Cigányok!
“Mindenkinek igaza van. Ebben az országban mindenkinek van igaza. És senki nem érti a másikét, a másik igazság nem igazság. Mindenki fél, a magyarok a cigányoktól és viszont. Ezért volt élvezetes megírni ezt a darabot. Amiért élni rossz itt. Továbbírtam a Tersánszky-féle kezdetet, és könnyedén eltörtem a sosemvolt mesevilágot, mert a mai önfeledt kegyetlenséggel beszélte el magát. (…) Nekiláttam, mert föl kellett hoznom valamit a mélyből, magamnak, a magyaroknak, a cigányoknak egyaránt. Legyen egy lelet – a rettegés alól.” (Grecsó Krisztián)
Minden nézőpont kérdése. Itt éppen egy másik oldalt ismerhetünk meg, e mellett pedig azokat az igazságokat, hagyományokat is, amelyek szerint ők élnek. Mert ők is egy csepp a tengerben, ők is a társadalom, a kultúra részei. Márpedig darabot a kultúráról tudni kell írni. Egyszóval: tudni kell sírni az ő könnyeikkel. Most éppen aKatona József Színházban, a Cigányok c. előadás alatt.
Érdemes leszögezni, hogy a valóság sokkoló és meglehetősen intenzív táptalaja lehet bármely témájú színdarabnak, ezúttal azonban nemcsak megismertetni, tanítani, de fejleszteni is próbál. Kinyit – és nem is akármi felé. Tersánszky Józsi Jenő Szidike, később Cigányok című vidám népszínművét Grecsó Krisztián írta át mai viszonyokra a Katona József Színház felkérésére, és próbálja középpontba helyezni azt a témát, amellyel kapcsolatban még nem készült ehhez hasonló színpadi mű. Na igen, de felfogásban sem haladtunk előrébb, ha a romagyilkosságokról vagy a magyar-cigány együttélés ügyéről volt szó.
Pedig teljesen egyértelmű, hogy jó helyen – és reméljük, jókor – próbálja kezdeni a felvezetést a magyar ember fejében a Máté Gábor által megrendezett színdarab. Sajnos az is tény, hogy kevesen tolerálják azt, ha kézen fogják, leültetik, és a szemébe mondják azt, amitől tart vagy amiről esetleg képtelen beszélni. Ám ez az elméleti szituáció egészen a darab végéig nem érinti meg különösebben a nézőt. Könnyed és pikánsan mulatságos stílust tart fönn álcájaként, amit jól eltalált, kedves poénok kereteznek, és amit a színészek zsenialitása tart életben.
Ez lenne az élet – vagy legalábbis egy óra – egy másmilyen tradíciókat fenntartó falu népének életéből: mulatozás a kocsmában, harsány dalok, férfi és nő kapcsolata, a kedves szülők, párválasztás, egy házasság nehézkés pillanatai. Egészen addig, amíg nem tudatosul bennünk, hogy romákról van szó, és éppen megölték a családfőt. Nehéz továbbhaladni ugyanazon az úton, de a régi hangulat továbbél. Ám ekkor már rendesen billeg az egyensúly, végül pedig újabb mészárlás és kegyetlenség történik – és ez már a valóság. Az a tapintható ridegség, ami az ajtónkon kívül vár. Valós a fájdalom, a pisztolydörrenés, valósak a könnyek is. És a probléma még mindig fönnáll.
Így egyértelmű, miért olyan megrázó létező magyar problémát a színpadon látni: mert tudjuk, hogy ez nem színészet, nem színház: ez valóban így van, ez valóban hiba volt, ezt valóban meg kéne oldani. Ezután az sem meglepő, miért maradt tárva nyitva a színdarab „ajtaja”, üzenete: hiszen a kulcs, ami lezárná, még mindig nincs meg. (Pontosan ezért érdemes, és fontos úgy beülni az előadásra, hogy tudjuk, miből táplálkozik.)
A színdarab és maga a téma azt is megköveteli, hogy olyan narrátorok, olyan mesélők lépjenek elénk, akik száz százalékos komolysággal tudják prezentálni az előadás lényegét. Ez esetben meggyőző művészek tartották a színvonalat: Szirtes Ági, Pálmai Anna, Keresztes Tamás, Pálos Hanna, Kovács Lehel, Takátsy Péter, Újlaki Dénes, Rajkai Zoltán, Dankó István és nem utolsó sorban Szacsvay László. Kevés olyan színészgárdát láttam eddig, akik ennyire összefogtak volna annak érdekében, hogy az élet színházát láthassuk mi nézők. Márpedig szintén nem sok olyan darab van, amiről tényleg el lehet mondani, hogyfontos. A Cigányok fontosságát pedig ők hitelesítették, tették maradandóvá, Cziegler Balázs díszletében – ami egyébként fantasztikusan egyszerű módon passzol az adott helyzethez és a két külön felvonás hangulatához is.
A legnagyobb tanítás: igenis minden színdarabba alá kell merülni, mert sok minden nincs kimondva kereken, nincs minden kiállítva díszként, hogy csillogjon és észrevegyük. Ezt pedig most nem elindították bennem, hanem lejátszották előttem. Nevettünk velük, tanultunk róluk, felismertük a hibát, azonban a felvezetést nehéz volt észrevenni. Így érdekes volt egy pillanat alatt néhány szintet zuhanni lelkiekben, és a cigánynóták, szórakoztató beszélgetések után meghallgatni, mi zajlik odabenn. Úgy istenigazából. Aztán hirtelen felcsap az indulat, a függöny legördül, és már a taps következik, a színészek előttünk. Mi történt? Így lett volna vége? Nem, cseppet sem: csupán akkor döbbentünk csak rá igazán: ezt a színdarabot nekünk kell befejeznünk.