Csáki Judit: "Kimerültem, nem hiszek semmiben"
Csehov: Ivanov - kritika
A kritikus - vagy legalábbis én - puszta kíváncsiságból "mindenevő": számtalan színházi nyelven tanul meg érteni és beszélni az évek során, de hát neki is van anyanyelve persze. És az enyém az, amelyen például Ascher Tamás beszél, akinek ez a rendezése is épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején; muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán - ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része - hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.
Föl kell ismerni a helyszínt, a tárgyakat. A sivár előcsarnokot a lambériás falakkal, a Khell Zsolt tervezte kongó teret, amely a hatvanas évektől kezdve egészen máig otthonos mifelénk - ma tán nem Pesten, de hisz minden
az isten háta mögött
van itt. Ivanov és a többiek az isten háta mögött élnek, bezárulva, lemaradva, lekésve.
A tea nem szamovárból folyik - az előadás nem "russzizál". Új szöveg készült - Páll Antal, a feltüntetett fordító Anton Pavlovics nevéből fordított álnév -, és ez az új szöveg sima, mai, természetes. Ez is a célja: ne akadjon meg a fülünk se a "versztán", se egy kikopott kifejezésen. Nem is akad. A teát viszont "napközis" vagy "kórházi" kancsóból öntik, hozzáillő bögrékbe; a töpszli kotyogó is a múltból maradt itt, a vasalózsinóros rezsó úgyszintén - vidék-Magyarország.
Akárcsak az ezúttal nem pusztán "remek", hanem elementáris erejű Szakács Györgyi csupa telitalálat jelmezei: Babakina fehér kötött miniruhája, hozzá a fényesfehér csizma, a fehér óriási fülbevaló meg karkötő, persze nagyon tudja mindezt viselni Szirtes Ági, még mozgása is van hozzáillő, nem beszélve az esküvőre übevirított" horgolt eleganciáról. Vagy Zinaida barna dzsörzéruhája, amelyhez hozzátartozik az örökös húzkodás-cibálás, Molnár Erika ezt mutatja "Züzüke" legfőbb jellemvonásának (háttérbe szorul a lekvár) - mindent elmond a látszatokról, a mesterkéltségről, az élethazugságokról.
Ivanov nem hazudik: Ivanov szenved. Becsődölt, kikattant, "lefagyott". Nem valamely monumentális világmegváltásban csalódott - magában. Belül történt valami, amitől nem találja a helyét, s mert nem tud megbékélni saját elrongyolódásával, egyre beljebb pörög a spirálban. Eléggé ismerős képlet, és nem a tegnapból az. Fekete Ernő pontos, szép alakítása nem hagy kétséget Ivanov formátuma felől - és ehhez a formátumhoz Ascher rendezésében egyetlen szereplő ér föl: Sára, a zsidó feleség. Az persze természetes, hogy semmiféle tüdőbajos klisé nem szerepel "nodi Eszter repertoárján (merthogy az elején vidámnak igyekszik mutatkozni, táncol, kacag, és csodásan szép a piros estélyiben), de az már a megrendítően közvetített értelmezés maga, ahogyan ez a két ember a mindenféle bajokban, egymás elleni indulatokban feneketlenül mélyen, bonthatatlanul összetartozik. A harmadik felvonás végén egy sezlonon kuporogva egyetlen cigarettát szívnak ketten; az egyik mindjárt meghal, és ezt mindketten tudják. Mondani nincs már mit.
Ehhez képest Szása, az ő "tevékeny szerelem" teóriájával, mesterkélt és eltúlzott sürgésével, rajongó szerelmének túlzásaival - melyek erősen irányulnak arra is, hogy ő maga higgyen ebben a szerelemben, hisz Szása nem buta, sőt - legföljebb Ivanov személyiségének legkülső burkát érinti meg, azt is csak néhány bizonytalan pillanatra. Szantner Anna ezt a harsányságot mutatjalegmeggyőzőbben, a frizurájával, a rémes ruhájával, az intonációjával, a tartásával - hogy aztán a rémült félelmet, az elfojtott rettegést egy szintén csodás jelenetben,
az asztal alatt
tárja elénk. Az apját, a már régen megtört, szétalázott, személyiségének koherenciáját még őrző, de rejtegető Lebegyevet játszó Bezerédi Zoltánnal bújnak az asztal alá; az őszinteség pillanata ez, az a ritka sugallat, amire mindig hallgatni kéne, de sosem hallgatunk - ők sem.
A legelső látásra (mert egy látás ebből az előadásból nem lesz elég, ezt biztosan tudom) a sok remek alakítás egy-egy részletét lehet elkapni. Máté Gábortól azt, amikor Sabelszkij grófból - aki, morális lény lévén, a végén csak nem bírja a pénzéért elvenni Babakinát - kitör a "zsidó nő" iránti szánalom meg az önsajnálat. Varga Zoltántól azt, amikor Gavrila némán és csak gesztusokkal, de annál egyértelműbben csábítja egy gyors fordulóra az egyik vendég hölgyet. Nagy Ervintől azt, amikor egyetlen kézmozdulattal elmondja, hogy Borkin intézőnek ez a kegydús Babakina már régen "megvolt" (amúgy a Bán János játszotta Koszihnak is) - és ebben is remek partner Szirtes Ági, aki Babakinának zsúfolt és kétségbeesetten szeretethiányos múltat játszik.
Lvov pedig - aki a legtöbb Ivanov-előadásban valamiféle ellenpontot képez Ivanovval szemben - itt az a "becsületes ember", akit nem mindjárt rühell a néző. Hisz Rajkai Zoltán eleinte Lvov korlátoltságával (pontosabban érzelmi korlátozottságával) együtt is őszintén igyekszik derűt és némi nyugalmat vinni Sára életébe - hogy szerelemből-e vagy sem, eléggé mindegy, hisz Sára mindene Ivanov. Csak később mutatja ki életidegen, vaskalapos becsületességének elviselhetetlenségét és pusztító erejét. Ez a Lvov, ez fog még erősödni ebben az előadásban.
A harmadik felvonásban a pucér Ivanov még Sára halála előtt el- és leszámol magával: a csőd totális. A negyedik, esküvői felvonásban az előtérben egyre halmozódnak a baljós jelek és konfliktusok, a háttérben ugyanígy a nászajándékok. A szánalmasan - rózsaszínnel és fehérrel - fellufizott rideg előcsarnokban Ivanovot eléri a vég. Lövés nem dörren - van annál rosszabb.
Ascher a Katona remek színészeivel újraírta az Ivanovot. Most egy ideig ebben fogjuk értelmezni magunkat.
Magyar Narancs, XVI. évf. 15. szám, (2004-04-08)