És a dereglye döcög…
Goldoni! – az jó, pláne ilyenkor, télvíz idején, gondolom, kell az édes élet. És titokban még azt is, hogy talán csak nem fog egy lepukkant lakótelepen játszódni a darab.
Nem, Goldonival azt nem lehet. Ott elveri a port urán a sápítozó szépasszony, és éppúgy ellenállhatatlanok a becsapott bolondok, mint az agyafúrt nyerészkedők. Hát lássunk eget, zöldet, érezzük a tenger illatát, ez itt elvégre A nyaralás és Goldoni, akit nem lehet csak úgy kifordítani, mint egy kesztyűt!
De lehet.
Bár nem lakótelepet látok, aminek örülök. Van (papír)mélység, a festett lankák között víz valahol és rajta hajó megy, kedélyesen döcögve. Van tér, igaz, csak hát-, van táj, igaz, csak – kép, sőt még állatok is kiegészítik a természeti idillt. Kitömöttek.
Persze mindennél fontosabb a történet és a szereplők, tudjuk, az ellenállhatatlanok, atalálékonyak, a vérbők.
Itt vannak ők a színhelyen és tökéletesen adják a nyaralót. Görcsösen jól akarják érezni magukat és ezért értelmetlen erőfeszítéseket tesznek. Sok munkával nemszeretem viszonyokba keverik magukat, majd minden energiájukkal igyekeznek ezekből kikeveredni.
Ez a nyaralás. Ja, meg még a nagyon színes ruhák hasznosítása végre, melyekről azt hittük már, örökre a szekrényben porlanak el. De a déli fényben jól mutatnak.
Színes a tabló: narancsok, zöldek, sárgák, kékek. Idehanyatlanak, odarogynak. Mint egy Csehov, de sehol egy szamovár.
És persze sehol az életenergia. Az mesteri, ahogy Goldoni-történet, Goldoni-figurák és közben a 19. század felesleges emberétől a ma embertelen emberéig játsszák el a humán skálát. Lehet, hogy Mohácsi János és Mohácsi István (Előbbi a rendező és a fivérek átírásában látjuk a darabot, meg kell adni, bravúros szöveg. Köze Goldonihoz alig, annál több hozzánk.), szóval lehet, hogy ráleltek a pillanatra – illetve arra a 24 órára, amikor az addig élni akaró emberiség úgy döntött, maga ellen fordítja a kétcsövű vadászpuskát. No please?
Mert ezek a figurák (hiszen aligha emberek ) nem élnek. Talán egy kétségbeesett próbálkozást még tesznek erre, hogy úgy csináljanak – kapóra jön ehhez persze a szex, a nagy kaland, amitől élni látszunk, adjunk a dolcevitának! Igen, ez talán 18.százados, goldonis, még ha fellinis, akkor is maradt benne némi poézis – ma már eddig sem mennénk az érzéki nyíltságban, meg a fizikai teljesítményben. Ettől nem lehet eltagadni legalább némi életenergiát, hiszen kell ahhoz találékonyság, hogy egy zárt térben tíz ember összevissza keféljen. Ha végvonagolva is.
Az igazán tragikus hősök azonban még a nyáréji bujaságból is kiszorulnak. De nem ezért lett a kedvencem a játszók közül Rezes Judit. A butasága sebzettség volt, szeretetreméltóvá tette. Nem akart másnak rosszat. Ettől szárnyalt mérföldekre a többiek fölé. És ezért a vesztesége, a bánata is sokkal igazibb volt. És milyen szép lány. Ami persze a többi színésznőre is elmondható. Dögösek. Asszonyosak. Ha lehet valami tragikumot találni itt, talán ezt: terméktelenül fölösleges a szépségük, asszonyiságuk. Mert a pasik, a színes galambok teszetoszasága mindent lelappaszt, érvénytelenít. Ott hőzöngenek, de semmire se jók. Elképesztő, hogy tud a színház azelőtt valakinek látszó lényekből itt papírmasé figurákat csinálni. Esküszöm, nem ismertem fel Fekete Ernőt. Csak mondták ott, hogy ilyen költő, meg olyan vonzó, de csak nyeklett-nyaklott, hát ember ez? Pláne: ez az a szívdöglesztő színész? Nem lövöm le a poént, de azt azért muszáj sejtetnem, van egy férfi, akiből ki is jön… Meglepetés! Csak annyit mondok, hogy Elek Ferencnek hívják, és irtó jól adja.
És ne feledkezzünk meg a másik tragikus hősről, aki nem élvezője a bulinak. Vajdai Vilmos. Milyen különös, megjelenik most nekem, mint csúnyaszájú kamasz, a Csirkefejben, Gobbi oldalán, ugyanezen a színpadon, valaha (na, most jól kiderült, hány éves vagyok!). Éppen olyan szikár, éppen olyan sokat káromkodik, csak közben elszállt felette az élet. Igaz, már nem lumpen, hanem gróf, úgy veszem ki. Don Gasparo. Persze itt mindenki Don (aki nem Donna). Ő az, aki a képletest képes képtelen tetté leképezni. Vagyis lőni a puskával. Egyelőre még másra. Mindenre. De fordíthatja akár önnön (nem) érző szíve felé is. Mivel elvesztek utolsó reményei is az érzéki-érzékletes életre: lekapcsolta más a helyi lányokat, akiket élvezeti célból a villába csábított.
Libera és Menichina (Jordán Adél és Pálos Hanna), a két ikercsillag a helyi táj egén szintén az este nagy élménye. Verbálisan és kinetikusan. Vagyis iszonyú jó a szövegük, és ahogy replikáznak, elképesztő kisegyüttesben mozognak. Ők még mintha élnének. Vissza is takarodnak a faluba.
És a hajó megy. Aztán meg jön. Most aztán nekimegyek a navigare necesse … szimbólumnak, mert a nyaralók kihozzák belőlem a vadállatot: az élet lyukas dereglyéje azt se tudja, merre menjen, le avagy föl, bucskázik minden kis hullámon, hát ki az az elmebeteg, aki erre fölszállt?