Koltai Tamás: Szenvedély és istenítélet

Euripidész: Médeia - kritika

Zúzott kő borítja a Katona József Színház színpadát Euripidész Médeia-drámájának előadásában. Ha a színész rálép, mozdul, csikorog. Szétspriccel, amikor futva közlekednek rajta. Nehézzé teszi a járást. Két követ koccant egymáshoz ritmikusan - három hangsúlytalan, egy hangsúlyos - a címszereplő Fullajtár Andrea, miközben monomániás, rituális önszuggesztióval ösztönzi bosszútervét. (Később zajeffektus ismétli a ritmust.) Dühkitörés nyomatékaként szétrúgják a követ. Lábbal beletoccsannak egy kőmélyedésben összegyűlt tócsába. Kövekkel játszanak a gyerekek. Köveket rakosgat rémületében az ölébe Tóth Anita, a "kórus", amikor Máté Gábor mint Iaszón jön az akkor már halott fiúkért: Kövekkel sérti föl a csuklóját a vérszerződéshez Médeia és az Aigeuszt alakító Elek Ferenc. Köveket rak a szemére Máté, amikor a tragédia betetőzésekor a földre fekve jelképesen halottá nyilvánítja magát. És kőből épült a ház - rafinált sodronyháló fogja össze a vasvázas szerkezet falát alkotó törmelékoszlopokat -, amely majd kellő pillanatban összeomlik.

Khell Csörsz díszlete megalapozza Zsámbéki Gábor tragédiaértelmezését. Zsámbéki kísérletet tesz arra, hogy összehozza a hétköznapit és a mitologikusat. A kősivatag turisztikailag ismerős helyet idéz. Mintha természeti környezetbe olvadt, iparilag fertőzött vidéken járnánk. Jan Kott írja - épp egy Pescarában látott Médeia kapcsán -, hogy az abruzzói kisvárosok mintegy a sivatagi táj részei, észrevétlenül simulnak a természetbe, színeik a terepszínnel, a föld és a kő szürkéjével és sárgájával azonosak. Khell kődíszlete a villanypóznával és -vezetékkel, a félig földbe temetett autóronccsal a kopár, napszítta provincia képzetét kelti. Ez a kép kielégíti azt a természetes igényt, hogy az előadás tárja föl - Kott gondolatmenetét folytatva - Euripidész tragédiájának "realista hétköznapiságát". A helyrajzilag lefokozott környezet, ha mellbevágó is első pillanatra - a házaspárt a társadalmi elit részeként képzeljük el -, megfelel az egykori barbár kolkhiszi királylány számkivetettségének. Kevésbé szofisztikált színházi helyzetben, mondjuk, a pescarai amfiteátrumban a tragédia közelebb kerülne a nézők valóságos élethelyzetéhez, de a színház, még a realista fogantatású is, amilyen a Zsámbékié, mesterkélt valami, hogy a műviség esztétikumát a végletekig hajtó Zsótér Sándorról (gondoljunk jelenleg futó Pentheszileiájára) ne is beszéljek.

Zsámbékinál a realista hétköznapiság csak egyik rétege az előadásnak, és meglehetős rafinériával érvényesül. A jelmezeken elvétve föltűnik egy-egy görögös minta, de mai viseletek - a legegyértelműbben Iaszón vászonöltönye, színes inge és a mentalitására jellemző arany karperecek. A jelmeztervező Szakács Györgyi által a Szirtes Ági Dajkájára adott gumi strandpapucs és "svájcisapka" nem akadályozza meg, hogy a parasztaszszony gönceiben meglássuk a mitikus figurát. Fullajtár fekete, a mellrészen áttört ruhája, kihívó bordó-vörös nagykabátja, amelyet Iaszón érkeztekor önkéntelennek látszó (persze kiszámított) női, sőt "manökeni" gesztussal lecsúsztat a válláról, ugyanígy ambivalens, többféleképpen játszó ruhadarab. A legnaturálisabb hatás, a víz - kő, víz, autóroncs: az anyagszerű színház tartozékai - szintén átemelődik a mítoszba. A kiszáradt ajkú halandók, Aigeusz és a Dajka hiába csavargatják a rozsdás csap vaskarikáját, az üresen forog; csak Médeia, "a napisten unokája" tudja úgy kinyitni, hogy működjék. Ez a profán mítoszteremtés életveszélyes - könnyen banálissá válhat. Ugyanígy az a nézőtér fölött átívelő keskeny út is - a színházi illúzió megtörésének klasszicizálódott jelképe -, amelyen hol a kórus közlekedik a "faluba", hol az isteni nagyszülő által küldött szekér érkezik az erre a célra létesített sínen, hogy magához emelje vagy elmenekítse (ahogy tetszik) a bosszúját beteljesítő címszereplőt. Merész kísérlet a metafizikai és a valóságos kegyetlenség összevegyítése. Komoly kérdés, mit lehet megmutatni retorikailag és szcenikailag. Az antik görög színház biztosan nem mutatta meg a gyerekek meggyilkolását, de talán (ki tudja?) megmutatta a deus ex machinát, a gépezet által elszállított hősnőt. Zsámbékinál a gyerekek szimfonikusan hömpölygő zenei aláfestésre halnak meg az autóroncsban, vergődő kezecskéjüket az üvegre tapasztva, ami ma köznyelvi filmhorror. A hajtányon megistenülő gyilkos anya ezzel szemben fölstilizált (szofisztikált) színházi effekt. Ha nem látom Fullajtár Andreát, azt mondom, a kettő nem jöhet össze.

De látom, és leteszem a fegyvert. Fullajtár a fájdalomnak és a bosszúőrület monomániájának - ezt nevezi Kott a Médeia-tragédia "pszichológiai kiegészítésének" - köznapi és mitikus, sőt (a kezdeti off stage üvöltéssel és első megjelenésekor arcába hulló hajával) animális dimenzióját is közvetíteni tudja. Együtt van jelen antik révület és modern hisztéria. Eleve elrendeltség és lélektan. Testében remeg a döntő elhatározás előtt, majszolva tűri, hogy a kar a fiai életéért könyörögjön, elheveredik a háztetőn a beteljesült bosszú hírnökét hallgatva. Az őrület paroxizmusában retorikus, egyszer átvált - gondolom - ógörögre, de vitája Iaszónnal egy polgári házaspár alkudozása a gyermekelhelyezésről és -láthatásról. Máté Gábor eminensen hozza a figura hétköznapi rétegét, a kisstílűen világfias karrieristát, a vasárnapi apukát, a fiatal nőkön fönnakadó tekintetű értelmiségi macsót, de ennyi kevés az alak "mitológiai" súlyához. Ez alkati kérdés, Máté színészetének eredendő iróniájából fakad - ahogy ujjaival kipödri a gyerektartásra szánt bankókat, hangtalanul számolja is őket -, s föltehetően bekalkulált szereposztási kompromisszum. Nincs erősebb színész a szerepre a Katonában, de Máté ereje reflexív természetű, ami nem teszi lehetővé, hogy Iaszón tragikus formátum legyen, s összeomlása katartikussá váljék. Atavisztikus arcfestése, szertartásos öntemetkezése a vasajtóval mint szemfedéllel - a premieren ki kellett rúgnia hozzá a helyéből - artisztikus rendezői sorminta.

Szirtes Ági drámai siratóasszony a faluvégről és a mitológiából. Bodnár Erika termoszos-horgászszékes polgári úrinője, Pelsőczy Réka városiasodó mai fiatalja, Tóth Anita Kreón láttán tenyérbe kuncogó, jólelkűen primitív állapotos asszonya: eseménynézőbe jött, egyéni karakterekké fölszeletelt kórus. Bezerédi Zoltán mint Kreón óvatos elöljáró. Szacsvay László könyvbe mélyedten életidegen házitanító. Elek Ferenc Aigeusza alkalmazkodó átlagpolgár. Hajduk Károly példaszerű tárgyilagossággal mondja a Hírnök szövegét; Rakovszky Zsuzsa mai beszélt nyelven megszólaló fordítása meg is érdemli, hogy így mondják.

A Katona módfelett erős előadásának az emberi szenvedély és az istenítélet a vezérmotívuma. A kettő egyesül Médeiában, akinek nagyon is emberi szenvedélyében módja van emberfelettien bosszút állni. A végén megistenült személytelenségében pompázva közlekedik túlvilági (sín)pályáján. Az összeomlott ház - drasztikus effektus - talán az istenek végelszámolása. Voltaképp Kreónnak is a romok alatt kellene végeznie (ahogy Wagnernél a dühödt Wotan halálra sújtja a kedves Siegmundján általa győztes Hundingot). Zsámbékinál a kígyós járgány üresen - és életveszélyesen - visszarobog a színpadra. Mint transzcendens fenyegetés.

Élet és irodalom, XLIX. évfolyam 1. szám, 2005. január 7.