Lecsúszott sors, visszafelé mesélve
Bárhol vesztes lett volna Vidra Zsolt, a Katona Kamra kitűnő előadásának hőse – A rendszerváltás csak háttérként jelenik meg.
Hogy hol szúrta el Vidra Zsolt? Valamikor a fogantatása idején – napjaink hajléktalansorsát Kerékgyártó István Rükverc című munkájával Máté Gábor állította színpadra, és noha a hátulról elmondott történet „elejét” mindvégig sejtjük, a szívbe markoló jelenetsor másfél órán keresztül mit sem veszít intenzitásából.
Napjaink meséje nem ér véget a színház falain belül: a bejárattól kőhajításnyira tucatnyi, aluljáróban és kapualjakban fekvő nincstelenre a darab után már másként nézünk. A Katona Kamrájának előadása toleranciára nevel, és megtanít átélni a kiszolgáltatottságot.
Akit már az anyja sem akart világra hozni, az apja pedig börtöntöltelék volt, és gyerekkorától a vesztesek tipikus útját járta, az lesz a lúzer felnőtt, aki egyszerű portásként elhiszi, hogy a rendszerváltás privatizációjából majd éppen ő fog nagyot akasztani, de egy szimpla átveréssel mindenét elveszíti. Kerékgyártó István tavaly megjelent nagy sikerű regényének főszereplője, Vidra Zsolt talán az egyik legtipikusabb útját járja a nincstelenné válásnak, a hazai rendszerváltásba ágyazva. A boncasztaltól a bölcsőig terjedő, visszafelé mesélt történet, amely nem csupán a jellemek alakulásának megfordításával teszi próbára a színészeket, hanem azzal is, hogy egyszerre több alakot kell megformálniuk.
Hősünk a szocialista berendezkedésből a kapitalista világba váltó Magyarország rablóprivatizációjának lesz az áldozata, egy egzisztenciahiteles szerződés aláírásával, de Vidra mégiscsak egy született balek. Előbb csalja meg megunt felesége, hiába tréningezi jó ideje ő magát a félrelépésre, és válása az anyagi lenullázását is jelenti. Tipikus átlagember, egy „bárki”, akinek hendikepjei ellenére meglenne a lehetősége, hogy sorsát jobbá tegye. Hiszen elvetélni akaró anyja is megállapította: „Ha ennyire meg akar születni, akkor biztosan nagyon jó élete lesz”. Nem lett, mert mindig rosszul lépett. Figyelemre méltó döntés az író részéről, hogy nem sztereotipizálja a figurát a társadalom által kirekesztett réteg sorsán keresztül, hanem az átlagembert teszi meg főszereplőjének, és nagyon jó rendezői döntés, hogy a rendszerváltás korszaka amolyan háttérelem csupán. Még akkor is, ha Vidra (Bán János) eladósodását végső soron az a bizonyos szerződés okozza, Máté Gábor éppen csak megtűzdeli a kilencvenes évek színeivel a produkciót, például a Guldenburgok öröksége népszerű tévésorozat emlegetésével.
A hajléktalanszatyorban játszódó történet – ez csak a darab végén válik világossá, mindvégig a sátorlétet sugallja a díszlet – negyven szerepét tizenegy színész játssza. A jelmez póló, rajta a felirat: „falusi”, „rendőr”, „orvos”, „gazdag”, és egy pillanatra bejön a színházi „sminkes” is. Afféle személytelen kategorizálás megjelenítése ez, miként a hajléktalan egyént emlegetni szokás, e darabban azonban csak ő kap nevet: Bán János a pólóján Vidra Zsolt névvel jelenik meg. Időben visszafelé haladva, a fiatal Vidra, Bán Bálint – Bán János fia – hordja a Vidra Zsolt-pólókat. Az átmenet kitűnően sikerült: nincs kétségünk afelől, hogy a darab kétharmadától hősünket látjuk fiatalon. Ehhez pedig kevés a színészek között is meglévő rokoni viszony: mindkét művész kitűnően hozza a tévelygő figurát, a fiatal Bán bármiféle törés nélkül lép át ugyanabba a karakterbe, és folytatja annak sorsát. A mellékszereplőknek dupla csavar jutott: rükvercben megélni az érzelmek útját, és jelenetenként karaktert cserélni. Helyzetükön talán annyit könnyít a rendező, hogy hasonló karakterekkel ruházza fel őket: aki bunkó volt „falusiként”, az érzéketlen a „gazdag barátjaként” (Mészáros Béla) is.
Naphosszat lehetne sorolni a kétrészes darabban itt-ott felbukkanó rendezői ötletet és humort, amivel még ezt a nagyon nyomasztó sztorit is élvezhetővé teszi. Maradjunk annyiban, hogy Máté Gábor Rükverce nagyon erős előadás, minimum kötelező, minimum mindenkinek, és ajánlott annak, aki a színháztól a mindennapjainkra való reflektálást várja.