Csáki Judit: Mint hal a vázba
Kukorelly Endre: Élnel még ezek? - kritika
"Legyen elnéző" - ez a (Csehovtól vett) mottója Kukorelly Endre Élnek még ezek? című darabjának, amelyet a Kamrában mutattak be, Máté Gábor rendezésében. A Katona tesz az új magyar drámára, s ez vélhetően jót tesz az új magyar drámának. A Katonának is.
Van a darab és van az előadás. Optimális esetben utóbbi előbbinek színpadra állított változata. Csakhogy Kukorelly darabjánál a szereplőlistánál kellene kezdeni a színrevitelt, ha ugyan tudja valaki, hogyan néz ki színpadon az, akit "a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek". Vagy az, aki "az imént tört el egy vázát".
Helyszín: egy úgymond osztályspecifikumait vesztő, hagyományaihoz egyre reménytelenebbül ragaszkodó polgárcsalád lakása - Ignatovity Krisztina díszlete az első két részben néhány (az író által rendelt) darabbal érzékelteti ezt: pianínó, régi rádió, egy-egy szép darab. Időpont: szenteste, valamikor a hatvanas évek legelején, gondolom. Jó drámai keret ez, össze lehet terelni a családot, olyan, mint egy csoportkép - és ennek a csoportképnek a színrevitelében a legjobb a Katona társulata. Kiderül például Bodnár Erika Bizsujából (az örök nagynéni - s még mielőtt azt mondanám, hogy klisékből épül, inkább azt mondom, hogy belőle épülnek a klisék), hogy milyen az, akit (ugyan kissé sprődebb) teveszőr ecsettel festettek.
Az első és a harmadik felvonás hagyományos életkép, mégsem fűzhető össze közvetlenül - kell a közbülső, szürreális-operás, őrangyalos verses látomás. Például azért kell, hogy ne fulladjon banalitásba maga a csoportkép - és azért, hogy (mivel a szöveg nem teszi) formátumot adjon a szereplőknek. Abban mindhárom rész egységes, hogy - akárcsak Kukorelly lírája és prózája - modulokból épül, de az első és a harmadik rész nyelvi, karakterbeli és szituációs moduljait a középső van hivatva a helyére tenni.
Máté Gábor rendezése erőteljes birkózás a darabbal. Könnyed és elegáns "kezelés" az első és a harmadik részben, és tanácstalan, izzadós kétségbeesés ebben a bizonyos másodikban. A karácsonyi készülődés, családi csipkelődés jellegzetes hangulatát és fordulatait jól, bár (értelemszerűen) drámai mélység nélkül hozzák a színészek: inkább stílust játszanak, mint tartalmat. Kiskosztüm, konty, tvisztpulóver - hozzá kimért mozdulatok, fedett-hisztérikus megszólalások, nyársat nyelt tartás, megcsontosodott hallgatás. A főszereplőnek tekinthető fiú szájából előre mondva a mindig ugyanolyan beszélgetésfordulatok; amelyek ettől az előmondástól egyébként nem a csehovi veszedelmes mélységet, csak a vicces-ironikus karaktert jelzik.
A népes polgárcsalád - melybe természetesen beleértendő a cseléd is, Julcsa, aki Bodor Johanna alakításában már-már fölébe kerekedik gazdáinak, csípős nyelvével, flegma modorá-val nem annyira realista, sokkal inkább írói és színházi idézőjelet biggyesztve melléjük - egy szomszédos zsidó és kommunista minimálcsaláddal van ellenpontozva. Hidas Ádám figurája Vajdai Vilmos játékában erősen tart a karikatúra felé, a szövegét mélyen önironikus intonációval és testbeszéddel kísérve legalábbis erősen idézi a "zsidó-komcsi-pinabubus" viccbe illő alakját. A feleségét Tóth Anita erősen neurotikus, tör-ténelmileg és privátim alaposan megtiport asszonynak mutatja. A két - egyenlőtlen - fél kommunikációjában a kulturális, szocializációs, mentalitásbeli különbségek kiszámíthatóan törnek felszínre - ennél többre csak azzal a bizonyos második résszel vihetnék.
Ami nem sikerült. Érthetetlen és zavaros zárványként ül az előadás közepén - legföljebb a virtuóz verselés töri át néha a zárvány falát. Szinte tapintható az erőlködés: ha a megváltozott vilá-gítás nem lenne elég, hát ott a stilizált mozgás, a szárnyak, a vetítés, a hinta, a szörnyjelleg, ami belefér, hátha valamelyik elemtől megmozdul az egész, s fölemelkedik oda, ahonnan valóban vetülhetne előre és hátra. A színészek - szinte kétségbeesetten - erőlködnek, hogy testi valójuk szellemmé váljék; nem megy. Máté Gábor ezt nem tudta megoldani, kitalálni, megérzékíteni - és ez az ez ezúttal az előadás maga.
Pedig a harmadik felvonásra még a nézőteret is átrendezik, nem csak a színpadot. Mint kiderül: teljesen fölöslegesen. Immár négy oldalról nézzük, amint a négyszögletes asztal körül ülve sonkát vacsorál a család - igazi sonkát igazán vacsorál -, és közben, időben, térben masszívan realistán, szokásos szövegeiket mondják. Ujlaki Dénes rezignált és pozíciójának csak romjait őrző családfője szívatja az idősebbik lány Tóth Zoltán által játszott zombi férjét; Pelsőczy Réka Nyuszija rebbenékeny idegbajjal ezerfelé figyel, hogy megelőzze a botrányt, a férjét játszó hallgatag Bán János valódi lénye egészen máshol van, Máthé Erzsi robusztus anyafigurája megüli a csapatot - és akkor vannak még a gyerekek, köztük Mészáros Béla Zolija, aki mint egy panoptikumot nézi az egészet kívülről. Eléggé szeretetlenül. Az empátia - némi nosztalgiával és szánalommal fűszerezve - majd csak később fog fölébredni benne, amikor színdarabot ír erről a világról. És hátha az a színdarab meg fog érni még egy színházi nekiveselkedést.
Magyar Narancs XVIII. évf. 2. szám - 2006-01-12