A játékos | Tarján Tamás | Színház

Tarján Tamás: Zéró

A játékos a Katona József Színházban - kritika

A rulett legfontosabb szabályait általában az is ismeri, akinek még sohasem nyílt módja kipróbálni a szerencséjét a játékasztal mellett. A vörös és fekete, páros és páratlan számok között kitüntetett helye van a zérónak. Sokat veszíthet, aki erre a legelső mezőre halmozza tétjét - ám sokat is nyerhet: jó esetben harmincötszörös pénzt hoz a nulla.

Dosztojevszkij A játékos című hosszabb elbeszélésének Nagymama-figurája szinte megszállottan bízik a zéró sikerében. Olykor nemhiába; végül azonban megcsalja a kegyetlen szám. Valahogy így járt a művet adaptáló, azaz szuverén módon újraalkotó Forgách András is. Már-már úgy tűnik, hogy dramaturg-ként, drámaíróként az ideális színpadi szisztémát játssza - s aztán kiderül: távolról sem biztos a siker, s az anyagban neni csupán azok a törvények érvényesülnek, melyeknek működését kiszámította. Ennek ellenére sem csak a pályakezdő szerzőnek dukáló biztatás, türelem mondatja: Forgách oly szakszerűen készült föl a drámaírói mesterségre, s érezhetően annyi intellektuális erő lakozik benne, hogy következő darabja - ha szerencsésebb csillagzat alatt születik - busásan sokszorozva térítheti vissza a beléfektetett alkotói energiákat. A majdani „nyertes játékhoz" szükség lehet e mostanira, A játékosra, melynél nem a zéró pörgött ki a keréken.

A vállalkozás eldöntetlensége, kétarcúsága eleve gondot okoz. Forgách „Dosztojevszkij műve nyomán" saját drámát írt, de sem az eredetivel nem szakított radikálisan, sem a maga mondandóját nem engedte igazán kiforrni. Az alapmű egyes szám első személyben beszélő címszereplője a színi változatban szükségképp nem tarthatta meg a naplószcrűen sorjáztatott önkommentálás, önelemzés monológjait - s ezzel odalett a délfrancia játék- és fürdő-városka világának sajátos szűrtsége, el-veszett az pszichikai bizonytalanságai, lelki-érzelmi tusakodásai ellenére is biztos epikai pozíció, amely mindig a játékos felől indulva rajzolta ki a további alakok viszonyrendjét. Forgáchnál a fiatalember bős csak egy a sok közül: Roulettenburg meghasonlott, pénzsóvár, csodát - vagy legalábbis a dús örökséget hagyó Nagymama halálát - váró vendégeinek, jobbára hitelbe játszó és nyaralgató polgárainak egyike. Vagyis az író éppenséggel nem a mellékfigurákat emelte föl az örökösen vibráló, izgalmas jellemképű játékos szintjére, ha-nem őt fokozta le a többiekhez. Döntő tény Polina és az ifjú o u t c h i t e l kapcsolatának módosulása is. A játékvárosban időző orosz család gyermekeinek nevelője az elbeszélés lapjain nagy intenzitással éli meg a Tábornok mostohalánya iránti szerelmét. Hová vezet ez az érzés, vezet-e egyáltalán valahová? - erre a kérdésre ott csak nagy sokára, lelki bolydulásoktól és váratlan eseményektől késleltetve kapunk választ. Itt kettejük között már nem kevés történhetett a darab kezdete előtt, hogy pontosan mi, arra csak következtethetünk az újabb fejleményekből. Nemcsak. Polina alak-ját, cselekedeteit üli meg némi homály, de sokszor a környezetük furcsa árnyait is. Mi a jobb tehát: visszaidézni föleleveníteni a nem túl széles körben ismert Dosztojevszkij-művet - vagy minél inkább feledni s „háttér nélkül" fogadni el a Forgách teremtette panoptikumot? Egyik. megoldással sem járunk. egyértelműen jól. A darab sokszor még a stílfordulatokban is híven követi az elbeszélést; azt egészen figyelmen kívül hagyni lehetetlen. A jelképes figurák kara viszont olyannyira elüt az eredeti hús-vér alakjaitól, hogy valójában még sincs értelme Dosztojevszkij és Forgách azonos című műveit egymásra vetíteni.

Bármennyit hangsúlyozzuk is a különbséget, az öntörvénvűséget, végül is a darab problematikája nem tér el az elbeszélés problematikájától. A nem birtokolt, nem kormányzott élet áll a középpontban. Dosztojevszkij a monologizáló hősben adta ennek az állapotnak a látleletét - Forgách viszont valamennyi szereplőjén körbemutat: íme, egyikük sem ura a sorsának. Elpereg az élet, vakon és logikátlanul, ahogy a rulettgolyó is pörög. Föltűnő, hogy - s ebben talán már a vendégrendező, Csizmadia Tibor vitte fejlesztette tovább az írói inspirációt - mennyit fekszenek ezen a színpadon. A fekvés, ez az ön-tudatlan vagy passzív állapot mintegy az élőhalottság metaforája. Zagyva banda-bandázások futó ötperceire tér csak magához a Részeg: a népszerű dalainak hangulatvilágát, intonálási módját túlzottan is megtartó Cseh Tamás a harmadik felvonásban már nem is az asztalon, de a földön nyúlik cl, csak belógó, időn-ként kalimpáló karját látjuk. A tönkrement Tábornokot már-már halottnak is vélnék álmában. Az ide-oda billenő, szellemes játékokat provokáló kerti padon éppúgy' elhevernek, mint nemegyszer a füvön. is. S ugyanez az „átaludt" élet tükröz a maga gasztronómiai köz-helyeit szajkózó Grófnő (Ronyecz Mária) szemén; és függőlegesen is lehet aludni, mint a szólni is képtelen Báró és Báróné (Garay József és Elkán Erzsi) epizódjából kitűnik. Egy fiatal pincér (Tarján Péter f. h.) időről időre kiütögeti, kilökdösi-bökdösi a színpadi kert fölé lógatott hatalmas ponyvából a meggyűlt faleveleket, melyek artisztikus hullásukkal az idő múlását szimbolizál-hatják, s egyben azt is: így, ilyen ön-tudatlan tengés-lengéssel hullanak el a szereplők is ... A játékos nevében hordja a sorsát. Megjátszotta tétjét, s eljátszotta az (egyébként hőn áhított) méltó életet. Amikor minden veszni látszott: játszott. Játszott és nyert. Nyert, hogy elveszíthessen mindent.

Bár látszólag a pénz körül forog az ábrázolt világ, s a háromfelvonásos dráma tengelyében is épp a kaszinói jelenet áll, valójában nem a ficánkoló aranyak hiányoznak leginkább. Illetve: valamennyien egy külső tényező, egy kísértő érték - a pénz hiányával magyarázzák emberi értékeik hiányát, kapcsolataik sivárságát. Misztifikálják, fetisizálják a megváltónak hitt Nagy Összeget - de nyilvánvaló, hogy ha történetesen nyernének vagy örökölnének is, nincs meg bennük az erő, erély sorsuk alakítására, a lét tudatos birtoklására. Ezek az emberek már jószerivel meghasonlani sem képesek. Halogatnak, e szó kettős értelmében is: a „majd holnap rendbe jönnek a dolgok" hiú reményével halódnak. Többségük gyökértelen, hontalan (bár a nacionális ellentétek és viták nem kapnak olyan hangsúlyt, mint Dosztojevszkijnél: itt kevésbé fontos, hogy valaki orosz-e vagy angol - az a lényeges, hogy hazájától távol s a belső bizonytalanságot tovább fokozó átmeneti lét-helyzetben tölti napjait). Értékhiányos, menthetetlen figurák körképe a darab. Arisztokratikus fölényük, az etiketthez igazított viselkedésük csak álcázhatja, de el nem leplezheti, hogy ők semmivel sem jobbak, mint az alagsorban marakodó primitív emberpár (ez utóbbiaknak csak a hangja szűrődik ki az előadás legelején betört pinceablakon át. A női hang Zsíros Agnes főiskolai hallgatóé; a férfihang gazdáját nem fedi föl a szín-lap).

Egy helyütt Hieronymus Boschra történik utalás a szövegben. Valóban fölrémlik az ő bizarr, groteszk világa : az emberi torzság megnyilvánulásaiban. Dosztojevszkijből egy kicsit Boschtojevszkij lett a preparáló igyekezetben. Különösebben már Forgách sem kapcsolja egymáshoz alakjait, inkább csak szomszédosan gombostűzi az önazonosság- hiányban szenvedők (ám erről általában alig valamit tudók) különféle típusait. Csizmadia Tibor meg különösképp kedvét lelte a mozaikos magán-számokat biztosító, meglehetős hidegen ironikus ábrázolásmódban. A szintén vendég Lábas Zoltán nagy szín- és formafoltokból rakta ki a színpadképet. Egyik oldalról az épületrészek, másikról a fák rendje fogja közre a kert zöldjét, a tenger mozdulatlan kékjét. Vas-kos fatörzs, amorf szikla sugall tömb-szerűséget, változhatatlanságot. Persze változik azért a kép, amint a rulettjelenethez beforognak a kaszinói díszletek. Beszédes megoldás, hogy a „szabad", „természeti" világ és a tragédiákat szító játékbarlang látványelemei összekeverednek: a kaszinó benne felejtődik a kertben. A szenvedély közege kimoshatatlanul „átmérgezi" az élet közegét; az élet összecserélődik a szenvedéllyel.

Csizmadia az erős, nyersen hatásos és szinte mindig egyértelmű jelentésű effektusoknak nyitott teret. A főpincér mindjárt kezdetnek egy macskát hajint a fűbe : a szegény állat téveteg rohangálása a szereplők útvesztettségét előlegezi, s a torzat, szinte állatit belőlük. Papp Zoltán összenőtt szemöldökű, démonikus főpincére majd másik alakjában: krupiéként mutatkozik sorsok urának, de különben is ő az, aki minden-kit mintha a nyakánál ragadna meg, akárcsak az imént a macskát. Fölénye abból adódik, hogy ő az ebédlőasztal és a játékasztal mellett is egyszerre szol-gál és dirigál. Kötelessége, tennivalói, jogai pontosan tisztázottak: a helyén van, s ezt senki másról nem lehet el-mondani. Papp Zoltán épp annyira ördögi, amennyire ezt a kettős szerep megkívánja. A főpincér, illetve a krupié az üdülőhely és játékváros karakterét, szórakoztató üzemgépezetét képviseli, s egy-két jól megtalált vonás is elegendő ahhoz, hogy a hely miliőjét árasztó figura jelenjék meg előttünk. Aki be-folyik gyanús hitelügyletekbe, aki mindent hall és mindent lát - s aki szerencsétlen és magányos, akárcsak a többiek.

Gelley Kornél kis kölcsönökért markát nyújtogató, folyton a társaság nyomában csoszogó Kopott ura, Vajda László bombasztikus igazságokat harsogó Költője, Harvey Shenker semmit sem értő s ezért bámész bambasággal mosolygó Angol ura, Kun Vilmos „jelzőtlen", mégis arcélt villantó Ura a darab szimbolikus régiójába tartozik a már említett Grófnővel, Részeggel s a hangokkal együtt. Bár valamennyien biztos szakmai vértezettséggel teremtik meg emberüket, minden erőfeszítésük hiábavaló lenne arra nézvést, hogy a főcselekmény áramába kössék e szerepeket. Így aztán - nem is nagyon tesznek erőfeszítéseket.

De mi is a főcselekmény? Az eladósodott Tábornok kiadná az útját a házitanítónak, ám a játékos továbbra is a családhoz kötődik. Szerelméhez, Polinához elsősorban. Aki viszont a Tábornokot nem érdek nélkül s tán nem egészen tiszta módon pénzelő Márki, valamint a tényleg gazdag Astley között hányódik. A lenge erkölcsű Blanche tervezett kézfogója a Tábornokkal a két család gazdasági egységét is megpecsételné - hiszen a kedves rokon, a Márki ugyan-úgy a Nagymama halálát lesi, az örökség-re szeretne lecsapni, mint ahogy a Tábornok is. A tolókocsihoz láncolt, az életről igen sokat, mégsem eleget tudó öregasszony azonban nem patkol el, sőt jön, lát - és veszít. A pénz, ami illúziójuk szerint rendbe tehette volna szénájukat, a fogukat csikorgató örökösök szeme láttára úszik el. S a játékos mellé is hiába szegődik a szerencse, hatalmas nyereményét méltatlanul, kapkodva pazarolja el Blanche kisasszony célratörő bájainak igézetében. E történet inkább töredezett, mintsem ívvel húzott a darabban, kifejlete sem egészen világos, de annyi nyilvánvaló - s ezt a címszereplő egy álmára utaló végső szavai is megerősítik -, hogy a dosztojevszkiji realista elbeszélés végképpen átcsúszik látomásba. Nem paradoxon, hogy éppen a fokozódó sötétség veszi birtokba a színt. A figurák képtelenek voltak a saját akaratukat akarni, képtelenek voltak sorsuk gyeplőjét megragadni; napjuk leáldozott.

A rendező e pusztulási folyamatnak mintegy a fiziológiáját igyekezett megteremteni a fizikai cselekvések, illetve a fizikum fokozott kijátszatásával. Ebben a szerepét egész testével, minden porcikájának koreografált mozgásávalmozgatásával megélő Bán János volt a legjobb játékostársa. Az ifjú házitanító, parádésan fölszökkenve egy asztalra, maga hasonlítja ügyes állathoz magát, nem hallgatva el alkatának bizonyos torzságát sem. Ami ténylegesen boschi lehet a darabban, Bánnál nyer a legteljesebben kifejezést. Folytonos izgésmozgás az önmaga elől megfutó ember nyugtalansága. Vonaglásaiban, hempergéseiben a szilárdság, a harmónia hiánya munkál. Egy szavát sem lehet komolyan venni, holott nincs szava, amelyben ne volna némi igazság.

Básti Juli Polinája számára igencsak hálátlan szituációkat kreált a szerző. Nem egészen lehet tudni a leányról, honnan jön (szellemiekben, lelkiekben), hisztérikus idegességének okait csak találgatva fürkészhetjük, a játékossal való kapcsolata nem tisztázott, s végül a betegsége, „eltűnése" is bizonytalanságot keltő. A színésznőt mi sem óvhatta meg attól, hogy görcsös erőfeszítéssel formálja meg Polinát. A csók-pofozkodás jelenet ennek ellenére is tartalmasra sikerült, s ha nem is a meghasadt személyiség viselkedésének rugói, de zilált reakciói kitetszettek abból, ahogy hol egy csókkal illette kedvesét, hol meg rögtön egy nyaklevest kevert le neki.

Blanche-ot (Udvaros Dorottya) a virító színek és az extravagáns vonalak segítségével jellemezte Lábas Zoltán; a Márkit (Balkay Géza) a sárga árnyalatokkal. A lány szépsége és léhasága nem választhatók el egymástól; a férfi rossz jelleme valahogy süt a sárga cipőből, nyak kendőből. Ahogy ők a maguk színeit és ruháit, oly otthonosan viseli Dörner György is elegáns fehér öltönyét (mi. mást is hordhatna egy - cukor-gyáros ?) - ám ezek az alakok is csak „foltok" a színpadon. A belső, emberi bizonytalanságot a külső, megjelenítésbeli bizonytalansággal akarták volna érzékeltetni az alkotók? Kevéssé gyümölcsöző megoldás. Rajhona Ádám (a Tábornok) is csak amúgy általánosságban hozza az ingatag, öregedő férfit, akiből életeseményei is mintha gúnyt űznének, és semmi. nem akkor történne vele. amikor itt van az ideje.

Gobbi Hilda mesteri magánszámot kerekít a Nagymama váratlan érkezéséből, majd pedig a vagyont mind vadabbul herdáló szenvedélyes rulettezéséből. A sietős kis kézmozdulatoktól a szerencsekerék forgását leső kis hunyorgásokig minden mintaszerű -- csak hát Gobbi Dosztojevszkijt játszik, érezhetően az eredetiben szereplő öregasszonyt akarja ábrázolni (talán Forgách is itt őrizte meg a legtöbbet az ihlető elbeszélésből). A szemléleti. különbség természetesen stiláris különbségként is testet ölt. A Nagymama és a Játékos, akik igencsak. egymásra vannak utalva, Gobbi és Bán erősen eltérő játékmódja révén is élesen különböznek. A rendezést vélhetően nem zavarták az ilyesfajta eltérések, sőt mintha a szélsőségekre való hajlam, a végleteket kedvelő, sokkírozó szeszélyesség lenne a változatos színvonalú előadás mozgatója. Túlmozgatója is alkalmanként. Betört üveg, földhöz vágott pohár, elzuhanó test, kifent hang, kiloccsantott ital, mi-egymás tartozik a művészi eszköztárba. Egyik-másik valóban beletartozik, funkcionál a harmadik-negyedik csak fölösleges dísz a mutatványon.

Az eklektikus összképű produkció nyilván a tapasztalataival lehet az írói kvalitásait egyes epizódokkal és megoldásokkal bizonyító Forgách András hasznára, s Csizmadiát is szerencsésebb arányok meglelésére, kimunkálására, kevésbé tolakodó előadások készítésére sarkallhatja. Hogy a csönd, a visszafogottság néha erőteljesebb jelzés lehet, mint a harsány,' drasztikus effektus, azt egy néma szereplő bizonyíthatja: Fokics, aki a Nagymama kocsiját tologatja. Varga Zoltán f. h. fiatalembere elcsempült arccal, gépies mozdulatokkal teszi a kötelességet. Tekintete a semmibe réved. Ő soha nem fog játékosként jutni a rulettasztal mellé. S ha tehetné, alighanem egyetlen mozdulattal elsöpörné ezeket a nyavalygókat, identitászavarban szenvedőket, vilagfájdalmasokat, ködevőket -- akik már a tragikus, katar tikus meghasonlottsághoz való jogukat is eljátszották.

(Utóirat) A Színházművészeti Szövetség 1985. május 6-án szakmai vitát rendezett A játékos előadásáról: miként tükrözték az alkotók szándékát a kritikák, s hogy látják a kritikákat az alkotók? A Katona József Színházat képviselő Zsámbéki Gábor joggal jegyezte meg: ezek a találkozások, eszmecserék enyhíthetik a „két oldal", a művészek és a bírálók feszült, nemritkán diszharmonikus viszonyát. Nánay István a megjelent, illetve a sajtó alatt levő elemzéseket tekintette át, s noha regisztrálta, hogy azok gyakorlatilag kivétel nélkül elmarasztalják a drámát és az előadást is, advocatus diaboliként a produkció másságát, rejtve maradt erényeit, vonásait firtatta, tudatosította. A rendező, Csizmadia Tibor azt bizonygatta szuggesztíven, hogy mint mindig, most is a cselekményközpontú színháznak üzent hadat a stílusközpontú játszás nevében. Ad absurdum vitt érvelése nem kis ellenkezésre talált - részben, mert az árnyalatnyi, provokatív öniróni-át nem vették észre a polemizálók. Forgách András halkan, tartózkodóan és határozottan is egyben a keletkezés körülményeit vázolta. Ahogy a múltat előhívta - az terveiről vallott.

Mindezt azért rögzítem itt, mert - az átfutás, a nyomdai munkálatok okán - egyedül nekem van módom e vita alapján kiegészíteni, korrigálni álláspontomat. Természetesen kritikám eredeti szövegét nem érintettem. De belátom, hogy magam is elmulasztottam, amit az összes többi bírálat is: a szöveg zenei szervezettségének, az előadás dallamának említését. Zenei értelemben motivikus építkezés mutatható ki a három különböző szerkezetű felvonás folyamatában. Ez a tény viszont - és a hozzá-szólók közül különösképp Mészáros Tamás más irányú észrevételei - tovább erősítik vélekedésemet: Forgách föl-készült - csak még nem kész drámaíró.