszemélyes verziója is egyre gyakrabban látható. A Merlin Színház éttermében játszott – s a térválasztás, no meg a videó többfunkciós színházi alkalmazása miatt újszerűnek tűnő – produkcióban Csákányi nem egymaga adta elő a Parti Nagy-szöveget, Jordán Tamás, Lázár Kati és stúdiósaik elevenítették meg Sárbogárdi Jolán írói alkotásának figuráit.Csákányi ez alkalommal is a prózaíró Parti Nagy szövegeit mondja, de most nem egy alakot kell megformálnia, hanem többet. Az előadás játékos alcíme – SzépRóza monológok – kifejezi a lényeget: egy életút helyett öt (hat? hét?) nő közös sorsa bontakozik ki a párhuzamos monológokból. Kérdés, hogy végül is hány asszonyt ismerünk meg, illetve hánynak szerzője az író. A hatodik epizód egyetlen dalt előadó zongorista szereplőjéről ugyanis lényegében semmit nem tudunk meg (s vajon miért titok a szám szerzőjének neve?), illetve az előadás keretét adó, a színfalak mögül rádiójátékként elhangzó s a gyors átöltözések holtidejének kitöltését szolgáló szöveg a színésznő „magánbeszéde” – bár ennek rögzített változata szintén Parti Nagy közreműködésével jött létre. Persze ez is felfogható szerepnek, hiszen Csákányi úgy tesz, mintha az öltözetőjével beszélne, miközben ledobja magáról az egyik szerep jelmezét és belebújik a következő figuráéba. Türelmetlenkedik, nógatja az időnként sziluettként a háttérben felvillanó segítőtársat, illetve szaggatott – s többnyire csak töredékeiben hallható – gondolatokat közöl pályájáról, kétségeiről, félelmeiről. Átjárható a Csákányi és „a” színésznő közötti határ, de e kettőslényű szereplőről kirajzolódó kép nem illeszkedik a többihez, azokkal inkább kontrasztot képez.
Az előadás gerincét A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton című Parti Nagy-kötetek novelláiból ismerős epizódok adják. Ezekben egy kézimunka-előnyomó, egy fényképész, egy Amerikába férjhez ment magyar asszony, egy fürdő-alkalmazott s egy villamosvezetőnő beszél életéről, vagy annak valamely sorsfordító momentumáról. A szövegek egymás mellett léteznek. Az összetéveszthetetlenül egyedi írói stíluson túl az köti össze őket, hogy a főszereplők az élet perifériájára sodródó, magányos nők. Az ilyen típusú előadásoknál gyakran megkérdőjelezhető: miért az adott sorrendben követik egymást az epizódok, illetve miért épp ennyi, s nem több vagy kevesebb részből áll a produkció? E kérdések itt is feltehetők.
Az eltérő mélységű és kidolgozottságú anyagok egymásutániságát nem elsősorban egy probléma szisztematikus kibontásának igénye szabja meg, hanem az, hogy íróilag-színészileg egyre erősebb jelenet szóljon a körüljárandó gondolatról. Ez a nézőt beszippantó hatásmechanizmus maximálisan érvényesül a Kék és az Orlai Produkciós Irodák közös vállalkozásában, amelynek a Nemzeti Színház ad otthont. Khell Zsolt parányi színházat alakított ki a Kaszás Attila teremben. A hajdani varietéket vagy kávéház-színházakat idéző színpad két szélén hasáb, amelyhez oda lehet dőlni, de használható mint presszóasztal, repülőtéri váróterem padja, bármi. A hátsó vetítő felületen a jelenetek hangulatát erősítő fotók jelennek meg. Bányai Tamás szolid félhomályban tartott világítása igazodik az épp játszott személyiséghez. Izsák Lili beleérző képességről, ízlésről tanúskodó, fantáziagazdag jelmezei, parókái, kiegészítői jól jellemzik a figurákat. Anger Zsolt rendezőként nem tolakszik előtérbe, ugyanakkor a produkció minden pillanatában érezni a színésszel kialakított partneri jelenlétét. Az erős háttércsapat minden tagja (a névvel nem említettek is) a parádés színészi teljesítmény megszületését szolgálja.Csákányi Eszter szerepeiben mindig kimutatható a komikum és tragikum nehezen meghatározható kettőssége. A hét asszonyában az erre való képessége maximálisan érvényesül. Az a sok szín, amit időben és térben egymástól függetlenül megismertünk, most szűk másfél órában töményen és egyszerre jelenik meg.
Pályáján sok közönséges, lecsúszott, szerencsétlen asszonyt játszott, tehát nem elsősorban a címadó novella lerészegedő villamosvezetőnőjének portréja, a partinagyos trágárságokkal, szófacsarásokkal tűzdelt szöveg bravúros előadása fogja meg a nézőt, inkább az, ahogy a kiöltözött Csók Adorjánné Róza – egyik kezében celofánba csomagolt rózsa, hóna alatt váza, a másik kezében pezsgős pohár – vinnyogó hangon mikrofonba mondja élete reménytelenségét, és úgy kapaszkodik a pezsgőspohárba, mint a villamos fogantyújába, de miután lehajtja az utolsó kortyot, kiszakad belőle a lázadás félénk szava.
Vagy az a szinte szenvtelen visszafogottság, amellyel Csora Rozália ki nem mondott tragédiáját egy hóesésre visszaemlékezve elmondja; vagy a fürdőpénztáros és a kenyai „strucc-lények” találkozásának abszurd komédiába illő elmesélése. S nem utolsó sorban az amerikás magyar „bordalíró” asszony emlékidézése az ő minden hájjal megkent Wolframjáról, akit egy szüreten megölt a taposókádba rejtett taposó akna. Az idegen akcentus, a krémezéstől fényes arc, az ízléstelen ruha csak külsőség. Csákányi remekül egyensúlyoz a derű, a morbiditás, az erotika, a komikum szélsőségei között, s mintegy mellékesen szól az asszony életét eldöntő tragédiáról.A hétköznapiság és költőiség ötvözete nemcsak ebben az epizódban érhető tetten, az előadás egészében jelen van.