Eszéki Erzsébet: Az emberek veszedelmes közelsége - kritika
A 25 éves Katona József Színház Notóriusok címmel sorozatot indított negyedszázados fennállása alkalmából, ennek első bemutatója volt a Kamrában Az emberek veszedelmes közelségében című előadás. A magyar teátrumokat 1949-ben államosították, a dokumentumdráma az ezt követő évek légkörét hozza testközelbe. A színházi életben is egymást követték a kongresszusok, tanácskozások, közgyűlések – igazi színjátékok színpadias kritikákkal és önkritikákkal, őszinte vagy színlelt, olykor szenvedélyes felszólalásokkal, hozzászólásokkal. A korabeli jegyzőkönyvek alapján Fodor Géza, Lengyel György és Zsámbéki Gábor állította össze a dokumentumdráma anyagát, amelyből kiderül: a színházi életben is egymást követték 1950-től az értekezletek, a politikai „ügyek”, a színpadias kongresszusok, s az ott készült jegyzőkönyvekből szétszálazható az akkori élet.
A néző csak ül dermedten, néha kínjában nevet, hallgatja az akkori felszólalásokat, s egyszer csak eszébe jutnak az előtérben hallott szövegek és bakik. Mert már az előadás előtt ráhangolódhatunk a korra: egy Pacsirta rádióból szól a felvétel (persze a régi, csöves rádió csak álca…), amelyen katonás színészek olvassák szerepeiket – és közben rengeteget bakiznak. A miért most lesz világos: bizony, ezeket a borzalmas szövegeket még felolvasni is nehéz lehet, hát még így megjeleníteni a kor színlelt játszmáit, színházi figuráit!
Hátborzongató színjátékot látunk Zsámbéki Gábor rendezésében, döbbenetes erejű előadásban. Hosszan ül például a háttérben Máté Gábor, aki Révai Józsefként nagyon sokáig meg se mozdul, egy szót se szól, de elképesztő súlya van annak, ahogy ott ül. Hajduk Károly árnyaltan kelti életre Major Tamás ellentmondásos figuráját, ahogy Kocsis Gergely meg Horvai István magabiztosságát. Bezerédi Zoltánnak az előadás egyik legszívszorítóbb jelenete köszönhető: Makláry Zoltánként áll előttünk egy 1950-es fegyelmi ügyben, s árnyaltan érzékelteti: a Tímár József elleni ügyben elnökölni kénytelen, ám a legapróbb gesztusai, rezdülései is ellentmondanak annak, amit vádlóként mondani kényszerül – és a sort még folytathatnánk, valójában az előadás öszszes fellépőjét illene megemlítenünk.
A végére hagytam, mert igazi remeklés ismét az a pár perc, ahogy Fullajtár Andrea Somlay Artúrt kelti életre, az előadást keretezve. Az elején türelmetlen ujjdobolásával, merevsége mögött jól érzékelhető belső vívódásaival, egész tartásával olyan elemi erővel hat, hogy az előadás végén, az addigi szembesítések után is képes mellbe vágni a nézőt. Ha nem lennének Fullajtár Andreának az utóbbi évekből is kitűnő alakításai A talizmántól A karnevál utolsó éjszakájáig, csak ezért a pár percért Kossuth-díjat érdemelne...
Torz kor, hajló gerincek, alkalmazkodás a túlélés érdekében. Őszintén, lelkesen vagy éppen kényszerűségből, a megélhetésért vállalt szörnyű „életszerepek” ezek. Dermesztő a hatalom és az azt kiszolgáló művészek látványa. Iszonyú torzulásokhoz vezet, kettétört pályákhoz, olykor drámákhoz, tragédiákhoz. A sematikus kor ellenére nagyon is árnyalt utak rajzolódnak ki előttünk – csak azt ne gondoljuk, hogy olyan távoliak a ma elborzasztó 50-es évek! Az emberek minden korban élni akarnak. A legtehetségesebbek is.
vg.hu