Az imposztor | György Péter | Színház

György Péter: „Egy színész"

Az imposztor a Katona József Színházban - kritika

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük e kritika elején, hogy a már három premiert és kötetnyi be nem mutatott drámát maga mögött tudó írónak ez az első saját szintjéhez illő, teljes értékű bemutatója. Az 19-8-as Pécsett bemutatott Nyulak Margitját Spiró később már kritikusan értékelte, az 1980-as, általa is rendezett, Játékszínben, bemutatott Kalmárbéla pedig össze sem mérhető akár a Békecsászár kötetének drámáival vagy Az imposztorral, a jelen darabbal, melyet a Katona József Színház mutatott be Zsámbéki Gábor rendezésében. Még a tavalyi évadban mutatták be - a Nemzetiben és Békéscsabán - az Esti műtort, amelyvélekedésem szerint eddig bizonyosan, ésremélhetően ezután is Spiró leggyengébbműve.

Mégis érdemes Az imposztor előtt pár szót ejteni ezekről a művekről, s főképp a belőlük kiolvasható folyamatról. Az elmúlt három bemutatójával ugyanis Spiró írott és játszott darabjai között riasztó módon mélyülni látszott a szakadék. Írásban maradtak hatalmas tragédiák, a mai színházi gyakorlatban ki-próbálatlan dramaturgiával, elviselhetetlenül hosszúnak tűnő szereplőlistákkal, elképzelhetetlen színhelyváltozásokkal. E művek, ha nem is mindig egyenletesek, de meghatározóak, izgatóak, és a Béke-császár vagy a Hannibál még olvasásában is igazi drámaélményt jelent, bizonyosan az elsodró előadás lehetőségének ígéretét hordozza magában. Eljátszották viszont a fogcsikorgatva megkötött kompromisszumok eredményeképp meg-írt, olcsó, mai tárgyú,csekély szereplő-listát igénylő darabokat,amelyek végre - függetlenül attól, hogymindenki által tudottan gyengébbek voltaka fentieknél „premierre érettnek"minősültek, ugyanis beleilleszkedtek a jelenszínházi gyakorlat áldatlankövetelményeibe.

Az imposztorral azonban megváltozott a helyzet: Spiró itt már nem kötött kompromisszumot, hanem a jelen gyakorlatot mint adottságot és mint lehetőséget ragadta meg. Változtatott a dramaturgiáján, játszható szintre csökkentette a szereplők listáját, és az is igaz, hogy e komédia már nem áll az absztrakciónak azon a szintjén, melyen a Hannibál vagy kiváltképp a Békecsászár.

E műben az eddig szinte teljes kizárólagossággal ábrázolt nagy folyamatok elvont elemzésének helyén a kis világ tárgyilagos ábrázolása tűnik fel. Mindez azonban nem jár együtt a Spiróra jellemző problémafelvetésről való lemondással - mint például az Esti műsorban -, e komédiával a szerző „hű maradt" ahhoz, amihez úgymond ért. Az imposztor elhagyott, isten háta mögötti Vilnájában is ott zajlik a nagy, a világtörténelem, ott érződik ez minden mondaton, minden sorson, a szereplőket alakító-teremtő meghatározottságokon. Változatlan tehát a történelem kutatása iránti szenvedély, csakhogy Az imposztor esetében perspektívaváltás történt. Megőrizvén a drámai világára oly jellemző metsző rosszhiszeműséget, hűvös distanciát, Az imposztorral Spiró közel jött alakjaihoz. Itt már nem a váltakozó folyamatokat reprezentáló szócsövekről van szó, mint például a Békecsászárban, ezek az emberekmár azzal az ítélettel együtt, melyet Spirókimond, létező figurák, szerzőjükszenvedélyének tárgyai, saját világánakfelismerhető lényei.

2

Pár szót még az elemzés előtt e darab keletkezési körülményeiről. Az imposztor, mint ismert, Major Tamás felkérésére készült, és tudjuk azt is, hogy az a Bogusławski, akit a színen látunk, Az ikszeknek, Spiró nagyregényének a főhőse is. Lehetetlennek látszik e két művet elválasztani egymástól, a regény világa óhatatlanul átsugárzik a drámáéra is. Csakhogy Spiró fölényesen tisztában volt egy ilyen kapcsolat hátrányaival, s ha saját művét fel is használta, de nem abból élt a színdarab világát megteremtvén. E két mű világa nem egy vonatkozásában azonos, azonban problémáik, alapkérdésük már jelentősen eltér egymástól. A z imposztor története nem szerepel Az ikszekben, a darabszínhelyét, Vilnát csak említik abban.Bogusławski kivételével a dráma hőseifel sem tűnnek a regényben, amelybenegyébként a dráma tárgyát kitevő cselekményrőlsem esik szó.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a regénybeliVarsóból tekintve épp annyitudható Vilnáról, mint amennyit Vilnaszereplői sejthetnek Bogusławskiék varsóiéletéről. Így tehát a színdarab szereplői,a vilnai színház művészei éppannyit tudhatnak Bogusławskiról, mintamennyit nekünk, a darab nézőinek tanácsostudnunk.

Bogusławski a cári Oroszországhoztartozó Litvánia lengyel színházába érkezikvendégjátékra, egy sokféleképp ésfőleg ravasz mód elnyomott városba, ahola lengyelség számára minden máslehetőség hiányában a színház az életbizonyítéka, és így sokszorosan túlnőönnön jelentőségén. Vilnában a művészet,függetlenül gyakorlóinak sandábbvagy igazabb megfontolásaitól, meggyőződéseitől,a létezés tényének szinte kizárólagosbizonyítéka. E helyütt, mintKelet-Európában oly sokszor, a vers nemmindössze vers, a színház nem pusztán aszínjáték előadásának a szín-helye, ésmegállapíthatatlan, hogy mind-ez aművészet előnyére vagy hátrányáratörténik-e.

Így hát a művészetet figyelmező szempontoktörvényszabók és alkotók részérőlegyaránt művészeten kívüliek, mindannyianazt a bizonyos politikai pluszt,utalást keresik, egyikük vélhetően irtaná,másikuk pedig mindenáron belerejtenéalkotásába. Ám egy ilyen helyzetben - ésebben áll a hatalom zavara és a művészettalán lehetséges előnye - mindenutalássá, minden „mássá" lehet. Ha mársemmi sem önmaga, mert abszolút mértékbenhiányzik a dolgok néven nevezéséhezszükséges szabadság, mindenszimbolizálható, hiszen bármi reprezentálhatbármit. Így hiába a Gubernátor ésmindenfajta cenzorok veszélymentesdarabot kereső lázas tevékenysége, elkövetika hibát - mint azt Bogusławski ismegállapítja, hiszen egy remekművet engedélyeznek.

Ez pedig a Tartuffe, amelynek alcímére is utal Spiró saját komédiájának címével, az a darab, amelyet fordítója, Bogusławski eleddig még soha nem játszhatott el, és amelyet - egy ideig úgy tűnik - már csak túl későn érhetett meg. A Tartuffe játszható, ám az utalásokat és allegóriákat nem csupán csak purgáló, de azokat pozitív formában feltétlen kedvelő hatalom némiképp átalakítja a művet. A Tartuffe fináléját, a deus ex machinát ígya cárra, annak jóságos kegyére kell érteni.Ennek megfelelően alakul majd át epercre a díszlet és a jelmez is, aletartóztatást végző tisztet játszó színészcári egyenruhában kell hogymegérkezzék, és az átfordult díszletfalakonaz addigi rokokó ábrák helyetta lengyel-orosz kibékülést sugallószimbólumok szemlélhetők: egy-egy sas,valamint I. Sándor komor, fenyegetőarcképe. A színészek e jelenetnél hajbókolnak,fejükkel a földet illetik stb.

Egy ilyen Vilnába és egy ilyen Tartuffere érkezik Bogusławski, aki azonban természetének megfelelően botrányt akar, minthogy mindenképp a művészetet akarja. Épp ezért az előadás alatt elviteti a Tartuffe-öt letartóztató rendőrt játszószínészt, s így a sasok és a cár arcképealatt már rémült csendben hajbókolhat,vicsoroghat, vigyoroghat s végülrögtönözhet egy felettébb kétértelműversikét a cár nagy eszéről, annak kegyesigazságszolgáltatása híján. Ilyen tehát ahatalom által erőszakosan szültálmegbékélés, a hatalomnak azon vágya,hogy maximálisan uralja a művészetet.

Ez ugyanis Spiró polifon darabjánaktárgya a felszínen és a mélyén egyaránt: aművészet esélyeinek kérdése ily nagymérvűnyomás alatt. A felszín az atelier-tjelenti, a színház a színházban játékát.Miképp élnek a művészek a hatalomszorításában, lehetséges-e emberi élet,tisztességes fennmaradás, magamegőrzésés kitartás az ily nyomorult, esélytelenévekben? A csattanóval kibontakozó,elemzendő végben pedig a szereplők, aművészek szintjéről áttérve általánosabban, a művészet szintjén ismétlődikmeg a kérdés, miképp lehetséges,hogy az mindennek ellenére önmagamaradjon? Ha a művészetet, mint azt edarabban is látjuk, eredendő természetétőlfüggetlen, idegen dolgokkal kötik meg, haa zsarnokság saját eszközévé degradálja,akkor művészetté az a botrányosankialakuló folyamat lesz, ahogy a művészetsaját oldalára állítja a reá kényszerítettművészetellenes eszközöket. Az „ellenére"fordításban áll Bogusławskibotránykeltése, amely egyben művészitette is.

Ám mielőtt e végső pont jelentésételemezhetnénk, fel kell villantanunk adarab jó néhány kérdését, a teljességretermészetesen nem törekedvén. A végsőpoénra élezettség ugyanis szorosan összefügga darab centrális kérdésével, azzal,hogy Bogusławski művész-e, önmaga-emég, vagy már csak legenda, mindenemberin túli roncs? Spiró nagy érdeme emunkával az, hogy e kérdés szinte avégéig eldönthetetlen marad, kétségbenhagyva darabja szereplőit, és mindezzelkényelmetlen helyzetbe hozván annaknézőit is.

Az első felvonásban Bogusławski közli, hogy őt e földön már csak a pénz érdekli, semmi más. Ha megkapja a kért összeget, azt és úgy játszik, amit és ahogy a szervilis igazgató, Kazyński akar. De persze ez sem igaz, hiszen nagyon érdekli a játék, olyannyira, hogy a második felvonásban már egy végtelenül ravasz felépítésű próbát látunk. Bogusławski Molière-re tanítja a vilnai színészeket, és eközben lassan elkezd készülni valamire, a botrányra. Arra, amit ekkor még maga sem tud, amiről sejtelme sincsen, hogy hogyan és mint vigye végbe - így tehát tanulja az embereit. Megtanítja őket a Tartufe-re, és ekként megtanulja, hogyazok milyen színészek és milyen emberek.Közli velük, hogy a színpadon csak azőszinteség számít, minden egyéblényegtelen. Majd az előadásra kerülvénsor, ő lesz az, aki a többiek számáraérthetetlen módon a lehető legripacsabbsemmit nyújtja a Gubernátor színe előtt.De Bogusławski az, aki - s talán ez a legjellemzőbb,legegyértelműbb tulajdonságaennek a megfejthetetlen és rejtelmességérevigyázó személynek -, vidoran közli a nekiazonnal szerelmet valló Kamińskával, avilnai csillaggal: „Maga elég rafinált,leányom, de én szeretem az ilyet." (I. felv.)De szerelemről szó nincsen, érezteti az ifjúhölggyel, hogyő már mindössze egy árny, valóban az,aminek Kamińska nevezi, egy rozzantaggastyán, semmi más. De aztán a másodikfelvonás egyik jelenetében, Kamińskaférje és szeretője előtt Tartuffe-öt alakítvatökéletesen újraértelmezi a szerepet,s így tesz vallomást, forrót és igazit.„Köszönöm", válaszolja szerepen kívülKamińska, joggal érezvén mindezt többnek,mint Bogusławski Tartuffe-kénti tökéletességének.Igy hát a próba utánazonnal ráborul Bogusławskira: „Elmegyekmagával." Ez a pillanat, úgy vélem,a sokszoros szerepjátszással terhelt,álmagatartásokkal teli darab talán legmeztelenebb,legleplezetlenebb pontja. Ittegy pillanatra Bogusławski sem ját-szik,és őszintén kérdez vissza: „Velem ?Hová?", és nem mondja, hogy nem. Ittvalóban mindkettejük egyik és igazirészéről van szó, csakhogy mindkettensokkal jobban belebonyolódtak saját szerepeikkényszerébe annál, hogy ez azőszinteség, még ha igaz is, teljes, eredményeslehessen. Kamińska itt eszelősrémülettel érzékeli saját helyzetének abszurditását,és most villan fel előtte amenekülés útja („Egy emberrel akarokélni"). Az összetákolt hazugságrendszerhelyett bármi jó. Hátha van valami, háthanem csak a hazugság van. Bogusławskiválasza egy villanásra megint őszinte:„Nagyon megbánná ..." Majd ezutánazonnal megmutatja ott, vallomásközben, hogy mire is gondolt meg-bánásalatt. Kihasználva a közeledő Kamińskijelenlétét, húzódik vissza, és azőszintétlenségéről mondott, feltétlenőszinte szövegével alázza meg, távolítjael magától Kamińskát. „Szép alkat amagáé. Szebb, mint az enyém." - mondjabúcsúzóul, s igaz, ami igaz, a magalehetetlenségében, valóra válthatatlanságábanez így van. Bogusławski hazugságszükségleteegy hazuggá vált világban ateremtés kényszerű eszköze. Számára ahazugság stratégia. Nincsen semmilyenfennkölt célja, nincsen olyan eszméje,amelynek megvalósítása érdekében lenneez az eszköz, Bogusławski épp azérthazudik, amiért a többiek: kényszerből éslétfenntartási ösztönétől hajtva. Ám vanegy óriási különbség közte és a többiekközött: míg azok igyekeznekhazugságaikat koherenssé tenni, és hazugságukhozigazítani személyiségüket,tehát azt elhivén és vallván, konszolidálnihelyzetüket, addig Bogusławskiegyetlenegy pillanatra sem tartja igaznakazt, ami hazug. Hazudik, ahogy kell, denem rontja meg magát azzal, hogyhiggyen mindebben, s ebből a gátlástalanőszinteségéből származik személyiségénekmegfoghatatlansága és szétesettségeellenére való megfejthetetlensége.Ezt nem ismeri föl a Gubernátor, „egyszínész", mondja Bogusławskival beszélve,mintegy hozzátéve, csak az. ÁmBogusławski valóban színész, és sokkalinkább, mint azt a Gubernátor hihetné.Kettejük között valóban vannak azonosságok,egyikük sem szeret úgymond kicsibenjátszani. Csakhogy míg a Gubernátorcinizmusa abban áll, hogy szeretnéelhinni: béke az, amit hozott, nem pusztánaz erőszak egyik újabb aljassága,addig Bogusławski számára az igazságmég mindig szent, akkor is, ha már nemlétezik.

E darab folyamata, belső története nemmás, mint Bogusławski útkeresése azigazság hiányának a demonstrálásáig.Tetten érhetőek az egyes stádiumok: aközönyös tehetetlenséggel viselkedő hőslassan kérdezősködni kezd, érzékelhetőenveszélyessé válik, készül vala-mire, s éppannyira csak sejthetjük, hogy mire, mintő. Figyelme mindenre kiterjed, kérdéseiegyre pontosabbak. Az egyreintencionáltabb viselkedés mögött lassanfelismerhetően ott lapul a Rybakoteszközzé tevő terv, amely már világos amásodik felvonás végén. Hiszen ezért isbúcsúzik oly szépen Bogusławski a fiatal színésztől, akitBogusławski többre becsül ugyan atöbbieknél, de mindez nem akadályozzameg abban, amit tenni kíván.

Bogusławski figyelme végső soron tehátarra irányul, hogy olyan helyzetbehozhassa önmagát és a többieket egyaránt,ahol felmutathatja nekik az igazságotvagy annak riasztó hiányát, még hasokkal nagyobb áron és kényelmetlenebbmódon, mint azt akármelyikük isszeretné.

S itt kell visszatérnünk a darab művészet- nem művészet határkérdéséhez,amely Spiró egyik legfontosabb meglátása.Bogusławski tudja, hogy mindaz,amit tőle mint művésztől várnak el, hateljesíthető is még, ebben a helyzetbenmár kevés. Tudja, hogy ahhoz, amit ő ittakarhat, ahhoz a színészet és a művészethagyományos fogalma elégtelen, teljeséletét és minden kaméleonképességétkell latba vetnie ahhoz, hogy megmutathassa,mi is a színház valójában:hogy a botrány megvillanó fényébenábrázolhassa a teljes hazugságba dermedtvilágot.

3

Az előadás problémái két kérdéskörbe tartoznak. A megvalósíthatóságnak nyilvánvalóan centrális része volt a Tartuffe botrányjelenetének milyensége, hiszen itt Zsámbékinak valóban egy nehéz helyzettel kellett számolnia. Azzal ugyanis, hogy itt az előadás tényleges és a darab virtuális közönsége már egybe kellene hogy olvadjon, ellenkező esetben ugyanis igen kétséges erejű a színpadi botrány valódi hatása, ereje. Ha e „két közönség" nem válik eggyé, akkor a helyzet úgy alakul, hogy a színház valódi közönsége ugyan tudja, hogy a botrány jelenetét látja, de amit lát, az számára nem az, s ezért valóban nem elég hatásos. Ez a helyzet valóban szinte megvalósíthatatlannak tűnik, ám ebben az esetben Zsámbéki a reá jellemző, apró megfigyelésekre építő, realista rendezői munkája mintha gyengítette volna a megoldás lehetőségeit. Ő ugyanis a botrányjelenetet megelőző hosszas Tartuffebejátszástszinte egyértelműen színészijutalomjátéknak szánta, tisztán sikeresreformált s csak a valós közönség számárarendezett jelenetté alakította. Nincsenezzel a komédiázással semmi baj, bevallom,hogy önmagában módfelett élvezetesnektaláltam, azonban a mű egészé-nekaz ívét mégis megtörte. Az önfeledtjókedv percei után kellett hirtelenváltanunk, és visszajutnunk a darab és azelőadás eredeti légkörébe, így tehát ezután a rész után érthetetlennek ésidegennek tűnt, ami a színpadon történik,ahol ekkor mára botrányt játsszák el.

Ha - bár tartok tőle, hogy ez az, amitjobb, ha kritikus minél kevesebbszer ír le -ebben a részben Zsámbéki az eredetihelyzet nyomott, félelemmel teli, ijedtlégköréhez igazítja a játékmódot, akkortalán a „két közönség" jobban egymásramosódik, és ennek megfelelően a hatás isteljesebb.

Mindez azonban már az egész előadás hangvételével is összefügg. Zsámbéki minden erénye, finom, miniciózus pontossága, jelentésadó képessége, helyzetkidolgozó stratégiája mintha azt is szolgálta volna, hogy a rendezői munkával az eredeti szövegnél világosabbra hangolja az összképet. Kevésbé volt mind-ez rettenetes és elviselhetetlen légkörű, mint amennyire azt a szöveg árulja el. Így tehát a színpadon nem annyira elviselhetetlen félelemben élő embereket, ha-nem apróbb árulások között vergődőeket látunk. A darab elején például ezért olyan suta a Díszletező és a Kellékes párbeszéde, mert annak elementáris rémületéből Zsámbéki mintha visszafogott volna. Holott ez a két ember nem általában fél, hanem konkrétan attól, hogy bármelyik percben elvihetik őket. De az sem véletlen, hogy Kazyński az első felvonásban titkosrendőrnek nézi Bogusławskit, hiszen ez legalább olyan riasztó, mint amilyen szellemes. A rémület, a félelem nem csupán egy motivációja e darabnak, hanemalaphangulata.

Érthető persze Zsámbéki átstilizálása, ennek egy része nyilvánvalóan abból a reá jellemző és jogos igényből fakad, hogy az a kép, amelyet megteremt, arányos és árnyalt legyen, ne legyen túlzott, pamfletszerű. Viszont a kicsit kedélyes, inkább nevetséges, mintsem félelmetes alaphang visszavetette Bogusławski figurájának veszélyességét is. (Ezért nem volt érzékelhető az sem, hogy Bogusławski valóban Szibéria kockázatátis vállalja, elsősorban Rybakért, éscsak másodsorban, esetleg magáért.)

Ennek az átstilizálásnak, áthumanizálásnak a másik következménye a színpadkép szövegtől jelentősen eltérő alakulása is. Elismerem, hogy Pauer Gyula munkája nem egy pillanatban szép és felejthetetlen, ám mégis inkább elhibázottnak érzem és feleslegesnek, mint amilyen hasznosnak. A forgószínpad ugyanis széjjeltördelte a teret, apró, értelmezhetetlen szeleteket hozva létre. Így tehát az egyes, szöveg szerint teljes nyilvánosság előtti mondatok intim párbeszédek részeivé váltak, és ezért óhatatlanul vesztettek jelentőségükből. Mindezt azért tartom különösen jelentékenynek, hiszen Pauer és Zsámbéki eddig oly termékeny együttműködésének egyik legnagyobb eredménye azok az egyértelmű, nem agresszív, de mindig domináns terek, amelyek az egyes előadásokat úgyszólván keretbe foglalták. (Igy például a Mirandolina vagy A Manó esetében.) Az tehát, hogy az együttműködésüka szokottnál zavartabb, az nemlehet mindössze a véletlen eredménye,hanem belső bizonytalanság következményénektűnik. Vélekedésem szerintZsámbékit távolságtartása és arány-érzéketérítette el a darab evidens szintjétől.Holott nem vitás, Zsámbéki azonosult adarab egészével, úgy érzem, ebben azesetben mégsem sikerült teljes egészébenmegvalósítania azt a víziót, amelyet aszöveg alapján megteremtenie lehetségeslett volna.

A sikerületlen botrányjelenet következménye az is, hogy esik a darab vége. Hiszen az egyrészt érthetetlen, másrészt túlságosan is didaktikus poén után a színészek nem újra átélik, hanem mintha mindössze elmagyaráznák a nézőknek mindazt, ami az előbb történt. S ezért sajnos majdnem értelmezetlen marad a darab nagy fontosságú utolsó mondata is. Ebben ugyanis Spiró, úgy hiszem, többrétű utalást rejtett el. Egyrészt itt valóban visszaköszön Az ikszek világa, a fragmentális mondattöredékek, a múlt idő mind-mind Fiszer Bogusławskihoz írott regényzáró levéltöredékére mutatna, ezzel is utalván Rybak és Fiszer lényegi azonosságára. Ám túl mindezen, Spiró itt még egyszer perspektívát vált, és visszatér ahhoz a nagyobb távlathoz, ahonnan például a Hannibál esetében szemléltehőseit, a történelmet egyaránt. Rybak ittmár Grodnón túlról beszél, és azt semfelejthetjük el, hogy szövegeegyes számban kezdődik, és többes számmalfejeződik be. Úgy hiszem, hogy eszöveg eleje és vége között újabb, hatalmasidők múltak el. „Mily rég volt,amikor én színész voltam ..." - kezdődik amondat, s ekkor Rybak még csakönmagára tekint vissza, s ezen keresztülegész Vilnára. A középső rész („amikor ittjátszott Bogusławski, a mester...")mintegy a darab főhősének a temetése is.Es az utolsó többes szám („Hát itt isvoltunk egyszer.") már mindannyiunkravonatkozik, akik itt jártunk, így vagy úgy,ugyanilyen cipőben, félelemben ésrettegésben, Vilnában vagy bárholmáshol, tegnap és nemegyszer még ma.

4

Nyilvánvalónak látszik, hogy - függetlenüla történelmi különbségekbőladódó evidens eltérésektől - Major Tamásvalami, számára igen fontosat ismerhetettfel Bogusławskiban, ne restelljük leírni, anagyságot, a színészetet totáliséletgyakorlattá tevő zsenialitást, annakígéretét sejthette meg.

És ezt el is játssza, szinte maradéktalanul,szívet szorító pontossággal ésfegyelemmel egyrészt, és ugyanakkor hatalmasjókedvvel, zabolázhatatlannak tűnőszínészi csínyekből kifogyhatatlanul.Kimeríthetetlennek tűnik Major játékkedve,minden jelenetet a maximumigkihasznál, minden lehetőségre lecsap. Azismert majori erények mellettlegfontosabbnak számomra azonban a veszélyesséválásnak, a magáratalálás folyamatánakábrázolása tűnik, amelyet Majorigen nagy türelemmel és pontossággalépít föl, jól érzékelvén, hogy ez a különösmetamorfózis szerepe lényege. Így leszminden gesztusa kétértelmű, talán csakidézett Kamińskával való jelenetéhenengedi meg egy pillanatra, hogyráismerhessünk. A kétértelműségekkelvaló játék azért lehet igazán eleven, mertminden arcban, minden új és új modorbanbenne rejlik valami az igazságból is.

Igaz az is, hogy Bogusławski halálosanfáradt, ki-kihagy a memóriája. Igaz ez, denem pusztán ennyi a lényege, s így ezért,amikor Major a rosszullét perceit játssza,Kazyński támadásait mint-egyvisszaverendő, az igazgató akkor semlehet biztos benne, hogy Bogusławskivalóban rosszul van-e, vagy tényleg már-márfenyegetően közel a vég. Igaz az is,hogy ez az ember pénzéhes, és kéjesen,őszinten az. De hiszen ennek a kimutatásais csak játék, egy újabb mozzanatmegteremtésének érdekében. Igaz az is,hogy egy szervilis öregember, olyan,ahogy a Gubernátorral be-szél. Csakhogyekkor is színjátékot folytat egy nagyobbjáték kedvéért. Bogusławski szétesettszemélyiségének sokrétűségét, az együttélő részigazságok különbözőmagatartásait teszi egységgé Major, tesziezt ritka bravúrként, valóban igaz tehátaz, hogy ha nem csak ő játszhatja is eszerepet, először valóban neki kellett eljátszania.

Major játékához méltóak társai is: ismét kiderült, hogy a Katona József Szín-ház társulata e rövid idő alatt is ritka erős csapattá formálódott, ahol az egyes szerepekben kiváló színészeket láthattunk. Elsősorban a Major számára teljes értékű partnerré váló Sinkó Lászlót kell megemlítenünk, Kazyński szerepében, ez az alakítás az évek óta egyre lendületesebb módon fejlődő színész egyik emlékezetes bravúrjává válhat. Kazyński agresszivítása és rettegése két dologra épül, és Sinkó mindkettőt világosan értelmezi, megmutatja. Egyrészt ő az az ember, akinek minden valószínűség szerint szégyellnie kell magát Bogusławski előtt, hiszen társulata csapnivaló, jelleme ugyancsak kívánnivalókat hagy maga után, rendezői képességei iránt kételyeink ébredhetnek, s ráadásul még, ha csak egy este idejére is, de a Varsóból jött színész főnökeként is viselkednie kell. Ezért hát gyűlölettel teli haszonleséssel figyeli a Mestert, akit ide-hívott saját célja elérésének érdekében, de akit saját céljait féltve inkább soha nem látna. Annyit ő is tud erről az emberről, hogy az ő céljai Bogusławski számára nem létezőek. Kazyński Böll novellájának hőséhez hasonlóan - ama gyáva férfiú, aki mint minden cirkusz-igazgató, kényszerűségből a közönség kedvéért oroszlánt is tart, holott hát szíve szerint csak nyulakkal dolgozna. Ezért lesz agresszív és ostoba, amint nem is tehet másképp, hiszen valódi, jó oka van a rettegésre. Ezért van másrészt Kazyńskinak tragikus, ironikus módon valami igaza is. Hiszen a Mester jön, megy, és ők maradnak. Ő tudja, hogy ugyanúgy nem képes a hátát tartani semmiért, ahogy tudja, hogy a Gubernátor sem, de azt is látja, hogy felelősséggel tartozik mindazért, amihez közben hiányzik a felelősségvállaláshoz szükséges hatalma. Sinkó tehát ordít és fölényeskedik. Unatkozva figyeli a próbát, és majdhogynem nyüszít az idegességtől, mikor Bogusławski elkezdi komolyan venni a remekművet, mert hát az új értelmezést nem ismeri, és lehet, hogy az rendszerellenes. Sinkó hadarása, nyögvenyelt türelme, feszültsége, űzöttsége legalább olyan eleven, mint Major Bogusławskija. S valóban, ők ketten vezénylik ezt az előadást és a helyzetet egyaránt. Sinkó legdöbbenetesebb percei azok, amikor e színész megérteti azt, hogy itt még Kazyńskinak is lehet némi igaza, még ha ezt ő maga érti is a legkevésbé. Így válik emlékezetessé az előadás széteső végét megemelő utolsó jelenete, melyben a rendőrségről már visszaérkező, elemi rettegésétől megszabaduló figurát játssza el. Ekkor már ahhoz is fáradt, hogy rendesen be-széljen, szinte csak tőmondatok hangzanak el.

Függetlenül a Tartuffe-betét rendezőikoncepciójának ambivalens mivoltától,pusztán a színészi teljesítményt figyelve,meg kell állapítanunk, hogy a társaságminden tagja önmaga szinte legjobb formájátnyújtotta, vagy esetenként már-márfölülmúlta azt. Elsősorban Rajhona ÁdámRogowskijáról van szó: ez az alakításkarikatúraszerűsége ellenére is már-márhátborzongató volt. C) játszotta ugyanis az„önelégült hímet", az önnön-magacsodálatában elvesző majmot, akijeleneteken belül minden ok nélkül átálljobb oldalról balra, aki éppoly természetesen vágja magát a földhöz, mint amilyentermészetesen áll fel utána. Rajhonalegnagyobb érdeme az, hogy XIX. századiságaellenére ez a figura létezik, felismerhető,mai. Láttunk és látni fogunkilyen színészeket, akiket semmi más nemérdekel saját szerepük vélt poénlehetőségeinkívül. Rajhona pedig e színészetsaját eszközeivel bizonyítja be, hogy epusztán narcisztikus magatartás mennyi-reüres és már-már használhatatlan. De aMoliére-komédiától függetlenül is pontosaz alakítása, az ordító, bámuló, riadt, butaember, a „nagy színész" megvalósítása -telitalálat.

Kamińskát Udvaros Dorottya alakítja,akinek igazi lehetősége és teljesítménye isezen az előadáson a már emutett szerelmiszál lehetőségének realizálásában állott. Őugyan erre fektette a fő hang-súlyt, smeglehet, hogy érdemes lenne ezterősítenie. Az első felvonásbeli beszélgetésükakkor még majdhogyneminadekvátnak tűnő hisztérikuma, felfokozottsága,suttogáson áttörő sikolya mindigazolttá válik később, hiszen mindez márKamińska fő vágyát mutatja, a menekülésreményébe való kapaszkodást. Férjét,Kamińskit Szacsvay László játssza,megint csak mesterien. O is egy teljesenreménytelen embert alakít, hiszen színészés gazdag ember egyaránt csak felesége sannak szeretője által lehet. Ahhoz sincsensok szava, amikor Bogusławski is kikezd afeleségével, csak áll s néz maga elé,Szacsvay pontosan kijátssza ennek azembernek minden baját: azt, hogy semereje, sem képessége nincsen arra, hogykiszolgáltatottságát feloldja. Kiválónakvélem Szacsvay maszk-bajuszkáját is,mely hepciásságot és bátorságot sugall,miközben ennek az embernek valójábanmindössze egy-egy tapséhségre vallótáncos lépéskére telik.

Nem egyszerű a másik színészpáros helyzete sem. A feleséget, Skibinskát Máthé Erzsi alakítja, s övé a Bogusławskit Vilna játékmódjáról felvilágosító, vallomásszerű monológ. Nagyon sok múlik azon, hogy Máthé e szöveget hihetően mondja el, s az előadás sikerének egyik kulcsa az, hogy a színésznő tárgyilagos, nem meggyőzni vagy átverni akarja Bogusławskit, hanem mindössze feltárja számára lehetőségeiket, korlátaikat. Érthető, hogy a Máthé által interpretált szövegre Bogusławskinak semmilyen más szava nem lehet az „ühüm" dünnyögésén kívül. Férjét, az alkoholista Skibinskit Végvári Tamás alakítja, döbbenetes erővel. Az illúziók elvesz tésén síró részeg színész anélkül, hogy feltűnően, a darabtól idegen módon aktualizálná a figurát, maivá, ismerőssé lesz. Így aztán az egyébként igaz, de nemkülönösen mély mondatok e színész révénmegfellebbezhetetlen igazságkénthathatnak reánk.

Nehéz helyzetben volt aHrehorowiczownát alakító OlsavszkyÉva. Ugyanis, úgy vélem, hogy az övévolt a legsematikusabb, ugyanakkorkarakterjátékkal a legnehezebbenkitölthető szöveg. Olsavszky talán nemelég idős, nem elég megkeseredett ehhez aszerephez, ezért aztán alakítása sajátlehetőségeihez képest kicsit halványabbmaradt. Pieknowska fiatal kis „libáját"Csonka Ibolya játssza, kellő erővel,hitelességgel. A második felvonás közepén-- míg Bogusławski elöl tárgyal akülönböző színészekkel - fel-alá mászkál aszínpad mélyén, üveggel a kezében, sidőről időre felbőg vagy inkább felnyüszít.Zsámbéki kitűnő ötletét Csonka felejthetetlennéteszi, pontosan érzékelteti, hogy efiatal lányka nekikeseredett ivásábalegalább annyi kétségbeesés szorult, mintpéldául a képzeletbeli darabjának ordibálásátgyakorolgató Rybak életébe. Rybakotpedig Bán János alakítja, és e fiatalszínész jól érzékelteti a lényegikülönbséget figurája és a többi színészközött. Hiszen ha kiszolgáltatottságukugyanolyan is, Rybak azért még nemszámolt le semmilyen illúziójával, és nempusztán félelemben, hanem az intenzívgyűlöletben is él. Bán érthetővé teszi,hogy Rybak miért hálás Bogusławskinak akényszerű megveretésért, hiszen ezáltalnyer megváltatást a semmiből. Atehetetlenségbe már teljesen bele-szűkült,iróniáját még megőrző, de ha kell, cárisasokat is festegető színészt alakítja GelleyKornél, Niedzielskije megérdemelt siker.Ez az alakítás pontosan megmutatja, hogykellő rendezői erély valamint ritka erősszínészi tálentum esetén egy olvasásbanmég sajátosság nélküli figura milyenszükségképpen igazzá, emberivé lehet.Gelley kényszerű fejehajtása a sors előtt,az öröm, amellyel Bogusławskit hallgatja,ambivalens magatartása az előadásalaphangulatának meghatározó'motívuma. Niedzielski megnyomorodottés megalázott ember. Ezt játssza el Gelley,és nem véletlen a közönség érzékelhetőenerős reakciója, hiszen a nézők jelentősrésze számára a Niedzielski-féle életvezetésnem pusztán történelmi, de jócskánéletélmény még.

Talán egy kicsit egysíkúbb, mint-semlehetne a Damsét alakító Puskás Tamás,annak ellenére, hogy alakítása egységes,végiggondolt, vitathatatlanul felkészültszínészt mutat. Ugyanis úgy hiszem,Damse romantikus rángatózásában,lefojtott hisztériájában több aljasságrejlik, mint amit így láthatunk. Hiszen eza mindenkihez kedves, behódoló figuraelsősorban csak magáért retteg. Kiválóanmutatja az elaljasult embert Papp ZoltánChodzko kritikus szerepében. Remekülhasználja ki a Gubernátorral valójelenetében Spiró ironikus szövegét. 0fordítja a Gubernátor mondataitlengyelről oroszra természetesen mind akét szöveget magyarul halljuk -, s nemmeri lefordítani annak a mondatait egy azegyben. Nem is értem - mondja például aGubernátor miért nem engedélyeztemeddig ezt az előadást, és Papp Zoltánrémült vigyorral fordítja: ... miért nemengedélyezték. Engedélyeztem, vág visszaa Gubernátor, és Chodzko alig meriutánamondani az egyes szám első személyűítéletet. A mindent túlteljesítő, mindenelvárásnál aljasabb személyiség remekvillanása ez, és Papp Zoltán pontosaneljátssza azt az embert, aki sohanem azt teszi, amit valóban várnak tőle,hanem mindig azt, amit képzel, amitőlretteg. Kiválóan bólogatja végig a próbát,épp úgy viselkedik, ahogy a hatalomárnyékában viselkedni szokás, fölé-nyesés alázatos egyszerre, és senki sem rettegjobban a Gubernátortól, mint ő, ezért ismerészkedik hozzá oly közel.

A Gubernátort Cserhalmi György alakítja,jóval formálisabban teremtve meg anagyvonalú elnyomó figuráját, mintsemarra a szöveg és saját tehetsége egyarántlehetőséget adna.

Fontos szerephez jutott Hollósi Frigyesaz Ügyelőt játszván. E színészkiismerhetetlen maszkja mögé rejti a fegyelemreügyelő és mindent jelentő besúgót.Fel sem villan faarca mögött afélelem, amint egész végig nem érzékeltetia Kazyńskihoz fűződő ambivalensviszonyát sem, csak az előadás sikeréthisztériájával fenyegető Hrehorowiczownávaltehetetlenkedő Direktornak szóloda: „Nem tudom, meddig lehet ezt ..." Sekkor már világos, hogy itt az Ügyelő,azért, mert besúgó, némiképp az igazgatófőnöke is.

Az előadás két keretszereplője aDíszletező és a Kellékes. S e két folyamatosanrészeg figurát Horváth Józsefés Helyey László játsszák, egyre többhévvel és színnel. Nem pusztán arról vanszó, hogy ez a két ember alkoholista,hanem arról, hogy hogyan részegednek le,milyen fenekedetten, el-vakultan isznak:minden más lehetőség helyett. Ok aBogusławski-legenda élte-tői, fenntartóiis. És mindössze ez a hit iránti vágy az,amely átüti részegségük közönyét, amelyerősebb tehetetlenkedő ostobaságuknális, és amely azt mutat-ja, hogy mégiscsaktudják, hol élnek. Az, hogy az ilyenemberek minden látszat ellenére igencsakfigyelnek az események alakulására,egyike a darab és a rendezés tanulságosfigyelmeztetéseinek. A társulat lelkétjátssza Súgónőként Bodnár Erika, akitermészetesen Rybakba szerelmes, deaggódik mindenkiért. E remek színésznőegyik nagy átváltozási alakítása ez,tökéletes pontossággal ésfegyelmezettséggel játssza el ezt a riadtegeret, aki azonban nem pusztán fél,hanem félelménél erősebb a színház irántérzett olthatatlan, reménytelen szerelme.

Spiró György: Az imposztor (Katona József Színház) Dramaturg: Fodor Géza. Díszlet, jelmez: Pauer Gyula. Rendező: Zsámbéki Gábor. Szereplők: Major Tamás, Sinkó László,Rajhona Ádám, Udvaros Dorottya, SzacsvayLászló, Máthé Erzsi, Végvári Tamás,Olsavszky Éva, Csonka Ibolya, Bán János,Gelley Kornél, Puskás Tamás, Papp Zoltán,Cserhalmi György, Hollósi Frigyes, HorváthJózsef, Helyey László, Bodnár Erika.