Koltai Tamás: 1956 darab
Papp András-Térey János: Kazamaták - kritika
A legnehezebb azt lesz megvédeni, amit nem is kell. A Kazamaták nem évfordulós darab. A Katona sohasem mutatott be évfordulós darabot. Normális színház sohasem mutat be évfordulós darabot. A színháznak nem feladata, hogy megemlékezzen, méltasson vagy ünnepeljen. Sem az, hogy történelmet írjon. Történelmi drámáink - kevés kivételtől eltekintve - heroizmusa, patetizmusa és katasztrofizmusa többnyire önsajnáló-önigazoló búsongásba fullad. A Kazamaták nem 1956-ról "szól" a forradalom ötvenedik évfordulójának évében. Nem akarja elhelyezni vagy értékelni az eltelt időben, ezért fölösleges megkérdezni, hogy miért éppen azt az október 30-i Köztársaság téri vérengzést választotta témájául, amely nem "cseppben a tenger", azaz nem alkalmas a forradalom egészének "elhelyezésére" vagy "értékelésére". A Kazamaták, noha dokumentumokon alapul, nem dokumentumdráma, és noha az emberi cselekedetek okait nyomozza, nem oknyomozó dráma. (Csak annyiban, amennyiben az Oidipus király és a Hamlet is az.) Aki az utóbbi hónapokban elhíresült fehérballonos férfit keresi benne, vagy arra figyelmezteti az írót és a rendezőt, hogy "nem így volt" - mint egy témába vágó, készülő film forgatásán történt nemrég -, az félreérti a művészetet, melynek feladata nem a rekonstrukció, hanem az esztétikum általi teremtés.
1956-nak annyi története van, ahányan megélték. A Kazamaták szerzői, Papp András és Térey János, akik akkor nem éltek, ezzel a két sorral fejezik be a színművet: "Az egyetlen történet szertehull / Ezerkilencszázötvenhat darabra". Ez az ő darabjuk.
A Köztársaság téri történet, ahogyan Téreyék látják - és ez a nézőpont történetileg hiteles - egy nagyszabású forradalmi narratíva horrorisztikus epizódja. Van benne hősiesség, gyávaság, aljasság, bornírtság és förtelmesség. Iszonyatos rémbohózat. Szándékok, véletlenek, akaratok és tévedések halálos tragikomédiája. Egyetlen rettentő pillanat, amely kitágítva és fölnagyítva az Egészet mutatja. Nem az 1956-os forradalmat, nem a "magyar néplelket" vagy történelmi sorsot, hanem az egymásra fenekedő, félelemből és bosszúállásból fölgerjesztett gyilkos ösztönt: magát a rejtett emberi kataklizmát és annak dimenzióit. Bizonyára véletlen, hogy a Katona éppen ebben a szezonban tűzte műsorára a Troilus és Cressidát, Silviu Purcãrete rendezésében. Ott ugyanerről, a metafizikai nonszenszként megjelenő öldöklésről van szó, függetlenül attól, hogy a napi epizód hátterében Shakespeare-nél egy szajháért indított háború, Téreyéknél szabadságharc folyik. Téreyék szemlélete és módszere abban is shakespeare-i - a darabban jambikus és prózai dialógok váltakoznak, a prológ utáni első replika a III. Richárd kezdő sorainak parafrázisa -, hogy a hétköznapi történelmet világdrámává emelik. (Térey mitologizáló hajlama A Nibelung-lakópark óta nem kérdéses.)
A Kazamaták írói bravúrja, hogy a konkrét történetet elvont síkra emeli. A pártház és a tér - a védők és a támadók - a bent és a kint szembenállásának modellje. A bentiek a hatalmon lévő ideológiai dogmatikusok - eszméjük és mozgalmi zsargonjuk absztrahálódik -, a kintiek, akárhogy vesszük, az őket megdönteni akaró nép. Mindkét csoport hierarchikusan és morálisan tagolt. A bentiek: pártfunkcionáriusok, ávósok, karhatalmisták, tisztviselők; elvhű kommunisták, karrieristák, tisztességesek, gerinctelenek, besorozottak, alkalmazottak, bátrak, gyávák. A kintiek: felkelők, járókelők, szabadult köztörvényesek, prolik, egykori arisztokraták, nyilasok; hőzöngők, véresszájúak, csillapítók, emberségesek, embertelenek. A bent és a kint egyben a fönt és a lent: a bentiek a klasszikus mitológia szerint a dúsak, a kintiek a kisemmizettek. Bentre vonatkozóan a kinti fáma luxust gyanít, s föld alatti kazamatarendszert, ahol a szabadságharcosokat őrzik. Az ostrom szinte véletlenül indul. Orvul lőnek itt és ott. Ártatlan áldozatok itt és ott. Gyilkos bohózat: a fölmentő harckocsi tévedésből a védőket lövi. Fatális terror: a parlamenter holtan terül el, noha nem tudni, ki lőtt s honnan. Elszabadult pokol: lincselés, akasztásmámor, a holtak meggyalázása. A népből tömeg, a tömegből csőcselék lesz. És a kijózanodás: kiderül, hogy nem volt sem luxus, sem kazamata.
A szerzők arcokat villantanak föl mindkét oldalon, sorstöredékekkel. Nincsenek főszereplők, csak egyenes lefutású figurák. Két kiemelt karakter van, Mérő Endre, a magára hagyottan lelkiismeretével viaskodó harmadtitkár az egyik oldalon, és Nikkel, az ostromlók vezetője a másikon, aki a végére kiábrándulásközeli állapotba jut. Mindkét alak élő modell után született, akárcsak a Szóvivőnek nevezett narrátor-rezonőr - ő a Köztársaság téren halálos sebet kapott francia fotóriporter vonásait viseli -, egy ellen-Thersites, aki mocskolódó shakespeare-i párjától eltérően keserű erkölcsi igazságokat fogalmaz meg. Például, hogy "egyetlen házunk, egyetlen terünk van", ergo egyetlen nómenklatúránk és egyetlen csőcselékünk is - ez is, az is mi vagyunk. Az ő "kívülálló", tragikus-ironikus szemlélete tágítja kötelezően jelen idejűvé a drámai dimenziót, például azzal, hogy kvízkérdéseket tesz föl, és a valóságshow-k bornírt riportereként három percet ad a parlamenternek, "hogy elhagyja a Házat". A Szóvivő közvetítői szerepe ágyaz meg a "buzi-e vagy", a "magyarigazolvány" és a "Magyarország többet érdemel" típusú anakronizmusoknak is, vagy annak, hogy egy költőféle, aki a pártházból telefonon felelősségre vonja Háy Gyulát az események alakulásáért, egy ostromló után morogja, hogy egyszer még a tartótisztje lesz. Így ér össze múlt és jelen, jambikus költői retorika és köznyelvi obszcenitás, tragikus történelmi horror és drámai költemény formájában megjelenő politikai pamflet - a közelmúlt legkülönösebb, legeredetibb és legjobb új magyar darabja.
A Katona József Színház előadását Gothár Péter rendezte. Van, aki azt mondja, jobb lett volna, ha a szerzőkhöz hasonlóan a rendező is az 56 után született nemzedékből kerül ki. Más lett volna - és a jövőben nincs akadálya. Gothárnak kétségtelenül a sejtjeibe - és a műveibe - épült az ötvenéves múlt. Ha ez hátrány, ám legyen. Mindenesetre a régi nagy formáját futja. Rendezése erősen tapad a reáliákhoz - a Katona társulatának is ez fekszik -, de egy tragigroteszk haláltáncig, szinte modern moralitásig rugaszkodik tőle. (Más még bebizonyíthatja, hogy lehetséges egy absztraktabb előadásdramaturgia is.) Az általa tervezett díszlet alapja egy görgőkön mozgatható, rugókon billegő, libikókaszerűen hintázó vasvázas kocsiszerelvény, amely lejtősre állítható platójával, lecsapódó-kizuhanó ajtó-ablak szelvényeivel egyszerre érzékelteti a "Ház" szigetmetaforáját és fokozatos elromosodását. A kintiek bázisát egy hullámlemez portál és néhány lépcső alkotja. A két csapat nagyon közelről néz farkasszemet egymással, és a szükségből keletkezett szűkség kongeniálisan kifejező, mert azt jelzi, hogy a két tömeg végül is egy. Gothár még rá is játszik, amikor a "valahogy" lelőtt parlamenter holtteste fölött a kintiek és a bentiek közösen vitatják meg - mint holmi kedélyes vadászaton -, hol az input és az output, vagyis hol ment be és hol jött ki a halálos golyó. (Az eredetiben ez a Szóvivő szövege.) A dermesztő irónia máskor is előkerül, például amikor a tömeg egyszerre súgja a jelszót, vagy amikor a "Baross Köztársaság" viszolyogtatóan heterogén kompániája - "most jók a fények" - idilli csoportképbe áll be.
Az erősen meghúzott szöveg feszessé kényszeríti a játékot. A jelenetek szorosan egymásba érnek, a ritmust a stilizált és reális effektek - kannából szétlocsolt vér, változatosan előállított lövések és robbanások, valódi vaspanelek és egy szürreálisan zuhanó zongora -, valamint a színészi dinamika fokozatai határozzák meg. Nem "alakítás", hanem sűrű jelenlét szükségeltetik. Lengyel Ferenc Mérője ideológiába szorult balek. Kocsis Gergely Nikkelje - "szeretjük, mert a miénk és magyar" - a végén nemzetőrkarszalagját ledobva, csalódottan "indul udvarolni". Máté Gábor elgyávult ezredese mackó-alsóban hal hősi halált, Nagy Ervinen - hasonló rangban - kiüt az őrült fanatikus. Keresztes Tamás görcsös kis ávós gengszter. Bertalan Ágnes és Pelsőczy Réka végzetébe apró női sorsok épülnek. Elek Ferenc mint "kétfedelű" berepüli a nézőteret, és mint eltájolt harckocsizó óriási nagyítótükör mögül játszik tragikus bohózatot. A másik oldalon Bán János falábú martalóc, Ujlaki Dénes buzizó börtöntöltelék, Szirtes Ági kivág egy emberszívet, majd lelép, mert "szalad a konyhája", Somody Kálmán régi vágású úr vadászkalapban, Bezerédi Zoltán mint kotnyeles beszkártos csönget egy kicsit, Jordán Adél jószívűségét drámai tirádaként teatralizálva elnézik a lincselők, Vajdai Vilmos a jövendő tartótiszt, Fekete Ernő - némileg lefaragott didaktikus szöveggel - ember az embertelenségben. Névtelen áldozatoknak és gyilkosoknak színészekként - hogy azok, elidegenítő rendezői gesztus jelzi - villanásnyi arcuk van.
Az előadás - a drámához képest - gondolatilag és stilárisan egyaránt valamivel tompítottabb annál, hogysem veszélyesen megközelítse a jelenlegi politikai és esztétikai közízlés toleranciahatárát. Az egyensúly tartásában nagy része van Rezes Judit mértékkel gúnyoros és megértő, csodálkozóan européer és elítélően magyar Szóvivőjének, aki a végén, ígéretéhez híven, "kimarad mind a két életéből". Nem lökik oda áldozatnak, mint az "eredeti" téren és a darabban - önmagát lógatja föl az akasztottak közé, a valóság fölött hitetlen mosollyal lebegő, elnéző angyalként. Miközben a moralitásjáték gödrében perpetuum mobileként leng a nem létező kazamatákat mélyítő ásó.
Élet és irodalom