Nánay István: A bádogvárosban minden a régi
A revizor a Katona József Színházban - kritika
„Ha valóban lenne nálunk egészséges, komoly kritika, és ha egyszer egy kicsit is komolyan elgondolkoznának a mi előadásunkon, akkor egyetlen komoly szemrehányást tehetnének nekünk a kritikusok: nem aknáztuk ki eléggé a Gogolműben rejlő gazdag szatirikus lehetőségeket. Még több áthallást és utalást, még több asszociációt kellene találnunk, még több szállal kötni a színpadi helyzeteket a való élethez, még leleplezőbbé tenni az előadást" - mondta Mejerhold A revizor moszkvai előadásáról 1927-ben Leningrádban tartott beszédében. A Katona József Színház „megfogadta" Mejerhold tanácsát: A revizora színpadi helyzeteket sok-sok szállal kötötte a való élethez.
A Katona József Színház előadásait, a társulat stílusát szokás - sztanyiszlavszkiji értelemben vett - realistának mi-nősíteni, ugyanakkor A revizorletagadhatatlanul mejerholdi ihletésű. Ez természetesen nem egymásnak ellentmondó két minőséget jelent - mint ahogy Sztanyiszlavszkij és Mejerhold munkássága, munkásságuk előadásokban realizálódó eredménye sem állítható mereven egymással szembe -, inkább azt, hogy a társulat „lélektani realizmuson" alapuló játékstílusának és a mejerholdi szellemiségű műértelmezésnek az egymásra hatásából minőségi szintézis jött létre.
A klasszikus művek aktualizálása mindig számos buktatóval jár, a szatírát pedig kétszeresen is mára kell vonatkoztatni. A klasszikus drámák a mindenkori itt és most koordinátái között értelmezhetők, a szatíra pedig csaknem értelmezhetetlen egy korhű előadás múzeumi keretei között. A kérdés mindig az, hogy milyen eszközökkel és milyen mértékben lehet megteremteni a mára vonatkoztathatóság követelményét. A két szélsőség: a korhű keret ellenére a közölt gondolatok pontosan rímelnek a mai problémákra (ez a megoldás általában akkor használatos, ha nem mondhatók ki nyíltan a darab gondolatai, vagy ha ezek a gondolatok éppen hogy nagyon is a kortárs nézeteket fejezik ki), vagy mai helyzetekben, mai környezetben szólalnak meg a mára is vonatkoztatható klasszikus szövegek. A mai színházi gyakorlatban ez utóbbi a gyakori, de az eredmény többnyire - finoman szólva - felemás: a modern külsőségek sokszor kerülnek ellentétbe a mű egészével, a formai aktualizálás csak felületes „áthallásokat" eredményez.
A Katona József Színház előadása látszólag - az első pillanatban - külső eszközökkel (díszlettel, jelmezzel) közelíti a darabot a mához. De már az első jelenetben nyilvánvaló: alapvetően és mélyen modern műmegközelítést látunk.
Az öt felvonás különböző helyszíneit ugyanazon díszletelemek, bútorok térbeli variálásával teremti meg a rendező, Zsámbéki Gábor és a tervező, Khell Csörsz. A színpadot egy roppant széles, bádogból készült üzemi öltözőszekrénysor és két hosszú, szintén fémből készült fiókos asztal uralja. E két térképző elem helyzetének változtatásával szűkítik vagy tágítják a játékteret, amelyben még két hangsúlyos tárgy látható: a színpad bal hátsó sarkában lévő szerkezet - amelyről kezdetben nehéz eldönteni, mi célt szolgál, de később kiderül, hogy egy hibás, életveszélyes lift - és egy óriási, repülőgépcsavar méretű mennyezeti ventilátor. A polgármester házának helyszínein ezekhez a bútorokhoz még egy koszlott dívány és egy fregoli is társul. A színpad jobb elülső falán - mint egy sokemeletes blokkház földszintjén - levélszekrények sora található. Es a térben mindenfelé faszékek és karosszékek.
Az öltözőszekrénysor a legkülönfélébb célokra alkalmas, az első felvonásban ténylegesen öltözőszekrények, ezekből veszik elő a távozó hivatalnokok a kabátjukat, a másodikban az öltözőszekrény ajtajaiból alakítják ki a szoba ajtaját, a negyedik felvonásban a kereskedők, mint egy átjárható falon, úgy mászkálnak, préselődnek keresztül a szekrénysoron, amelynek le- és kicsapódó kisebb-nagyobb ablakain, ajtain át adogatják be az anonim adakozók - csak kezüket látjuk - az ajándékokat Hlesztakovnak.
Minden szürke, minden kopott, piszkos és lepusztult, az egész látvány egy magát hajdan a vas és acél városának, országának hirdető és hivő, de valójában csak egy bádogvilág közállapotait fejezi ki.
A nézőtéri lámpák még égnek, amikor a nyitott színpadra egyenként megérkeznek és szótlanul az asztalhoz ülnek a hivatalnokok: a Tanfelügyelő (Gelley Kornél) hosszú, nyűtt kardigánban, kezében vodkás üveg; a közjótékonysági intézmények főgondnoka (Balkay Géza) fekete bőrzakóban, csuklóján autós táska lóg; a Járásbíró (Vajda László) vadászöltönyben; a Járási orvos (Benedek Miklós) vállára vetett szürke felöltővel. A galériát később kiegészíti a Postamester (Rajhona Ádám) - aki kopott teli aktatáskát cipel és tol maga előtt - meg Dobcsinszkij és Bobcsinszkij (Végvári Tamás és Szacsvay László) - akik, akár a falusi anyagbeszerzők, elnyűtt dzsekiben, füles sapkában jönnek-mennek.
A négy férfiú ül és vár. Megindul lassan a ventilátor. Gelley egy idő után felnéz a felette forgó szélkerékre, s komótosan a fülére húzza kardigánjának nyakát. A méla várakozásba robban be a Polgármester (Blaskó Péter), aki kissé kihízott, középszürke mellényes öltönyt visel. (A ruhákat Szakács Györgyi tervezte.) Kisszerű, mégis a többiek közül fejjel kimagasló figura az elöljáró, pitiánerségében is veszélyes, önző, magának kaparó alak. Bejelentését a többiek nem túl meggyőző ijedelemmel fogadják. Az orvos semmit sem ért a többiek nyelvén, csak egykedvűen rágja a kialudt szivarját; a Járásbíró hiszi is, nem is a revizor érkezését; a főgondnok azonnal kombinál, s tudja, nem őt éri elsőnek az esetleges felelősségre vonás. Csak a Tanfelügyelő - aki bevallása szerint minden feljebbvalójától fél - remeg, minta kocsonya, de még az ő ijedsége sem oly erős, hogy felállva ne érezné még inkább a ventilátor keltette léghuzatot: sapkát húz fejére, miközben a Polgármester az iskolában uralkodó tarthatatlan helyzetet ecseteli ingerülten.
Ezek a hivatalnokok a maguk területén a mindenből hasznot húzó, művelet-len, a megszokások tespedtségében élő, a kompániába tartozást kihasználó, helyükről elmozdíthatatlan középvezetők tipikus képviselői, anélkül hogy ezt a rendező és a színészek külön hangsúlyoznák. Alig különbözik tőlük a Polgármester. Már az expozícióban kitűnően montírozódik össze a színészek játékában a gogoli szituáció és jellemfestés a mindenki számára ismerős típusok jellemző jegyeivel. A szöveginterpretálás módja, a hangsúlyok, a gesztusok, a tartás, a metakommunikáció az írói anyag által determinált, ugyanakkor sokkal mélyebben és összetettebben utal a mára, mint a már említett látványvilág.
Már ebben a jelenetben kitűnik, hogy a hivatalnokok és a Polgármester mozgása között mekkora ellentét van. A hivatalnokok alig mozdulnak, csak ülnek, s akkor emelkednek fel, ha muszáj, ha a Polgármester rájuk dörrent. Kezüket is, fejüket is csak lassan és kicsit mozdítják meg. A Polgármester viszont mint a higany, állandó és örök mozgásban van. Blaskó kicsit előredöntött felsőtesttel áll, rohangál, széles gesztusokkal magyaráz, s ha nagy ritkán mozdulatlan, akkor is csak látszólagos a nyugalma.
A színpadi mozgás szerepe igazán a fogadójelenetben bontakozik ki, amikor Hlesztakov és a Polgármester valóságos táncjelenetben kommunikál egymással. Szinte megelevenedni látszanak Mejerhold biomechanikus gyakorlatai, illetve az ezekből levont színésztechnikai elv: nem bizonyos lelkiállapotokat kísérnekillusztrálnak a mozdulatok, hanem a mozgáskarakterek sugallják az adott lelkiálla potokat. Bán János Hlesztakovja és Blaskó Polgármestere kezdetben más-más ritmusban, önálló koreográfiára mozdul, mindkettő fél a másiktól. Egymást felmérő, puhatolózó, a másikat bekerítő manővereik közben a pillanatnyilag éppen támadó fél mozdulatsora lesz a domináns, a másik kénytelen ehhez igazodni. Ha Blaskó előrelendül, Bánnak hátrálnia kell, közben mindketten megtartják szüntelen mozgásuk egyedi vonásait is. Ahogy az ellenfelek kezdik megismerni egymást, úgy válik egyre összehangoltabbá a mozgásviláguk is, és a bonyolult koreográfiába még a „félrék" is bele vannak komponálva, azaz nemcsak egymással tartják a kontaktust a színészek, hanem a nézőkkel is, minden félre-kiszólás egyben a nézőtér felé való kilépést, gesztust is jelent.
Amikor a Polgármester pénzt ad a pétervári fiatalembernek, a mucsai eleganciájú - lila kabát, sárga ing, szürke szűk nadrág - Hlesztakovon a játékszenvedéllyel vegyes kíváncsiság lesz úrrá, nem tudja, mi okból fordult jobbra a sora, s azt sem tudja, mivel jár ez, mi történik majd vele, de vállalja a meghívást, a kalandot. A Polgármester pedig kissé megnyugszik: ez a revizor sem más, mint a többi, még ha nem is az eddig megszokott, hozzájuk illően lefokozott jelentőségű, hanem egy fővárosi ellenőrrel van dolguk; azokat is, ezt is le lehet pénzelni, azaz egyezkedhetnek.
A harmadik felvonás Hlesztakov nagyáriája s az előadásban Bán bravúrszáma. A színész kiszámíthatatlan, groteszk, ellenpontozott ritmusú mozgása szabja meg a pétervári életet elbeszélő jelenetsor karakterét. Bán János tökéletesen építi fel a kettős részegedés folyamatát. A társaság tagjai összeszokott mozdulatokkal, kezdetben félénkebben, később magabiztosan és tervszerűen itatják le vendégüket, s még arra is van gondjuk, hogy a vörös- és fehérborokat kellő ritmusban váltogassák. A lerészegedéssel párhuzamosan játszódik le Hlesztakov megmámorosodásának folyamata: az egyre részegebb fiatalember számára megszűnik a határ a realitás és az irrealitás között, összemosódnak a megélt élmények és a vágyképek, a hallomások, pletykák s a megtörtént dolgok. Ettől válnak hitelessé, elhihetővé összehordott hazugságai. Ettől az „új stílustól" és Hlesztakov fiatalságától tartanak a városka vezetői, ehhez kell megtalálniuk a megfelelő kulcsot, hiszen a korukbeli és idősebb revizorokkal már rég közös nyelvet beszélnek, de az új szelek képviselőinek, a fiataloknak a módszerei, megkörnyékezhetőségük módja és mértéke még ismeretlen a számukra. Ezért a hivatalnokok nem csak megilletődötten hallgatják vendégüket, hanem kopó módra figyelik. Elbeszélése közben a jórészt egy helyben álló, ülő hivatalnokok és a két nő között lebben, imbolyog, megiramodik, lelassul, lehanyatlik, majd újra nekilendül Bán fiatalembere. Tántorgó léptei szinte kimerevednek, karja a magasban, a lassan forgó ventilátor lapátjára laza mozdulattal felrakja az éppen nála lévő, félig tele boros poharat; mesélés közben nagy lendülettel hanyatt zuhan az egyik öltözőszekrénybe, magára húzza az ajtót, csak a lába lóg ki, ami alá óvatosan odahúzza a főgondnok (Balkay) az asztalt, s a résen át adogatja az újabb teli poharakat; megiramodik, átbukfencezik az asztalon, és nekiesik a falnak, hosszan annak beszél; mint egy álomkóros, úgy ül bele egy felfordított szék lábai közé, majd székestül többször elveszti egyensúlyát, visszavisszaegyenesedik, s végül elterül; felugrik egy fregolira, amelyet Bobcsinszkij és Dobcsinszkij tart, ott egyensúlyoz, a fregoli megbillen, Bán lezuhan, de belekapaszkodik a szárítóba, s a földbirtokosok a fregolival együtt húzzák fel a földről - mindez csak ízelítő abból a gazdag mozgásvariációból, amellyel a színész a figurát és a helyzeteket ábrázolja. S amikor tökéletesen lerészegedik, a hivatalnokok a vállukon viszik át a hálószobába. Egyedül marad a Polgármester. Magához rendeli a rendőrt, aki csattogva, hangoskodva jelenik meg. Blaskó először megpróbálja csöndre inteni Gyerzsimordát (Varga Zoltán), aztán suttogva szól hozzá, majd hangtalanul, csak a szájmozgásáról leolvashatóan adja ki a parancsait. Végül - az első rész lezárásakor - lerogy egy székre, törülgeti a homlokát, és eszelősen újra meg újra, egyre elhalóbban ugyan-azt a mondatot hajtogatja. E pillanatban a színész nemcsak a karikatúráját adja a Polgármesternek, hanem a hatalmát féltő férfi tragédiáját is felvillantja.
A második rész sötétben kezdődik. Csak széknyikorgás hallatszik hosszan, és súrló fény éri a ventilátort. Amikor világos lesz, látjuk: a hivatalnokok feszengenek, hintáznak a székeken, „ünneplőben" vannak. (Ruházatuk jellege természetesen nem változik, de valamennyiükön van valamilyen bordó ruhadarab, nyakkendő, ing, pulóver stb., ha úgy tetszik, finom utalás ez az 1983-as kaposvári A revizorra mint egyik szellemi rokon előadásra, amelyben a hivatalnokok ilyen színű egyeningben pompáztak - szintén Szakács Györgyi tervei alapján.) Várnak valamire. Hlesztakov felébredésekor hanyatt- homlok, egymást letiporva rohannak ki a színpadról. Bán színes alsónadrágban, hóna alatta ruháival jelenik meg, így fogadja első látogatóját, a Járásbírót. S miközben öltözködik, öltöztetteti magát a többiekkel, lezajlik a nagy vesztegetési- lepénzelési akció. Színészi remeklések sora, ahogy Vajda, Balkay, Rajhona, Gelley, Szacsvay, Végvári, no meg Benedek megoldja parányi jelenetét. Gelley Tanfelügyelője például zavarában egyetlen szót sem tud kinyögni, a kérdéseket sem fogja fel, nemhogy válaszolni tudna rájuk, a liften át akar távozni, s amikor véletlenül megnyomja az indítógombot, és ettől iszonyatos robaj hallatszik, a többiek alig tudják megállítani. Zsámbéki Hübner járási orvos - általában elhagyott - jelenetét is beiktatja: Hlesztakov a csak németül tudó orvostól is be akarja vasalni a járandóságát. A süketek párbeszéde azzal zárul, hogy Benedek orvosa megtanul egy mondatot a fiatalembertől: Le van szarva! Ez a pontosan kidolgozott epizód a csúcspontja a színész egész előadáson keresztül tartó néma jelenlétének.
A csúszó-mászó középvezetők panoptikuma után a „néppel" ismerkedhetnénk meg: a kérelmezőkkel, a panaszosokkal. De személyesen csak két képviselőjük jelenik meg a színen, a háborús veterán és a kereskedők szószólója. Ezek ketten (Garay József és Hollósi Frigyes) egymás szavába vágva, sőt egyszerre mondják a magukét, miközben a már említett módon a szekrénysor ablakain-ajtajain keresztül adogatják be a láthatatlan személyek az ajándékokat. (Természetesen e felfogás alapján logikus, hogy a megcsapatott altisztné és a lakatosné epizódja kimaradt az előadásból.) A meglehetősen kaotikus jelenetből kiviláglik, hogy ahol a kisemberek is csak az ajándékozásban bízhatnak dolgaik elintézésekor, ahol nemcsak a helyi vezetőket, de a felsőbb helyről érkezetteket is meg kell kenni, ott semmi érdemleges változásra nem lehet számítani.
A javak megszerzésének komédiája tovább folytatódik a Polgármester lányának és feleségének elnyerésével. Hlesztakov nem udvarol a lánynak (Szalai Edit f. h.), hanem néhány szó után azonnal a szoknyája alá nyúl, csókot kér, le akarja őt teperni. Bár a lány tessék-lássék ellenkezik, egy pofon után már ő lesz a kezdeményező. Mindaddig, míg meg nem jelenik az anyja (Básti Juli.), aki miközben a lányát korholja, levetkőzteti Hlesztakovot, s pongyolája alatt magára húzza a fiatalembert. Az sem zavarja, hogy megjön a férje, aki viszont se nem lát, se nem hall a kereskedők panaszai miatt. Az előadásnak ezen a pontján már szinte a képtelenségbe fordul át a szatíra, a választott eszközök trivialitása és drasztikuma tovább már nem fokozható.
A darab íve mégsem esik, mert a leánykérés után a negyediket átmenet nélkül követő ötödik felvonásban, más síkon, más eszközökkel teremti és tartja meg a komédia feszültségét a rendező. Ettől a ponttól kezdve ismét Blaskó veszi át a főszerepet. Polgármestere először nem akar hinni a fülének-szemének, aztán meg eufóriás boldogságban úszva mohó hatalmi terveket szövöget élete párjával. Vágyaik ugyanolyan kicsinyesek és földhözragadtak, mint az eddigiek, csak az úrhatnámság, a rangok és a külvilág szemében játszható szerepek motiválják őket.
De egy pillanatra már ekkor elborul a boldog tervezgetés hangulata: a kereskedők képviselőjének leteremtése, megalázása és megbüntetése visszamenőleg is minősíti a Polgármestert. Blaskó hangot és magatartást vált - a vészhelyzetekben mindig emelt hangja most egyszerre fenyegetően halk és kemény lesz, mozdutatai is megkeményednek, a Kereskedőnek nemcsak a szakállát tépi meg, hanem egész arcát, mint egy gyurmadarabot, facsarja meg. Az író mesteri dramaturgiával helyezte ezt a jelenetet éppen ide, ugyanis nemcsak utólagos képet ad a Polgármesterről a Kereskedővel szembeni viselkedése, hanem azt is megmutatja: a fővárosban sem lenne másmilyen ez a Polgármester, mint ahogy aligha mások a már odakerült volt polgármesterfélék sem. Azaz nemcsak a vidéki középvezetők, de a „jobb körök" tagjai is ugyanannak a szellemi és morális szintnek a megtestesítői.
Az esküvő hírére érkező vendégek kényszeredetten gratulálnak, Blaskó Polgármestere most ugyanazon a hangon beszél a hivatalnokaival, mint az előbb a Kereskedővel. A vendégek egy csomóban, nyájként, egymáshoz vetve hátukat nyájaskodnak és ellenségeskednek a polgármesterékkel. S ekkor robban a bomba: Hlesztakov levele. Az egymás kezéből kiragadott levél felolvasása közben már feltűnik a vendégek között egy máshogyan öltözött fiatalember. De igazából csak később tudatosodik a jelenléte, akkor, amikor a postaládák fedele óriási zajjal egyszerre felcsapódik, s mindegyik mögött egy-egy névre szóló cédula. Mindenki odarohan, ki-ki elveszi a maga papírját, s ezalatt a lift melletti székre telepszik a világosszürke pantallós, világoskék inges, sötétkék zakós, jól fésült, szúrós tekintetű, intelligens kinézésű fiatalember (Máté Gábor). A térbeli ritmus- és hangsúlyáthelyezés tökéletes példája ez a jelenet. A következő percben a postaládáknál tömörülő társaság hangosan-félhangosan olvassa-mormolja a cédulákra írt azonos tartalmú szöveget: megjött a revizor, kéri az urakat, hogy egyenként menjenek be hozzá. Majd újabb váltás: feláll a káderek új nemzedékének képviselője, megismétli élőszóval a felolvasott szöveget, s belép a liftbe. Váltás. Tanakodás, ki menjen elsőnek. Lassan előrevánszorog a Tanfelügyelő, s amikor a lifthez ér, tétova, de elszánt mozdulattal az indítógombhoz nyúl. Iszonyatos zajjal lecsapódik a liftajtó, és elnyeli (megsemmisíti?) az igazi revizort. Dermedt csend. A visszabotorkáló Tanfelügyelő tettét kiki elismerő vagy annak álcázott gesztussal, szemhunyorítással, fejbiccentéssel nyugtázza. Ebben a bádogvárosban a korrupció, a csoportérdek posványos állóvizét ugyan egy pillanatra megzavarta az álrevizor, de ez elég figyelmeztetés volt arra, hogy éberebbek legyenek, és ne engedjék egy kiismerhetetlen, új felsőbb utasítás hordozóját kibontakozni. Itt minden marad a régiben. Egyelőre.
Zsámbéki hallatlanul pontosan, szinte végig koreográfiai gonddal dolgozta ki a jeleneteket, sokoldalú együttes játékot produkált a magas színvonalú színészi szólóteljesítményekből, s miközben minden cselekedet, megszólalás hiteles hátterét, indokoltságát is megteremtette, ritka gazdag ötletparádét rendezett. Megint csak Mejerholdra kell hivatkoznom: ez az előadás megvalósította azt, amit ő a zenei realizmusról mint e darab egyik lehetséges megvalósítási módjáról vallott: „Egy-egy színészi alakításnak önmagában nincs hangzása, ezért a szerepet a »hangszercsoport« részének kell tekinteni, és azután ezt a csoportot nagyon összetetten hangszerelni. Majd ki kell emelni az összetett struktúrában a vezérmotívumokat, és el kell érni, hogy a színészi játék, a világítás, a színpadi mozgás, sőt még a színpadi tárgyak és a kellékek is - minden, ami a színpadon van és történik - ennek a »zenekari hangzásnak « részévé váljon."
A kemény, szinte az abszurdig fokozott szatíra minden egyes szereplője kitűnő teljesítményt nyújtott. Mindenekelőtt Blaskó Péter, aki ezzel a szereppel debütált e színházban, s nagyon jól illeszkedett be a társulatba. A figura butasága, ravaszsága, kisstílű törtetése, félelme, önhittsége, kegyetlensége, másokat lenéző viselkedése szerves egységet alkotva jelenik meg alakításában.
Bán János - bravúros teljesítményéről már volt szó - Blaskóval együtt az előadás ritmusának, feszültségének meghatározója. A figura slemilsége mellett a gátlástalanságát is megmutatja.
Balkay Géza félrehajtott fejű besúgó, intrikáló főgondnoka - kitűnő jellemrajz. Kifejező erejű, mesterkélten finomkodó kézkoreográfiája, a hol törleszkedő, hol acsarkodó, de a nyílt összetűzéseket kerülő magatartása egy mindenfajta destrukcióra képes típus leleplezője.
Gelley Kornél tétova mozgással, csendes, nyugodt közbeszólásokkal, lapos, fürkésző oldalra pillantásokkal, a fülét védő sztereotip mozdulatokkal teszi jelentőssé a Tanfelügyelő figuráját, s rendezőileg, színészileg következetesen volt előkészítve az action gratuite-nek ható befejező cselekedete.
Rajhona Ádám feltűnő hangoskodással, erőltetett nevetéssel, értetlenséget takaró hirtelen csendekkel ad egyedi karaktert a Postamesternek. Végvári Tamás és Szacsvay László kettőse tökéletes színészi összhangból született, a megtestesült butaság, naivság, a világban való eligazodásképtelenség megtestesítői.
Egyedülálló teljesítmény Benedek Miklósé, de Máté Gáboré is. Benedek szinte az egész darabot végigjátssza - szótlanul. A zsíros arcbőrű, szivart rágó Járási orvos mindenütt ott van, de senki sem törődik vele. Az asztaltól arrébb tolják, mind hátrább és hátrább szorul, de egykedvűen tűri. Éppen ezért megszólalása különös erejű. Akárcsak Máté Gábor utolsó jelenetbeli megnyilatkozása. Szereplésükkel mindketten az együttes munka hallatlan erejéről, a színpadi jelenlét intenzitásáról tanúskodnak.
Básti Juli polgármesternéje egy típus megtestesítője. Közönséges és úrhatnám, ízlése nincs, de pénze van, ez látszik meg az öltözködésén. Bizonytalanul működő, meghosszabbított zsinórú hajszárítót cipelve ismerjük meg, a színésznő elnyújtott, a szóvégeket felkapó hanghordozással, előkelőnek szánt alpári kézmozgással jellemzi a káderfeleséget. Kihívó és magakellető Hlesztakovval, kijár neki a fiatal férfi. Ellentmondást nem tűr a családban, a háttérből ő irányítja ezt a kisvárost. Ahogy ismételten rászól a lábával kalimpáló lányára - az önmagában is kitűnő. A lányát Szalai Krisztina f. h. játssza - megbízhatóan, a hisztis kamasz lányt, a szexuális kalandot alig váró alig nőt érzékletesen alakítja.
A revizor a Katona József Színház életében alighanem fontos állomás, ugyanis ebben a társulatra jellemző magas színvonalú realizmust egy megemelt játékmóddal sikerült társítani. Ez olyan stilizálást eredményezett, amely az együttes játékstílusának elengedhetetlen gazdagodását segítheti elő.