Zappe László: Bodóra várva

Elnézést kérek az idétlen szójátékért, de mit tegyek, ha pontosan errol van szó. Évek óta várok Bodóra. Évek óta érzem Bodó Viktor eros tehetségét, agresszíven eredeti világ- és színházlátását. Eloadásait nézve azonban ez a tehetség hol untat, hol bosszant, hol dühít.

Merthogy most is mi történik a Kamrában Franz Kafka legismertebb műve ürügyén? A beengedés körülményei még az író köztudatban élő világát idézik. Emlegetik is néhányan, a pincébe vezető lépcső tetején – Bodóra várva –, a kívülről beáradó jeges levegőben álldogálva. Pedig mint később kiderül, mindössze annyiról van szó, hogy a rendező és Bagossy Levente díszlettervező fölforgatta az egész színházat. Az előtérben is díszlet van, ezért a ruhatárhoz sem lehet hozzáférni, ketten hordják be a kabátokat és hozzák ki a cédulákat. Majd egy öltözőfolyosó-szerűségen át közelíthető meg a szűkös nézőtér. Az eredmény egy roppant hosszú, kissé görbülő, irodafolyosóra emlékeztető játéktér, amely a bal szélről csak részlegesen látható be. Ha éppen elé áll egy színész, még az első sorban ülő néző sem lát szinte semmit.
A játék már sokkal kevésbé idézi Kafkát. Sokkal inkább filmes feldolgozásait. Orson Welles 1962-es fekete-fehér filmjét Anthony Perkinsszel a főszerepben, és talán David Hugh Jonesét 1993-ból, amelyben a Twin Peaksből közismert Kyle MacLachlan játszotta K. urat, és Harold Pinter írta a forgatókönyvét. Az itt általában Józsiként emlegetett főszereplőt Keresztes Tamás játssza, akinek alkata a kisfiús Anthony Perkinst juttathatja eszünkbe, arca viszont inkább Kyle MacLachlanre emlékeztet. Nem elveszetten bolyongó, értetlen áldozat, nem is a demokratikus szabadságjogok öntudatos harcosa, mint Anthony Perkins volt, hanem mérges kis ellenálló.

A kafkai szövegeket idéző, többnyire nagy ribillióval előadott jelenetek közé musicalszámok keverednek, a szürke vagy éppen rikítóan borzasztó nők átalakulnak, aranyflitteres ruhákban énekelnek-táncolnak. A Kafka-paródia Chicago-paródiával váltakozik. A Katona színészei olykor csodás dolgokat művelnek. Fekete Ernő elhiteti a nyomozásvezetőről, hogy szórakozottan zsebre vágja, sokáig gondosan kevergetett kávéját, Nagy Ervin minden mozdulata mulatságos, s egyszer úgy vágódik hanyatt, hogy azt hinnénk, ezt nem lehet túlélni, Lengyel Ferenc hivatalszolgaként egy hatalmas iratszekrénnyel közlekedik. Kun Vilmos a realisztikusan megfogalmazott nagybácsi alakjával egészíti ki a stílparódiák palettáját, Olsavszky Éva egyszer csak megcsókolja Józsit, majd tánclépések közt dalolja: "Nem tudom mi az oka, tán a tavasz." Szantner Anna egy erőszakos, Rezes Judit egy nyáladzó idióta nő szerepében kelt erős benyomást, ha nem is kellemeset. És még sorolhatnám, mindenkinek jut valami feltűnő. Elmehetne ez így akár a világ végezetéig is, egyszer azonban - kellemes meglepetésképpen, még tíz óra előtt – Józsit bedobják egy szellőzőventilátorba, majd behoznak egy betonkeverő-szerűséget, rászerelik a nyílásra, kicsit darálnak, a gépből kifolyik egy befőttesüvegnyi vöröses valami, bizonyára véres csontdaraboknak kellene néznünk. Megvilágosodna az előadás címe: "Ledarálnak, eltűntem". A szerkezetet azonban leszerelik, a főhős úszónadrágban derűsen kipattan a ventilátorból, kicsit megrázza magát. Nem darálták le, nem tűnt el.

Ami bizonyára nem azt jelenti, hogy Kafka világképe nem igaz, legfeljebb hogy az sem igaz. Szóval a csaknem három óra alatt nem történt semmi. Velem legalábbis biztosan nem. Várom tovább is Bodót.

Népszabadság, 2005. 01. 31.