Koltai Tamás: Értelmiségi nagyravágy

William Shakespeare: Macbeth - kritika

Két halvány mosolyú ember köszönti egymást: Duncan, a király és Macbeth, a katona, aki kiharcolta a gyõzelmet. Bezerédi Zoltán és Hajduk Károly szemtõl szemben állnak, csekély távolságra, tekintetükben meghittség. A király beteg, fizikai támogatásra szorul, hatalmát lemondó fájdalommal viseli, ellenségének levágott fejét nem parancsolja kihúzni a zsákból, pillantását elfordítja, megtört szemében az öldöklésbõl és - talán - az uralkodásból való kiábrándulás tükrözõdik. Macbeth sem az a kimondott marcona hadfi, érzékenynek és kifinomultnak látszik, lényében van valami gótikusan spirituális. Csakhogy az imént jóslatot kapott, hogy király lesz, alig fogta föl, de belezavarodott, idegesen forgatja a fejét az eltűnt kecsegtetõk után, amikor pedig az elsõ mellékígéret szinte azonnal beválik, annyira elmerül a gondolataiban, hogy késve térdel le a felség elõtt. Félszegen bújik Duncan ölelésébe, akinek csakhamar a gyilkosa lesz, és majd ugyanilyen puhán, váratlanul, bocsánatkérõen öleli át Banquót is, mielõtt gyilkosokat küld rá.

Zsámbéki Gábor a Katonában nem csinál sem véres mészárszéket, sem aktatáskás aktuálpolitikai publicisztikát Shakespeare tragédiájából; mindkettõ kézenfekvõ, divatos és banális lenne. Viszont nem akarja megkerülni sem a borzalmak metafizikáját, sem a hatalom mechanizmusának működését, sem a hétköznapok életszerű realitását. Ritka mutatványt kíván tehát végrehajtani, amelyet - a végeredmény felõl nézve - az éthosz színházának neveznék. Vériszapban tapicskolni lehet nagy kunszt, de (bocsánat a szójátékért) nem biztos, hogy nagy művészet; polgári hivatalnokszürkében öldökölni lehet groteszk mulatság és "aha-élmény", de nem biztos, hogy fölér Shakespeare univerzalizmusához. Az emberi természetet fölmutatni a maga végletességében és ellentmondásosságában - ehhez kell ösztön, morál és tudás.

Hajduk Macbethje lényegében akármelyikünk lehetne, akinek a fülébe teszik a bogarat, hogy a sors magas polcra szánta. Kiben nem kezdene dolgozni a "nagyravágy" (Madách Imre)? A felesége is doppingolja, amikor tudomást szerez a dologról. Fullajtár Andrea Ladyje nem valami démoni szörnyeteg vagy férje rossz szelleme, aki bűnre sarkallja - csak nem hezitál, és nincsenek skrupulusai. Az elsõ döntést õ hozza meg Macbeth helyett - leveszi a válláról, ahogy a kabátját is, hogy egy percre belebújjon -, de ez közös fölajzottság és heves összeborulás jelzi, hogy szexualitás inspirálja vagy táplálja. Ettõl kezdve felváltva járnak a másik elõtt tettben és az önkontroll képességében (vagy képtelenségében). A királygyilkosság éjszakáján Macbeth összeomlik és a Lady irányít, másnap viszont õ az, aki hisztérikusan túljátssza a gyászt (el is ájul), míg férje cinikus Krisztus-pózban kondoleál az árváknak. (Bár õ is ideges: túl hamar és túl spannoltan kérdez rá a reggeli felfordulás okára.) A Lady láthatóan meghökken, amikor Macbeth tárgyilagosan bejelenti neki Banquo meggyilkolását, vízió gyötörte férjét viszont lélekjelenléttel téríti magához. Fáziskésésben, de egymást követve-támogatva birkóznak a bűnnel - amíg képesek rá -, s Hajduk és Fullajtár gondos kapcsolathálót szõ ezen az úton.

A királyfiak, Malcolm (Kovács Lehel) és Donalbain (Keresztes Tamás) lebénulnak apjuk meggyilkolása után, abban a pillanatban tehetetlen kisfiúk, de emigrációban már ifjú playboyok, és Malcolm - állítólag taktikának szánt - heves önbecsmérlését hallva az olyan primitív lélek, mint Macduff (Lengyel Ferenc) nem tudja, melyik variációnak higgyen, moralistát vagy gazembert lásson a trónörökösben. Nem csoda, mi sem tudjuk eldönteni. Banquo (Mészáros Béla) semleges arcán ravaszkás mosoly, mint aki azt gondolja (és mondja), hogy úgyis az õ utódai lesznek királyok, meg van jósolva, hogy Macbeth hosszú távon lúzer. Seyton (Kocsis Gergely) és Lennox (Dankó István) faarca nem árulja el, mit tart a dolgokról, az Orvos (Kun Vilmos) biztos, ami biztos, lenyeli a papírt, amelyre följegyezte az õrült Lady önleleplezését - szép jelenet, Fullajtár Andrea nem prózai kézmosóáriát ad elõ, hanem holdkórosságában kapcsolatot teremt az Orvos és az Udvarhölgyet játszó Olsavszky Éva testi valójával -, tömeg pedig nincs, az estély vendégei csak szoborszerű árnyalakok. Egyedül Haumann Péter Várkapusának van latens véleménye: kapunyitás után a színen marad, végigköveti a királysirató színjátékot, oda se néz, épp csak a fejét billenti, csippent a szemével, fülel, elválasztja a hamis hangot az igaztól, tekintetének apró, huncut kommentárjai elárulják, hogy pontosan fölméri a helyzetet. Bár minden "nép" ilyen volna - tény, hogy részeges, de nem lehet hülyének nézni.

A tér semleges, Khell Csörsz korrodált vaslemezeket - egykor Brook Learjében debütáltak - hajtogat puhán, leporellóként szétteregetve, egy-egy függõleges tengely körül forgatva, ajtókat törve rajtuk. A ferde síkon padlólapok levételével sírok nyílnak, beléjük temetkezni, hullákat kihúzgálni belõlük egyaránt lehet: a félig temetett Banquo szellemként elõbb felül, majd kipattan a sírból, és marionettként csuklik-nyeklik, így kísértve a tükörszerűen mozgó Macbethet. Ez nem a szokásos sötét, véres-sáros, füstködös, irracionális közeg, hanem böszme bérgyilkosok és kontár ambíciók lapos terepe. A vészbanyák - Jordán Adél, Mészáros Piroska, Pálmai Anna - nem természetfölötti ködképek, hanem hol a szexuális fantázia fölajzott némberei, hol kültelki kurvák, akik a házfalra ragasztott plakát rétegeit lehántva mutogatják jóslatként a jövõ képeit, és vörös festéket csurgatnak a fejükre. A józanság diktálja Szakács Györgyi jelmezeit, puha katonai bõrök, hosszú köpenyek, civil vásznak, fehér hálóing és pizsama, egyedül a soköltözéses Lady színes ruhatárának hétköznapi és estélyi változatai mutatnak a nõi ambícióra. A transzcendenciát is valóságos építmény, egy haranglábszerű vastraverz képviseli, amelyrõl összekondítható kis harangok és csiszolatlan, idõnként lejjebb ereszkedõ kristálytömbök lógnak. Temetkezési hely is egyben, itt fekszik Macduff megölt kisfia, akinek széttört fakardja úgy esik ki a szájából, hogy keresztet formáz a mellén - Bezerédi Bendegúz ügyesen játszik -, s az óraketyegést vagy a szférák zenéjét idézõ akkordok (Sáry László) a mulandóság mementói. Egy-egy gyilkosságnál megereszkedik a felsõ színpadkeretre erõsített vaseresz.

Metafizika és valóság, verbalitás és fizikalitás, klasszicitás és modernitás harmonikusan olvad össze. A végsõ összecsapásban két árnyék - a "jó" és a "rossz" - dorongokkal bunkózza egymást félig a sírban (a la Vitéz László), mialatt barokk kórusoratórium hallik. Hajduk Macbethje a rémülettõl fisztulázó hangon sürgeti ki a végzetét, amelybe "rendes értelmiségiként" belekényszerítette magát, s most ugyanúgy ütlegel, mint vele szemben a pozitív verõlegény. Az új hatalom pedig kitüntetéseket osztogat, új érát és új kiváltságosakat hirdet. Jaj nekünk, mondja ugyanolyan "finoman" a befejezés, amilyen finom, esztétikus és intelligens az egész elõadás. Egyetlen halottat cipelnek be hátul zsákban, ez több, mint a hullahegyek. Szelíd halomban fekszik a rettentõ pár, amely nem is volt olyan rettentõ. Az értelmes kiegyenlítettség ára a színészi játék lefedettsége, a gondolatok koncentrációjából fakadó pasztell színezet és a tompított tónus. Hatástalan, mondják majd azok, akiknek a zsigeri élménynél többre nem futja.

Élet és Irodalom, 52. évfolyam, 12. szám