Koltai Tamás: Minden szétesett
Ledarálnakeltűntem - kritika
A címbeli mondatot Rezes Judit mondja, vagy inkább motyogja, miután bávatagon, idült mosollyal, csillogó nyálfonállal, csuklójáról kígyócskaként letekergő karpereccel, öntözőkannájának csövét fallikus fétisként dörzsölgetve Keresztes Tamás rendelkezésére bocsátotta a törvénykönyvet, amelyről kiderül, hogy pornográf képeket tartalmaz (a szemléletesség kedvéért ki is vetítik őket), ezért a pere miatt aggódó fiatalember csalódottan tépkedni kezdi az oldalakat, földre dobja a kötetet, a lapok szertehullanak, igazolva az erotizáltan álomittas nő aggodalmát, miszerint a könyv is meg ami még az ifjú keze ügyébe került, úgyszólván minden szétesett. Pontos megfigyelés, szakavatottan láttamozza a filozofikus gondolatmenetet, melynek révén Franz Kafka A per című regényéből Vinnai András, Bodó Viktor, valamint a Katona József Színház társulatának közreműködésével a "Ledarálnak, eltűntem" című előadás keletkezett. A fentebb leírt jelenet – számos társához hasonlóan – benne van a regényben, ha nem is pontosan így. A különbség nem csupán dramaturgiai, sokkal inkább szellemi. Amit hagyományosan "kafkainak" szoktunk nevezni – az életünk kiismerhetetlen, áttekinthetetlen, megmagyarázhatatlan folyamatait kísérő szorongás és félelem –, az a világrend értelmének összeomlásából fakadó tragikus élményt közvetíti. Kafkát megrendítette a fölfedezés, hogy bárkit letartóztathatnak, eljárás alá vonhatják, és "az ítélet nem egyszerre jön, maga az eljárás válik lassanként ítéletté". A per központi alakja, Josef K. ennek a fölismerésnek az áldozata. A vég pillanatában nem hajlandó elfogadni, hogy "a szolgálat révén akár csak a Törvény kapujához kötve lenni is, összehasonlíthatatlanul több, mint szabadon élni a világban". Ha elfogadná, igaznak kellene tartania mindent, amit a "kapuőr" mond. "Nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek", hangzik az ellenérv. "Lehangoló nézet – mondta K. – A hazugságot avatják világrenddé."Nem véletlen, hogy ez a regényben hosszan, példázatosan kifejtett rezümé nem szerepel az előadásban. Bodóék (meg tudom érteni őket) nem éreznek megrendülést a hazugság világrenddé avatása láttán - túlságosan nyilvánvaló, hová vezetett szükségszerűen az elmúlt száz évben -, s nem érinti meg őket a kafkai szorongás tragikus ethosza. Túlságosan jól ismerjük ahhoz a totális állambürokrácia minősített eseteit – a hivatalok packázásaitól a koncepciós perekig és a halálgyárakig –, hogy utólagos fölfedezésként ráhúzzuk Kafka zsenijére. Rég túl vagyunk a kafkai vízión, csak nevetségessé válnánk. Túlélőként a szorongás apokalipszisét idézhetjük meg, egyszersmind föl is oldva az egyetlen lehetséges módon – ha nem ódzkodnék a szótól, azt mondanám: posztmodernül –, nevetés útján.
Ezt teszi rendezőként Bodó Viktor, Kafka irodalmi szorongásmitológiáját összeházasítva egy mai mozimitológiával, a David Lynchével, melyben a szorongás az akusztikai és képi feszültség intellektuális ripacsériájával jelenik meg. Ez a lincselt Kafka nagy bravúr a Kamrában.Bagossy Levente hurkaszerűen keskenyülő folyosója egy végtelen irodai nyilvántartó képzetét kelti csikicsuki ajtókkal, ablakokkal, beugrókkal, le-föl csapható nyílásokkal, ventillátorlyukkal, ahol – a falból – váratlanul jönnek elő vagy tűnnek el emberek, testrészek, tárgyak. A hivatalnak, bérkaszárnyának pompásan szürke térből egy villanykörtegirlandos színpadkeret, némi füst és a színes világítás varietét varázsol, a színen playback lokálvokál, születésnapi kórus, sztepptánc vagy ismeretlen rendeltetésű fantomfigurák változatos kollekciója trappol át akrobatikus alakzatokban (Berzsenyi Krisztina hétköznapot és fantáziát kontrasztáló jelmezeiben), Purcell, Donizetti és musicalsláger hangzik föl különféle "hangszerelésben", vagy csak a Lynch-féle búgáseffekt kelt borzongást.
A színpad és a játék a dimenziók átlépésére épül, a szabadlábon zajló "per" burleszk horrorja – biztos szerkezetben és ritmusban – összemossa a helyszíneket, eggyé válik valóság és őrület, banalitás és brutalitás, kísérteties és ironikus, parabola és paródia (Casablanca!), rémület és röhej.Keresztes Tamás mint József (sőt, Józsi!) önjáró marionett, egyszerre beijedt és rátarti, valaki és senki, gumilabdaként fölpattog a falra, bírja szusszal, beesett mellel, szigszalagos mikrofonnal, kétségbeeséssel és lélekjelenléttel; ha akarná, tán visszafelé is tudna járni és beszélni. A többiek nem meglepetés, hanem Katona-társulat. Mészáros Béla és Nagy Ervin tökéletes táncos keretlegények, s ami még kell, a világrend képlékeny semmirekellői (az utóbbi elvágólag tud hanyatt esni). Fekete Ernő slamposan szórakozott értelmiségi hivatalnok, Tóth Zoltán ugyanaz gondnoknak tett káderváltozatban. Rajkai Zoltán eminens-elegáns konformista, Takátsy Péter ugyanaz igyekvő változatban. Frenetikusan jó Vajdai Vilmos nézőtérre kitársalgó ripacsügyvédje. Lengyel Ferenc hátán szekrénnyel irodai kuli. Kiváló Kun Vilmos nagyszájúan vidéki bácsikája és Olsavszky Éva ijedt házinénije. Az ifjú delnők változatosan virítanak, Ónodi Eszter stílbravúrral playbackel, Szantner Anna fregoli bírósági ápolónő (mint tudjuk, "minden a bírósághoz tartozik"), Kiss Eszter rejtélyesen néz, Rezes Judit idézett magánszáma felejthetetlen.
A végén a mi K. Józsefünket nem ölik meg, csak ledarálják egy erre való elektronikus betonkeverőben, de ettől még tovább él vidáman, mint mi mindannyian, akik saját perünk vádlottai és áldozatai vagyunk.
Élet és Irodalom, 2005. február 4.)
– – –