Koltai Tamás: Lenni vagy lébecolni?

Csehov: Ivanov - kritika

Jól kezdődött az Ivanov premierje a Katonában, március 27-én, a színházi világnapon. Nem olvasták föl a világnapi üzenetet. Nem hanyagságból. Nincs színházellenesebb, mint egy mappából kínosan recitált színházi világnapi üzenet, talán csak maga a protokolláris színházi világnap. Az üzenet, amelyet évente a nemzetközi hivatal rendel, az idén különösen bornírtra sikerült; helyette a Katonában egy rövid Brook-szöveget tapasztottak a széktámlára (nem a legjobbat). Az üresség és formalitás, amit a kinevezett ünnep – más ünnepekhez hasonlóan – áraszt, megüli a még nem teljesen elsorvadt lelkeket. Ahogy az üres és tartalmatlan lét a Csehov-darab címszereplőéjét. Ivanov szenved a saját ürességétől és tartalmatlanságától, amirol valószínűleg nem tudja, hogy a körülötte lévő világ tükre. A többiek csak lébecolnak, függetlenül attól, hogy megvetik-e Ivanovot vagy szeretik, a vesztét akarják-e vagy megmenteni. Csehov a küszködést ábrázolja az Ivanovban, ahogy egy hétköznapi viszonyok között élo ember megpróbál dulore jutni az alapvető létproblémával – nem véletlenül emlegeti Hamletet –, de a "közeg" kisszerűsége, banalitása még a kérdések föltevésére sem alkalmas. Emiatt az önkínzó kérdező, aki amúgy sincs jó viszonyban magával, nyavalygásnak ítéli rossz közérzetét, hajlamossá válik az önmegvetésre, és eljut addig, hogy elviselhetetlennek érezze a létet. A "rendes" társadalom és a deviáns egyén ellentéte Csehov egyetlen darabjában sem fogalmazódik meg olyan markánsan, mint az Ivanovban.

Ascher Tamás rendezésének egyik hangsúlyos pontján a címszereplő Fekete Ernő meztelenre vetkőzik. Ivanovot az a kérdés foglalkoztatja, hogy mi van vele, mi az a megmagyarázhatatlan valami, ami lejátszódik benne. Ami elidegeníti a világtól és önmagától. Önvizsgálatot tart. Kérdéseket tesz föl magának. Megpróbál a lényegig jutni, megszabadulni a külső konvencióktól és a hamis magyarázatoktól. A lemeztelenedés, amellett, hogy egy naturális cselekvéssor része (Ivanov pokrócot terítve magára leheveredik sziesztázni), képi metafora. Fekete Ernő realista akciósorba illeszti a monológot – Ascher más szereplok monológjait is megszabadítja a lirizálástól, feltölti drámai energiával –, föl-alá járkál, összerakja és elsöpri a könyveit (ennek is van mögöttes tartalma), kétszer ráül a zongorára, akkordot szólaltat meg, ki-be kapcsolja a táskarádió olasz slágerét, s teszi mindezt azzal az egykedvű, reflektálatlan, értetlen tekintettel, amellyel végigjátssza az előadást. Az életszerűségnek és a jelképességnek ez a számos más helyen is megfigyelhető, föltunésmentes összeszövése gondolati-stiláris alapvetésnek tunik a rendezo részérol. A "közeg" megjelenítésében döntő szerep jut a vizualitásnak, Khell Zsolt díszletének és Szakács Györgyi jelmezeinek. Érzek itt némi Marthaler-hatást – hatást írtam, nem másolást –, amit akkor tudnék elemzés tárgyává tenni, ha Marthalerről és tervezőjéről, Anna Viebrockról tucatnyi magyar (vagy magyarra fordított) tanulmányra hivatkozhatnék. Addig csak következtetni tudok. A Katona eloadásának mind a négy felvonásában látható falambériás üzemi étkezde nem üzemi étkezde üvegvitrin-előtérrel, neonnal és garázsajtóval (naturális kidolgozottsága, csöpögő beázása, szellőző-szagelszívója ellenére sem), hanem a drámában ábrázolt életviszonyok megjelenítésére alkalmas, a mindennapok ismerős elemeiből elvont tér. (Ahogy Mozart Figarója sem esküvői ruhák vitrinjei közé állított házasságkötő teremben "játszódott" Marthaleréknél, csak azt ábrázolta.)

A jelmezek nem orosz (vagy magyar) vidéket "idéznek", hanem a karakterekből fakadnak; a cselekmény nincs "áttéve" sehova, semmikorra, ellenkezőleg, ott van hagyva a színpadon, ahová szánták, itt és most játszódik, mint minden színházi előadás. Gondolom. Bővebbet, ha majd lesz magyar szakirodalom. Az előadás (lényegében a darab is) egyetlen emberi kapcsolatot ismer – Ivanov és felesége, Anna Petrovna között. Ez a szeretettel, kiábrándulással, kölcsönös kétségbeeséssel, reménytelenséggel, megbántással és lelkifurdalással terhelt viszony gyönyörűen van kimunkálva. Ónodi Eszter Annája beteg – csuklókötése, infúziótapaszos, felkötött karja, ajkán a herpesz tág képzetet kelt –, de játéka nem a betegségről szól. Hanem a múltról. A múltba kapaszkodásról. Az elveszett illúziók görcsös visszaszerzéséről. Ónodi Annája Ivanov múltjának tükre. A kezdeti akarás mementója. A kibírhatatlan, élő lelkiismeret, amit felfokoz a sorvadó test. Fölsebző összecsapásuk után belezuhanásuk az apatikus cigarettázásba – egymás mellett ülnek, ugyanazt a szálat szívják – az összetartozás kiúttalanságának megrázó jelképe. Ivanov viszonya Szásához egy grádiccsal le van fokozva Csehovhoz képest. Szantner Anna Szásája primitíven igyekvő, üres kis fruska, akit a fontos pillanatokban leköt egy lószobrocska vagy egy pszichoszomatikus köhögőroham; a tehetséges színésznő tudja, mit játszik, ha nem tudja is maradéktalanul eljátszani. A "csoportképbe" tartozik Bezerédi Zoltán Lebegyeve – együtt járt egyetemre Ivanovval –, az önfeladó típus, aki kis trükkökkel kompenzál, és mímelt krákogással kerüli ki, hogy oda kelljen figyelnie barátjára.A többiek: a morálprédikátor és a mihasznák. Előbbi Rajkai Zoltán merev, személytelen képviseletében a gátlásosra vett, lelki kipakolását gyakorló Lvov doktor. Utóbbiak sokan vannak. Máté Gábor kedélyt és bohémiát erőltető, önző Sabelszkij gróf (gondosan kidobja a zsebkendőt, amellyel letörölte a tüdőbajos Anna csókját). Nagy Ervin Borkin intézője hivatásos jópofa és "a társaság lelke", aki tréfával fedi a nyers üzletet. Az eredeti második felvonás lehetőséget ad fölrajzolni a társasági életnek nevezett panoptikum Daumier-típusú karikatúráit. Molnár Erika ültéből való felállásai alkalmával rendszeresített pulóver- és szoknyahúzkodásai gesztikus miniatúrák. Szirtes Ági szörnyen közönséges Babakinájának specialitása, hogy ruhadarabjaiból – a csizmáját kivéve – két számmal kisebbet visel. Varga Zoltán Gavrila inasa minden alkalommal részegebben hozza be a vodkát, és bármelyik ajtón érkezik, mindig az útjában ül a majomsziget egy tagja. Fenyő Iván és Mészáros Béla bamba ifjak. Bán János hibbant zsugabubus. Olsavszky Éva szigorú matróna. Czakó Klára fogyatékosa szépen viseli a váratlan csókot. Kun Vilmos gondnoki egykedvűséggel kapcsolja be az égőket és a záróeffektust. (Az elszívót.) Fekete Ernő Ivanovja a girlandos esküvőn nem letargikusan, ellenkezőleg, élénk-vidám evidenciaként próbálja lebeszélni magáról megmentőit. Nem érti, hogy nem értik. Zavarában előveszi pisztolyát. Látva az általános rémületet, szabadkozik: dehogy akar öngyilkos lenni. Aztán térdre esik az ajtónál, és bezuhan rajta. Elájult? Meghalt? Mindegy. Vége van.

Jó színészekből áll a társulat. Nem egyformán jók. A társulat jó. Az előadás részmozzanatok sorának összerendezése. Tempó és ritmus. Egy gesztus, ahogy az "alvó" Ivanov könyvet lapoz. Egy szék, amely kisebb, mint a többi. Egy átcsoszogó zongorista. Egy tabló. Egy neon. Egy csomaggal belopakodó vendég. Szerkezet. Ív. Időzítés. Formálás. Többet mondani sértő volna Ascherra.

Élet és Irodalom, 2004. április 9.