György Péter: A történelem sújtotta ember

A Menekülés a Katona József Színházban - kritika

 

1

E politikai történetet tárgyául választó mű rejtelmessége, kiismerhetetlensége abból ered, hogy - tárgyválasztásával szemben - anyagának kezelési módja, a történet előadásának stílusa már nem a politikumot állítja centrumába. Ha tehát ideologizálható is, amiről a Menekülésben szó van, mindez már nem mondható el arról, amit Bulgakov leírt, hiszen e mű legerősebb tulajdonsága épp az, hogy történelmi keretek között, de emberi relációkat látunk, és minél mélyebben hatolunk a művel együtt a menekülés folyamatába, annál inkább az egyén, az egyes áldozat sorsa lesz a mű tárgyává is. Mindaz, amit Bulgakov műve lényegének tekinthetett, amelyet színpadra álmodott, nem szemlélhető a politika felől, még akkor sem, ha mindazokat az eseményeket, amelyeknek alakítóit és főként szenvedőit látjuk, a politika hozta is létre. A Menekülés, ahogy mondani szokás, kevesebb és több a „politikainál", hiányzik belőle a tétel-dráma egyértelmű iránya, valamely külsődleges, az egész művet eleve preformáló elvi megfontolás. E színpadon csak emberek láthatóak, és a rohanásukból kiolvasható véres, füstölgő, párával teli, szenvedéssel elborított menekülés.

E mű nem az egyes menekülőké, hanem magáé a menekülésé. A nagy áradást látjuk, amely elsodorja és időlegesen vagy végleg maga alá gyűri a közösségüket veszített, mindenről leszakadó, történelem sújtotta embereket, iszonyú áradásában összekeveri a bűnöst és bűntelent, ismerőst és ismeretlent, a lehetségesnek tűnőt s a mindennapokban lehetetlennek, álomszerűnek látszót. Ez a menekülés a XX. századi orosz történelem átalakulásának kísérőjelensége, történelemfilozófiai szempontból tehát mellékesnek is mondható - forradalmi változásokat óhatatlanul emigrációk kísérnek, nagy el- és visszatérések, amint ez így is van rendjén. E folyamat, e rohanás a menekülők szempontjából igen érthetően kiiktathatatlan az élet lényeges eseményei közül, ám ennél sokkal fontosabb, hogy e menekülés, e hullámszerűen létrejött emigráció története minden absztrakt mellékessége ellenére is szervesen hozzátartozik az orosz irodalomhoz, kultúrához. Az emigráció irodalma nem választható el az otthonitól, elmenekültek és otthonmaradottak, külhoni magányukban meghalók és a sztálinizmust, végzetüket otthon bevárók művei egymást feltételezik, egymásra felelnek. Bunyin, Paszternak sorsa és műve nem választható el Mandelstamétól, Bulgakovétól, Ahmatováétól, Ezeket az életeket az idő egy világos pillanatra felemelte, majd a sztálinizmus taglózta le.

A mű történetének értelmezésekor te-hát nemcsak a menekülők áradatának kérdéséről van szó, hanem sokkal inkább az azt megélő és megíró írók művének sorsáról, tehát az emigrációt ismerő, választó vagy visszautasító alkotókról. A Menekülés szerzője ugyanis nem menekült, és amikor az általa megélt és leírt történet alakjai már eltűntek, úgy vélte, neki minden átmeneti nehézsége ellenére sincs oka a távozásra, a forradalommal lehetséges az együttműködés, a kooperáció. Nem egyedül gondolta így Bulgakov, hiszen így vélte ezt többek között Blok, Jeszenyin vagy épp Mandelstam is. (Blok korai halála miatt már nem láthatta, amint pár évvel később e szövetség eresztékei recsegni, később elszakadni kezdtek, hogy utóbb még annak valahai mivoltát is felmondják.) Bulgakov akkor sem menekült, amikor mű-vének hőseihez hasonlóan - csak puszta életét menthette volna, s mikor már jól sejthette, hogy saját országában irodalmi munkásságának távlatai riasztó mértékben beszűkültek. Azonban a Menekülés lényegéhez tartozik az, hogy Orosz-országon belül íródott, s ez az elképzelhető legnagyobb különbség Bulgakov és saját kétségeit is megjelenítő hősei között. Egy emigráns társulattal való külhoni előadás éppoly értelmetlenné tette volna e művet, mint ahogy azzá változtatta volna a sztálini korszakban kényszerűen javasolt dramaturgiai átalakítások sora is. A Menekülést emigrációban eljátszani annyit jelentett volna, hogy Bulgakov életével játssza el művét, s ezáltal akaratlanul is, de átpolitizálná annak attól független, sajátos jellegét. Am Bulgakov nem akarhatta politikaivá tenni műve lényegét, mert ennek az írónak és e műnek feltétlen lényegi tulajdonsága, hogy nem vállalkozott az ítélkezésre.

Így a Menekülésben sincsen külső igazságszolgáltatás, nincs e műnek egy olyan erőszakosan létrehozott szempontja, amelyből egyaránt megméretnek hősei e műben mindenki maga mondja ki az ítéletet saját fejére, még a legsilányabb ember is, mint például Korzuhin. A Menekülés ben mindenki önmaga felett hozza ítéletét, és ez a mű, úgy vélem, lényegi sajátossága. A „nyolc álomban" nincsen múlt és jövő csak a rohanás van, amelyben ott látjuk eltűnni az életükkel élni képteleneket és a mások élete felett oly rémületes könnyedséggel ítélkezőket. „Ismered tehát célodat?" - kérdezik Kafka novellájának hősét. „Igen", feleli az, „Innen el ez a célom". ( . i g útrakelés.)

Innen el: ezt kiáltja Korzuhina, „az ifjú pétervári hölgy" és Golubkov, „a professzor fia", képtelenek lévén Péterváron élni. Innen el - kiáltja Hludov is, s menekül önmaga elől, gyilkosságai elől, így szólnak tehát mind e mű hősei.

Golubkov- és Hludov élete - a bűntelen öntudatlanságé és a bűnös értelmetlenségé - a mű egymást váltó két nézőpontja, az a belső perspektíva, ahonnan nézve e folyamat érthetővé válik, hiszen az ő kettőjük sorsa egybefonódása kapcsán köttetik össze a többiek élettörténete is. Golubkov egyetemi magán-tanár, és mindössze egyetlen mondatot tudunk arról, hogy ő miért menekül: „Pétervárott lehetetlen dolgozni." Érezhető, hogy ez az ember életidegen, az ő útja az életet nem ismerő, azon kívül álló értelmiségi felnőtté válásának története. E tekintetben ő a főszereplője a műnek, ő változik a legtöbbet, ő lesz a leginkább mássá, ő ,,viszi" a történetet előre, őáltala fonódik egybe a mű hőseinek más-ként alakuló sorsa. Korzuhina iránti szerelme - életének megmentése - Golubkov első igazi feladata, első és utolsó leckéje az életben, melyet beteljesít, mi-előtt végleg összeomlana. O a szerelem által válik éretté, de épp e szerelem történetében bizonyosodik be az is, hogy egyedül képtelen élete autonóm fenntartására. Vele s a hozzá társult Korzuhinával szemben tűnik fel a két tábornok, Hludov és Csarnota kettőse. A feladatára rálelő civillel szemben a mű folyamán az ő dolguk elfogy: ölniük már nem lehet, s így végül külön-külön, de megmentik a szerelmeseket. Hludov Golubkovval, Csarnota Korzuhinával menekül, amíg fel nem ismerik egymást a konstantinápolyiidegenség őrületében, elviselhetetlen, eső áztatta bőségében.

Hludov - amint az egyszerűbb ember, Csarnota is - már végét járja, mikor először látjuk a front parancsnokaként. Mögötte egy még működő, de már halálosan sebesült gépezet, és őbenne a megfellebbezhetetlen tudás: mindaz, amit tesz, értelmetlen, üres. Számára minden esztelenség, és ő a legesztelenebb benne, gyilkosságaival, irracionális akasztásaival. Érthető e figurát „dosztojevszkijizmussal" illetni, és e minősítés valóban roppant informatív, ha egy olyan közegben hangzik el, ahol jelentése pontos életanyagokra vonatkozik, ám roppant félreérthető itt, ma, ahol sokkal inkább üres irodalmi utalás. (Itt kell utalnunk az előadás dramaturgjának, Duró Győzőnek szerkesztésében kiadott kiváló, informatív műsorfüzetre, amely több, mint hasznos: fontos eleme az egész elő-adásnak.) Hludov az „action gratuite" embere, körüllengi az ölés és az értelmetlen harc, vereség elviselésének taszító-riasztó aurája. E férfi fölénye és ereje pontosan abban áll, hogy minden porcikájából árad az általa maximálisan meg-harcolt harc iránti abszolút megvetés és lenézés. Hludovnak már menekülnie kell, az ő sorsa a legreménytelenebb. Ő saját életének gyilkos értelmetlensége elől futna, ezért számára a földrajzi hely kérdése majdhogynem érdektelen lesz.

A bulgakovi szerkezet és a Székely Gábor által alkalmazott két részben való játszás legfinomabb ötlete az, hogy az első négy álomban még az elemi hatalommal bírók, a tábornokok a második részben az imént még hatalmuk alatt állóktól kapják meg új feladataikat, tehát attól a Gulobkovtól, akinek a menekülésben tárul fel életfeladata, melyet megoszthat a többiekkel. Hludov és Csarnota tehát ismét szolgálhatnak, s az egyébként szabadságra képtelen lények ismét élhetnek egy ideig. Igy állhat össze a romantikus szerelmi regény is, játékosan utalva a mármár archetipikus mintákra. Hludov, a veszélyes férfi, vigyázhat az ártatlan nőre, Korzuhinára, s a testőrré váló, már-már kedélyes Csarnota elkísérheti a Don Quijote-szerű Golubkovot Párizsba, hogy ott megszerezze neki a pénzt, amellyel, úgy véli, nemcsak Korzuhinát, de mindnyájukat megválthatják. Le-hetetlen észre nem venni az igen mély iróniát, hiszen e szerelmi drámában, a kártyán szerzett pénz romantikájában, a vándorlás humorában egy utópikusabb tanítás is jelen van: e megsemmisítő vég egyben isten békéje is, amelyben a kicsiny civilek és a valahai nagy katonák már együtt élnek. Olyan ez az állapot, mint amikor együtt legelésznek a fogatlan tigrisek és a még mindig szelíd őzek.

E négy ember közül Hludov az, aki valóban visszatért hazájába, ő viszont meghalni indul. Ám ő így megy saját dolgára, hiszen csak ott nyerheti el a büntetést, ahol a bűn megtörtént. Őt az általa legyilkolt Krapilin „várja", az „ékes szavú küldönc". Hludovnak e világgal már semmi dolga.

A menekülők számára Oroszországon kívül nincs élet, azon kívül csak a már-már irracionálissá fokozódó magány, a mindenből való kivetettség, az életképtelenség vár. (A történelem iszonyú ideje az, amikor leküzdhetetlenné válik a felismerés, hogy már „odabenn" sincs élet. Ez az idő pedig a sztálinizmusé. Ez Mandelstam életének vége, ez a hazatérő Cvetajeva sorsa, ez Bulgakov majdnem egész élete.)

E négy figura körül tűnnek fel a Menekülés riadt-riasztó résztvevői, áldozatok és gyilkosok széles panoptikuma. Öszszefűzi őket a menekülés, ennek közösségében válnak egységes relieffé, emlékműszerűen pontos alakzattá. A legeltérőbb életsorsok, jellemek, okok mind eggyé lettek ebben az álomszerűen ok nélküli, irracionális elemeket valószerűt-len könnyedséggel felszínre dobó életben, amely mindannyiuknak végzete. Érthető, miért is nevezte Bulgakov álomnak e jeleneteket, amelyeknek valóban a lényegükhöz tartozik a játék - mind-ebben igaza volt a magyar kiadás kísérőtanulmányát író Elbert Jánosnak -, és rémítően valószínűtlenek a maguk irtóztató természetességében. Ez már olyan világ, amelyben a mindennapi élet vagy a racionális célszerűséget megszervezni képes társadalom elveszett, így a fantázia zabolatlanságának pontosan megfelel az események gáttalan áradása, amelyben rendet mindössze az teremt, hogy a hősök egyre jobban kiszorulnak térből és időből, amint közeledik feléjük a számukra elviselhetetlennek hitt vég, a vörös hadsereg.

2

Székely Gábor rendezése tehát két felvonásra osztja a nyolc álmot. Az első rész értelemszerűen Oroszországban, a második pedig már az emigrációban zaj-lik, s ez már előre is jelzi, hogy a rendező a két felvonás eltérő jellegének megfelelően más-más hangvételre, megközelítésre törekedett. Ha e menekülés első része a tömegek - s a hősök abból való kiválásának - általános infernója, akkor a második a személyes sorsé, a pillanatnyi önmagára lelésé és az elveszésé vagy hazatalálásé. A két rész témája te-hát olyannyira különböző, hogy az el-térő hangvétel mélyen indokolható, az előadás eklekticizmusa tehát az egész este jelentésgazdagságát, teljességélményét szolgálta.

A kolostori álom, az első jelenet ritka pontos felütés, olyan invokáció, amelyben Székely pontosan kijelöli előadásának hangvételét, és bemutatja azt az alapvető térszerkezetet, amely utána valóban uralja az egész estét. Székely László díszletének elemzésekor egy pillanatra meg kell állnunk. Ugyanis egészen ritka - s a Katona József Színház idei díszletei között pedig egyedülállóan magasrendű munkát láthattunk, amely zártságával, nyomottságával, a színpad egészének totális kihasználásával - a színpad végi hátsó téglafal újrajátszatásával kiismerhetőségével és áttekinthetősége ellenére való rejtelmességével pontosan fejezte ki és segítette elő a rendezői elképzelések valóra válását. A kolostor zárt, elhagyott térsége, nyomottsága már előre idézi az egész este hangulatát és térhasználatát is, amelyben később Székely László ritka kreativitással variálja az egyes álmok váltakozó színeit. Az elhagyott, lézengő alakokkal teli térnek pont az ellentéte a második álom díszlete. ,,Almaim egyre komorabbak" - szól a jelenet előtt álló bulgakovi megjegyzés. A néző ebben a jelenetben ismerkedik meg Hludovval, s ebben a színben a térrel való gazdálkodás már jelképes, feltétlenül jelentéserejű. A háttérben a vezérkar lázas áltevékenysége, az idegesen telegrafáló és lázasan telefonáló tisztek látványa nyomán úgy tűnik, mint-ha itt még nyomát láthatnánk a tervszerűségnek, a racionális visszavonulásnak. Térképeket látunk, szakértő tiszteket, csupa megnyugtatóan profi dolgot. Ez azonban csak a jelenet világának egyik fele. Ennek határán áll a Hludovot a világtól elválasztó és azzal összekötő adjutáns, aki közvetíti parancsnoka utasításait a világ felé, tehát megpróbálja lefordítani annak gesztusait, katonai fegyelemmel telíteni a lázas, ereje vesztett dadogást. A színpad előtere pár székkel és a járásra való üres hellyel együtt Hludové. Itt járkál fel-alá, dühöng és kínlódik e felbomlott agyú, káoszban élő frontparancsnok, akinek gyilkos, akasztással és lázálmokkal teli világa egyben az egész jelenet valóságának másik fele is. Székely Gábor remek iróniával érzékelteti e két világ eltérő működését. Hludov egy-egy mozdulatára pillanat alatt tűnnek el a tisztek, majd térnek vissza, bokacsattogtatás, tisztelgés közben, de dinamizmusuk, működésük már csak hazugság. Tehát az álom legrealisztikusabbnak tűnő része valójában már sokkal álomszerűbb, mint a lázas Hludov iszonyatos viselkedése, világról való tudása. (Gondoljunk arra, hogy Hludov itt már mindössze egy páncélvonat kiküldéséért küzd: s ez pontosan jelzi, hogy milyen csekély is hatalma, milyen álságos is már hangzatos pozíciója. A front ekkorra már régen összeomlott.) Hludov itt ütközik meg először a főparancsnokkal, itt utasítja vissza isten segítségét is: „bennünket már régen elhagyott..." Itt tűnik fel Hludov világiszonyatának élő példázataként a már végképp meghülyült De Brisard is, aki már egyáltalán nem képes eligazodni a világ eseményeiben. Egyre világosabban érzékelhető, hogy a főparancsnok és a vezérkari tisztek által képviselt világgal szemben az igazság itt már az akasztgatós, gyilkos tébolyodottaké, Hludové és De Brisardé. „Sürgés-forgás, felbomlik a rend" - írja Bulgakov a jelenethez tartozó utasítások között. Hludov felszámolja a főhadiszállását, és a tisztek távozása s velük együtt a látszatszerű rend felbomlása egyben a jelenet fordulópontja is. Így már az üres térbe lépnek be Golubkovék, s itt kezdődik el Korzuhin hazugsága után a kémelhárító Tvihijjel való kaland is. A jelenet vége egyben a racionálisnak tűnő látszat végét is jelenti, s ezek a percek hozzák el Hludov vesztét is. Ekkor végezteti ki a lázadó Krapilint, s ettől kezdve kell együtt élnie annak visszatérő árnvával. Párbeszédük világosan megmutatja, hogy mit ért meg Hludov annak lázadásából. A krapilini átkot („te sakál ...") pontosan fordítja: „a háborúra vonatkozóan értelmes dolgokat mondtál", válaszolja. Holott valójában Krapilin már nem a háborúról beszélt, hanem épp arról az értelmetlen mészárlásról, amelyről a következő jelenetben már maga Hludov szól a főparancsnoknak. Hludov vétsége tehát innen ered: Krapilin kivégzését már az után rendeli el, mikor hangosan is kimondja a lázadás jogosultságát. Míg te-hát a többieket a harc érdekében ölette meg, addig Krapilint már bizonyosan csak gyávaságból, s ezért is kell majd a fülledt konstantinápolyi éjszakában hallgatnia annak vádló szavait. Minderre már a teljes összeomlás következik: a csarnok üvegablakai összetörnek, s az üres színen mindössze Hludov mászkál, amíg reá nem borul a teljes sötét. A játékon belüli racionalitásnak ezzel vége.

A teljes összeomlás teszi indokolttá a kémelhárítóknál történő jelenet álom-szerű könnyedségét, ekkor már minden lehetséges. Éppúgy természetes az, hogy Tyihij megvádolja Golubkovot, amint majdhogynem magától értetődő Csarnota érkezése, Korzuhina kiszabadítása is.

Székely pontosan látja, s a díszlet különösen pontos, realisztikus mivoltával láttatja is, hogy e percek iszonyata és abszurd humora is abból a riasztó szakszerűségből ered, amellyel Tyihij a dolgát végzi. Egy perccel a vég előtt vagy inkább már a vég kezdetekor ezt az alaposságot, amellyel a férfiú vallat - még ha pusztán gazdasági megfontolásoknál fogva teszi is, a zsarolás végett -, túlzottnak és nevetségesnek érezzük, amint minden rémülete ellenére így érzi ezt maga Golubkov is. A jelenet félelemmel telisége egy igen egyszerű, de feltétlenül hatásos ötletből is ered. A hangsúlyozottan berendezett iroda mellett a félhomály hasadékában alig észre-vehetően ültében is felmagasodik egy figura: Szkunszkij főhadnagy, a vallatás alatt meg sem szólaló, néma, fenyegető árnyék. Kátay Endre - ő játssza a főhadnagyot - mindössze egyszer dől előre és mutatja meg arcát a fényben, majd feleslegesnek ítélvén a túlzott aktivitást, közönyösen hanyatlik vissza a sötétbe. A mozdulat jelentése nem kíván túlzott kommentálást, hatékonysága épp ökonómiájában áll. Csarnota érkezése e jelenetben a szó szoros értelmében az égből történik, kíséretének egyes tagjai a mennyezetből zuhannak le, ugranak alá, s a jelenet teljes sötét-ben való hosszas lövöldözéssel ér véget, pár másodpercig csak a villanások és dörrenések között ül a néző - valóság és álom ekkorra már teljesen eggyé válik.

Az első felvonás utolsó jelenetében ismét kulcsfontosságúvá lesz a színpad hátsó, fehérre meszelt fala, hiszen ekkor palotában vagyunk, amelyben azonban már nem uralkodik semmilyen rend. Az elszabadult bomlás tüneteit bemutatandó, Székely például e jelenetben szinte széjjelzúzza a színpadot. Golubkov feje mellett hirtelen leszakad a csillár, az apokalipszis totálissá lesz, a menekülés ekkor már nem puszta félelem, hanem vad, indokolhatatlan elemekkel teli, áthatolhatatlanul álomszerűvé sűrűsödött valóság. Ekkor hangzanak el Hludov vádjai is: „gyűlölöm, mert belevitt ebbe az egészbe. Hol van-nak a megígért szövetséges csapatok? Hol a nagy orosz birodalom? Hogyan merték vállalni a harcot, ha ilyen gyöngék? Tudja ön, mennyire képes gyűlöl-ni az olyan ember, aki tisztán látja, hogy céltalan, amit csinál, és mégis csinálnia kell ... Különben is, most már mind-egy, mind a ketten a megsemmisülés felé megyünk." A két tábornok párbeszédét Székely egy apró momentummal egészíti ki. Hludovval való társalgása alatt a főparancsnok ugyanis kínos gonddal átöltözik, és jól vasalt zakóját fölcseréli egy megejtően az előzőre hasonlóra, s e végtelen rutinnal végbevitt művelet alatt láthatóvá lesz, hogy ez az ember semmi más, mint egy pusztán önnön gyakorlatából élő, saját magát túlélt üres báb.

A szinte végletekig fokozott irracionalitás után valóban másként és új tempóval indul a második felvonás. Az első konstantinápolyi jelenetben csak nyomokban érzékelhető az addigi tempó elsodró jellege, a megoldások már nem olyan kiélezettek, hiszen erre a szöveg sem ad alkalmat. Elkerülhetetlennek látom, hogy ne ezt a jelenetet illesse a kritika a legtöbb inkonzekvenciával: a svábbogárhajtással bajlódó Csarnota, a fülledt Konstantinápoly, a verekedő matrózok, a komikus apacs-világ túlzással telinek, idegennek tűnhet. Csakhogy nem lehet nem észrevenni, hogy e jelenet elszánt túlzással teli jellege mélyen a darab sajátja. E ponton ugyan-is a dráma egyrészt már véget ért, más-részt itt kezdődik újra, jóval kisebb keretek között, ám személyesebben, intenzívebben és különös módon nevetségesebben. Nincs annyi szó már halálról, Konstantinápolyban már túlélők vannak, és úgy vélem, hogy amikor Székely feltűnő részletességgel építi fel a jelenetet, s aggatja tele a színt a sváb-bogárfuttatást hirdető plakátokkal, tölti meg a teret katonákkal, leselkedő gyerekekkel, akkor nem inkonzekvens volt - hanem sokkal inkább arról van szó, hogy hangsúlyozottan felhívta a figyelmet az újrakezdésre, mintsem megpróbálta volna egyfajta stílusbeli kontinuitás látszatát kelteni. E jelenet hangulata folytatódik a hatodik álomban is, az egymásra találás és időleges elválás jelenetében. Az, hogy e történet ekkor hihető és megható marad, az Székely és a színészek összhangjának egyik legjobb példája. A jelenet tétje ugyanis igen nagy. Az egyéni sorsválasztások kérdése eddig nem nagyon került elő-térbe a menekülés során, itt azonban már erről van szó. Korzuhina épp saját testét készül árulni, mikor Golubkov végre rálel, s ekkor bízza Hludovra, míg ő Párizsban pénzt szerezne további életükhöz. A mértéktartás e jelenetben azért igen fontos, mert a szöveg minden mondatában ott rejlik a túlértelmezés kínos veszélye. Ugyanis vagy egy álromantikus népszínművet látunk az ártatlanságról és az arra vigyázni képes valahai tábornokokról, vagy pedig nyilvánvalóan kabarét, puszta stílusjátékot. A jelenet hitele, a rendezés igaz próbája: elkerülhető-e a felesleges heroizálás, vagy a bohócváltozat, ezek azok az alternatívák, amelyeket Székelynek sikerült meghaladnia. Ugyanígy a határon jár a kártyajelenet is, ahol színészeknek és rendezőnek egyaránt maximális önfegyelemre van szükségük ahhoz, hogy elkerüljék a pesti blődli felidézését. Székely azonban érzékeltetni tudja, hogy a kártya közössége az, amelynek révén az oroszok egymásra lelnek, s amelyben kiderül, hogy az egyébként magára oly jól vigyázni tudó, és oly fennen francia Korzuhin valójában csak nyomorult orosz emigráns. „Szerencsejátékos vagy" - kiáltja Csarnota boldogan, s ez nem-csak azt jelenti: semmi más nem vagy, csak egy ócska szerencsejátékos, de azt is, én magam is az lennék, hiszen különben - ha nem lenne éktelen nagy szerencsénk - miként ülhetnénk itt. A groteszk oly könnyen megideologizálható, és tételdrámákban oly felesleges merevséggel, de megvalósítható világa tűnik itt fel a maga teljességében. A színészek pontos játéka, kimért fegyelme a jelenetet megtartja a darab egészének határai között, s ez igen lényeges az egész előadás szempontjából.

Az utolsó jelenet Székely saját értelmezésének kibontása, önnön víziójának beteljesedése. Elmarad a bulgakovi utasítások sora: Hludov szobája helyén egy áccsal, hálókkal elkerített tér nyílik meg, s ebben történik meg az utolsó egymásralelés, hazaindulás és a teljes összeomlás. Golubkov és Korzuhina a színen maradnak, s a darab vége így még kétségekkel telibb, még gyötrőbb, mint a szöveg szerint. Ez az értelmezésbeli eltérés sok mindent indokolttá tesz a Székely által teremtett játékmódból. A hazatérés iránti nosztalgia nem olyan erős, mint a menekülés ténye. Golubkovnak és Korzuhinának nem kel/ ugyanúgy hazatérnie, mint Hludovnak, ők menekültek, de amint végső soron ennek okáról sem adtak számot, lehet, hogy hazatérésük is üres ábránd. Ők ketten végleg elvesztek, jóval hamarább, mintsem észrevehettük volna. Golubkov ereje csak idáig tartott, és Korzuhina sem lesz már a Karavannaján, hiszen az ő egyik utolsó mondata indokolja a legjobban Székely értelmezését: „El akarok felejteni mindent, mintha sosem történt volna meg." Nekik egymáson kívül e világon már semmilyen más esély nem adatott, és ugyanúgy végzik Konstantinápolyban, ahogy annak idején idegenekké lettek saját életükben és váltak menekülővé. Ok nem bűnösek és nem is bűntelenek, sorstalanok tehát, egyetlen „tettük" a menekülés volt, amely véget érvén, véget ért az ő világban való kalandjuk is.

Ezt a valójában roppant szomorú véget magyarázza Székely színészválasztása is. Hiszen ha mindvégig kérdéses is, hogy miért kell az egyetemi magántanár Golubkovot a hangsúlyozottan gyerekesen viselkedő Bán Jánosnak alakítania, akkor erre a kérdésre az előadás végén kapunk választ. Ez a Golubkov valójában hisztérikus kamasz, aki belekeveredik élet és halál játékaiba, két gyilkos, érett tábornok közé, s mi-kor azok segítségével elvégezte feladatát, végleg összeomlik. 0 a történelem sújtotta ember, akinek egész egyszerűen túl sok, ami történik vele. Ekkor már nem ő tartja Korzuhinát karjaiban, ha-nem fordítva, s a megmentő férfi helyén egy összetört gyerek ember ül. Ugyanúgy összetört ó, ahogy e történelem nemegyszer gyermekké tesz érett férfiakat. Tehetetlenné, kiszolgáltatottá, szabadságuk elviselésére képtelenné. Ebben az értelmezésben tehát az emigráció nem biztos, hogy véget ért. Nem pusztán Csarnotára vár a bolygó zsidó sorsa, e színen mindenki elveszett.

3

A Menekülés eljátszása ritka kemény feladat elé állíthatta e társulatot, amelynek az kiválóan megfelelt.

Bán János Golubkovja tehát megfelel a Székely által teremtett értelmezésnek. E habozó fiatalember hangsúlyozottan szemüveges. Olyan „értelmiségi", aki maga is ad arra, hogy ne tudja, hova került. Amikor bátorrá lesz, és Korzuhináért kezd élni, viselkedése akkor. sem lesz higgadtabb, ha lehet, még lázasabb, félénkebb lesz. Golubkov világban való tapasztalatlanságát, az őrá is feltétlen jellemző miskini jellegzetességet Bán maradéktalan szenzitivitással hívta életre.

Korzuhinát Bodnár Erika játssza, újra bizonyítván, hogy érett, nagy színésznő. E szerep nem igazán hálás, hiszen igazi dialógusra alig van alkalma, egészen az utolsó jelenetig. Ennek ellenére e színésznő pontosan teremti meg a személyiség ívét, a menekülésbe való belebetegedéstől a közönyön át a megtisztulásig, a tehetetlen féltésig, amelyyel magához öleli az érte küzdő, de már életképtelen férfit. Bodnár Erika színészi eszközeinek legjellemzőbb tulajdonsága megfoghatatlannak látszó egyszerűsége. E színésznő mentes bár-miféle manírrá válható sajátosságtól. Ez az egyszerűség azonban igazi koncentrációt követel meg, és Bodnár Erika jelenléte sugárzó a színpadon.

Csarnotát Vajda László játssza, s nyilván nem ez az első és utolsó hangsúlyozottan orosz lélek, akit pályafutása alatt el kell játszania. Így a színész legnagyobb küzdelme nyilvánvalóan az, hogy legyűrje a szerepre való predesztináltságot. A manír lehetősége alól kell megteremtenie szerepbeli önmagát. Vajda indítja végül is az előadást: a terhes asszonyból tábornokká való átváltozás elég vad és nevetséges ahhoz, hogy Vajdának minden erejére szüksége legyen ahhoz, hogy túljusson a típuson és megtalálja önmagát. Ugyanígy érzékeny a Korzuhinnal való fékeveszett kártyázás jelenete is, hiszen ezt a részeg tábornokot kell eljátszania, nem a mindenkori és örök színpadi részegek egyikét. Az utolsó jelenetben, szorongatott eleganciájában oly eszköztelen és igaz volt, ami nagyban hozzájárult a vég nyomottságának hitelességéhez. Kiváló Cserhalmi György Hludovja is, és mint-ha végre találkozott volna a színész adottsága, a darab és a rendező. Hludov igazi főszerep, és úgy tűnik, Székely értett Cserhalmi nyelvén. E színésznek minden képessége megvan e kirobbanó erejű, tönkrement férfi eljátszásához, és ő sikerrel él ezekkel. Valóban félelmetes, riasztó és mégis vonzó. Cserhalminak azt kell eljátszania, ami egyébként alakítását máskor kritizálhatóvá teszi: magányosságát. Ha egyébként a színpadi kommunikáció hiányos mivolta miatt esetenként el is marasztalhattuk e színészt, itt éppen a kommunikációképtelenség, a bezártság vált játéka tárgyává. Meg kell mondanom, hogy Cserhalmi már-már legendás kondícióját, fizikumát sokszor éreztem olyan eszköznek, amelyet egy-egy rendező külsődleges többletként használt, itt viszont külső megjelenése, állóképessége belesimult alakításának egészébe. Ennek a magára találásnak a következtében Cserhalmi jobban, érthetőbben és árnyaltabban be-szélt, mint, úgy hiszem, eddigi pálya-futása során valaha.

A fehér főparancsnokot Major Tamás játssza, nagyszerű eréllyel, remek stílusban. E tábornok végletekig ragaszkodik az immáron holttá degradálódott, üres formákhoz - mindenkivel szemben. Ugyanúgy visszautasítja Hludovot, amint újságjával ütlegeli az őt abban Nagy Sándornak tituláló Korzuhint. Major játékában a távolságtartás teljességére, az ürességben való konzekvencia megvalósítására törekedett. Ennek az öreg embernek még ruganyosak a léptei, s van még ereje zakói csereberélésére és némi fegyelmezésre is, a lényeget azonban már képtelen megpillantani, elviselni.

Korzuhint Benedek Miklós játssza, riasztó hidegséggel, pontosan, mint mindig. Számára a legnagyobb nehézséget nyilvánvalóan az itt különösen kötelező önfegyelem jelentette. Nem játszhatta túl szerepét, hiszen ekkor az egész elő-adás szellemétől idegen jelentéseket vitt volna a színre. Önfegyelmének mértéke, úgy hiszem, Benedek jelenlegi képességeinek próbája. Hiszen e színész szinte mindent eljátszhat, amit akar, markáns stílusa elég szabadságot hagy számára, ha vigyáz arra, hogy legalább oly komolyan vegye szerepeit, mint saját tehetségét. Sinkó László alakította Afrikán érseket, a szerephez illő tartózkodással, diszkrét megoldásokkal. Csak dicsérnünk lehet Csomós Mari Ljuszkáját, Csarnota hadifeleségeként igen nagy része volt abban, hogy a konstantinápolyi jelenetek élettel teliek, szenvedélyesek, hitelesek lehettek. Csak pillanatnyi szerep jutott Krapilinként Papp Zoltánnak, de e pár percben is felvillantotta karakterformáló képességeit. A Hludov ellen lázadó tiszt szenvedélyessége, ki-áltó elszántsága - indokolttá teszi e figura szimbolikussá válását, ő valóban érdemes a párbeszédre. Rajhona Ádám De Brisardja több volt, mint puszta színfolt, rövid alakításában is felvillant a sors, ami e tisztnek kijutott. Megbolondulása és zavara, kiabálás közbeni félénk mosolya ezt pontosan érzékel-tette. Igazán nehéz szerep jutott Puskás Tamásnak Golovan adjutánsként: hiszen szövegének nagy része az igenre és nemre korlátozódott. E tiszt ennek ellenére élt a színen: s érthetővé vált Hludov iránti fékeveszett rajongása is. Nem csekély dolog ilyen kevés szövegből túljutni az üres bokacsattogtatáson, katonajátszáson. Hollósi Frigyes állomásparancsnokként, de különösen Korzuhin inasaként volt emlékezetes: a Párizsba tévedt, elveszett orosz - igaz volt. Hol-ott ez megint csak olyan közismert típus, amely alól visszakeresni a személyiséget igazán karakterszínésznek való, bonyolult munka. Horváth József állomásparancsnoka megint csak a színész ismerten nagyszerű képességeit mutatta. A halott Krapilin elől kislányát riadtan elráncigáló örök kisember fontos része az egész előadásnak. Ő azokat képviseli, akiknek bőrére, életére megy ez az egész iszonyú háború, s akiknek pokoli nehézséget jelent az őrültek közötti túlélés, családjuk megmentése. Feleségét Olsavszky Év a játssza ugyancsak félelemmel, csillapíthatatlan belső remegéssel telve. Végvári Tamás Tyihije, szelíden aljas, tébolyult kémelhárító tisztje maradandó élmény. A félmosolyába rejtőző gyilkos: ekkor már leginkább üzletelni kezd áldozataival. Végvári riasztóan emberi maradt, minden akciójában szelíden, már-már ábrándos örömmel nézte áldozatait, felismerhettük alakításában az örömmel aljas hivatalnok életből ismert figuráját. Már volt szó Kátay Endre Szkunszkijáról, de ugyancsak ő játssza Artur Arturovicsot, a svábbogárkirályt, kellő cinizmussal és higgadtsággal. Eperjes Károly alakította Bajecet, a vörös parancsnokot, s a görög Don Juant; ez utóbbiban több alkalma nyílott sajátos játékmódjának érzékeltetésére, s örömmel figyelhettük meg, hogy legalább olyan félénk tud lenni, mint amennyire - egyéb szerepeiből is-merten - agresszív. Csonka Ibolya „Arcocskája" emberi volt, részvéttel és sajnálattal teli. Paiszijként és Apátként Kun Vilmos és Garay József becsület-tel végezték dolgukat, tudjuk, hogy mindketten jóval többre képesek, mint egy-egy apró epizódszerep.

Meg kell említenünk Vágó Nelly korhű, pontos, hiteles ruháit, melyek hűek voltak az egész előadás szelleméhez.