ÁTHALLÁSOK
Gyűlöletáriákból szőtt komor társadalomkép bomlik ki a nemzetostorozó osztrák író, Thomas Bernhard hőseinek ajkán. S miközben bepillantást nyerünk az újraéledő náci veszélytől irtózó nagypolgári család szó szerint is gyászos jelenébe, feltárul a sötétlő múlt, amely beárnyékolja az ingatag jövőt.
Thomas Bernhard kíméletlenül bírálja nemzetét, a szemforgató, hazug osztrák közéletet, az egyetemi szférát, a bulvársajtót, a mindennapi életviszonyokat e kései, 1988-ban írott drámájában. A mű az Anschluss ötvenéves évfordulójára született, s bemutatója a bécsi Burgtheaterben hatalmas színházi és politikai botrányt kavart, hiszen az írónak jóformán egyetlen vigasztaló szava sincs az émelyítő osztrák politika kapcsán, csak az undort, a viszolygást, a feltámadó zsigeri zsidógyűlöletet lajstromozza hőseinek hosszú monológjaiban és tirádáiban.
„Bűzlik minden a rothadástól”, sulykolja a főszereplő filozófiaprofesszor, „idő kérdése csupán, hogy a nácik újra hatalomra jussanak”, bárhova fordulsz, mindenhol nácikba ütközöl. S bár a figurákban eleven arcot nyerő alanyi indulat és publicisztikus hév kétségkívül ideologikussá teszi Bernhard világképét, ám a feszesen és leleményesen komponált drámaszerkezet súlyos és érzéki vízióját adja az emberi összeütközéseknek, traumáknak, a testi-lelki roncsolódásoknak.
Josef Schuster, a vagyonos oxfordi matematikaprofesszor és gyártulajdonos hosszú távollét után költözteti vissza családját Bécsbe – ahonnét anno a zsidóüldözés elől menekültek el –, egyenesen egy Heldenplatzra nyíló belvárosi lakásba. A nyomasztó emlékekkel, Hitler hajdani, százezrek által ünnepelt bevonulásának helyszínével azonban ő már nem szembesül, öngyilkos lesz, kiveti magát az ablakon. A dráma a családfő halála utáni napok krónikája, három nézőpontból, háromféle felütésben. Először a házvezetőnő, Zittelné beszél hosszasan a szobalánynak a rajongva tisztelt és szeretett professzorról, aki több volt számára, mint munkaadó, hiszen közeli bizalmasaként jószerével ő irányíthatta a család életét. A második felvonásban a férfi fivére, Robert Schuster (ugyancsak professzor) diskurál közvetlenül a temetés után két unokahúgával, s fejti ki lesújtó véleményét az osztrák életről, életformáról, s az antiszemitizmus ezerformájú újjáéledéséről. A harmadik részben a temetés utáni ebéden látjuk a tágabb családot, a gyerekeket, a barátokat, s az idegroncs özvegyet, aki régóta a térről felhangzó náci üvöltést vizionálja. (De, mint megtudjuk, valamennyien megjárták már a pszichiátriát.) Bernhard darabja meglehetősen statikus, alig van színpadi cselekménye (a haláleset már megtörtént a nyitó pillanatban), hosszú beszédfolyamok ömlenek, kacskaringóznak benne végeláthatatlanul, ám az író magas érzelmi regiszteren beszélteti hőseit, főként a középpontban álló Robert professzort, akit bízvást tekinthetünk alteregójának, vagy legalábbis nézetei, életérzései megfogalmazójának.
A Kamra játékterét hosszanti irányban kettéosztva húzódik Antal Csaba félköríves, fehér díszlete, a bécsi Heldenplatz oszlopsoros mini-makettje. Járkálnak rajta a szereplők, üldögélnek előtte az Oxford-címkés utazóbőröndök között, sőt a temetés utáni ebéden étkezőasztalul szolgál. A multifunkcionális (és jelentéses) díszlet minden pillanatban tudatosítja, hogy a szereplők eme koordináta-rendszerben egzisztálnak: a gyászos emlékezetű történelmi monumentum határozza meg létezésük kereteit, a Heldenplatz oszlopai őrzik és tartják fenn a bigott nyárspolgári életformát, az erkölcsi züllést, az újnácikat, a feltámadó zsidógyűlöletet, s mindazt, amitől Robert professzor émelyeg és zsigerileg undorodik.
Bagossy László rendezése hűségesen követi Bernhard művének szövegközpontú dramaturgiáját, csak leheletnyit emeli el a játékot a realitások síkjáról, hogy a maga teljességében bonthassa ki a hosszú monológokból felszikrázó emberi-társadalmi drámát. Az előadás ereje ekként elsősorban Robert professzor alakítójának és részben Zittelné megformálójának intenzív jelenlétén, valamint a műben megfogalmazódó gondolati tartalmak megjelenítésén múlik. A Katona József Színházelőadását is elsősorban két formátumos színészi alakítás fémjelzi. Máté Gábor Robert professzora testi leromlásból, habzsoló életélvezetből, cinizmusba hajló rezignációból, gyilkos malíciából s ironikus és önironikus szellemi fölényből szőtt sokszínű drámai alak. Bár folytonosan az élettől való búcsújáról beszél, nála virulensebben, mohóbban, intenzívebben, végletesebben senki nem fogalmazza meg ragaszkodását a megvetett-gyűlölt világhoz, viszolygását a szétzüllött társadalomtól. A türelmetlen, parancsoló kézmozdulatok, ahogy unokahúgait dresszírozza, az apró, göcögő, kaján kacajok, ahogy szűkebb és tágabb környezetét véleményezi, világundorról, kiégettségről és lefojtott benső feszültségről tanúskodnak. A Máté által megformált súlyos és összetett figurák sorában (játsszék bár Ibsenben, Gorkijban vagy épp Thomas Bernhardban) újabb remeklés ez a roppant szenvedélyes, hidegen érzelmes, gunyoros férfialak.
Szirtes Ági Zittelnéje is rezignációból és empátiából teremtődik meg, derűsnek látszó közönyből, asszonyi keménységből, kevélységből és megalázottságból. Olyan gyengéden szorítja arcához az öngyilkossá lett professzor öltönyét, mintha csak az élőt becézné, a családi kompánia ebédjét pedig úgy vezényli le, hogy minden tányérkoppanás büntetésképpen hangozzék. Dacos ellenszegülés, elemi indulat és fájdalom árad minden mozdulatából; igaz, érzelmeket talán egyedül ő mutat a gyászeset kapcsán. A professzor feketébe öltözött, modell-eleganciájú, villogó napszemüveges lányai (jelmez: Antal Csaba) hűvös visszafogottsággal jelenítik meg a nagypolgári dámák sorsát: Pelsőczy Réka Annája rámenős, Rezes Judit Olgája fázós, dideregős és szüntelenül megalázott. Bodnár Erikaözvegy professzor-asszonya külső-benső démonaival küzd a világba révülten, imbolyogva, Takátsy Péter a simulékony, szervilis házibarátot, Landauert adja érzékletesen. Mészáros Béla Lukasa a laza aranyifjú könnyedségével, Szacsvay László és Olsavszky Éva sűrűn bólogató Liebig házaspárja mindenbe beletörődően, Kiss Eszter szobalánya vadóc idegenséggel játssza szerepét.
Súlyosan koppannak Thomas Bernhard szavai a Kamra csupasz, fekete terében (fordító: Tandori Dezső); jótékonyan csillog át a játékon a szöveg (s a szövegalatti) finom humora. A közönség egy része láthatólag empátiával, másik része némi derűvel reagálta le a radikálisan társadalomkritikai mondatokat az általam látott előadáson – mintha csak tőlünk időben és térben távoli bolygón peregne a történéssor. Az 1988-ban született dráma gondolati ereje, megalkuvás nélküli erkölcsi-kritikai üzenete igencsak elevenbe vágó – kiváltképp manapság, mikor nyílt náci szólamok hangozhatnak fel az utcán és a magyar parlamentben is. Jól teszi hát a Katona, ha – akárcsak az emblematikus A mi osztályunk színrevitelével – efféle történelmi szembesítésre készteti nézőit. Mert az áthallásoknál is fontosabb a jelenbeli önvizsgálat.