Halász Tamás: Allegro. Stop. Triste
Kabaré - kritika
Szilveszter éjszakáján mutatta be új darabját Bozsik Yvette. A mű rákövetkező előadása Újév második napján volt látható. A rendező-koreográfus új munkája izület az Ó- és az Újév között: Bozsik elkészítette pályája első, szünettel megbontott kétfelvonásosát. Eufórikus vidámság-felet illesztett komor-komoly másikhoz: bulizást a számvetéshez. Ahogy közönsége, magáról megfeledkezve, önfeledten mulatott a szilveszteren, hogy a másnap menetrend szerint érkező év eleji depresszió-számvetésbe majd belesétáljon, úgy tett a rendező-koreográfus is, mikor meglepő estjét megalkotta.
“Elvágyódás két részben”: a Kabaré alcíme. A meghatározás szellemes és figyelemfelkeltő, ám alcíméül szolgálhatna Bozsik összes közelmúltbéli munkájának: az “itt és most”, a maga konkrétumaival számára soha nem volt vonzó darabtéma.
Az Úrnő, a középkori rémdráma, a Sárga tapéta, a múlt század végi misztikusba hajló szüfrazsett-széphistória, a japán ihletettségű Emi, a Lakodalom, ez a századeleji hangulatú varázsos cigánybál, az egzotikus, pálmás-csillámos Xtabay, illetve az ehhez az utazós, nő és férfi kalandjai térben és időben mottójú darabhoz illeszkedő, Egy Faun délutánja, a nagy elődök tiszteletére készült, dokumentarista jellegű, három Hommage: nos, ez így együtt, mind elvágyódás. A koreográfus igényes külsőségek, a korszellem és korhangulat ábrázolásával, finom csavarásokkal dolgozik. Termékeny, megdolgozható alapanyagnak tekint egy-egy kort és helyszínt, akárcsak díszlet- és jelmeztervező alkotótársai. Az ezredvég felé közelítve, témaválasztása alapján mintha szilveszteries évszázad-összegzésen gondolkodna.
A Kabaré nyitóképében Khell Zsolt díszlettervező egy nem létező René Magritte-vásznat tesz elénk. A teljes színpadháttér felületét beborítják a belga mester habos, fehér felhői és kék ege. Látunk egy ravasz ál-kurzban megépített régies ágyat balra és egy üvegajtós szekrényt jobbra. A színen még egy óriási borotvapamacs és egy méter magas szarufésű. És a szinte teljes társulat. Klakkban-frakkban. Bozóki Mara jelmezei elsöprőek és nagyon eltaláltak, már az első művészi antréban is. Kabaré: asszociációnk az azonos című filmre pedig még fel is erősíttetik az első pillanattól, hiszen előttünk áll a legendás konferanszié helyi képviselője aranyszín cilinderben, csak másra tátogva, mint a “médámemöszjő”. Szemügyre vesszük a stábot: orfeum-macsókat és törékeny széplányokat, és a Bozsik-ikonográfiában már bérletes hellyel rendelkező transzvesztitákat.
“Szereplőkre” és “táncosokra” bontja a színlap a játékosokat: az előbbi rovatban a Katona négy színésze: Szabó Győző, Szacsvay László, Takátsy Péter és Vajdai Vilmos, a BYT két külsős-belsőse a traveszti-sztár Tölgyesy Zoltán és Szikszay Tibor, a lista élén pedig Bozsik Yvette. A hat táncos névsorában a BYT hat táncosának neve: Magusin Anna, Krausz Alíz, Jantner Emese, Vati Tamás, Tokai Tibor, Vislóczky Szabolcs.
Az est első felvonása magával ragadó revü. Orfeumi, Kurt Weil-i dalok (zömmel a kevésbé ismertek, de legalább olyan jók közül) pattogó ritmusára kavarognak személyek és helyzetek. Az előadók minden számot playbackelnek, mesterien tátog színész és táncos, nő, férfi, imitátor. Bozsik mindvégig tiszteletben tartja a tényt: színészek és táncosok játszanak darabjában, egyenrangú, különböző iskolázottságú művészek. Éppen emiatt öröm látni azt, hogy a Kabaré gépezetében mindenkinek gondossággal formált, személyre szabott a szerepe: a színházcsináló senkitől sem kíván lehetetlent, de amit kap, láthatóan őt magát is megragadja. Amint a kabarékban, orfeumokban is egy mára szinte kihalt “állatfaj”, a táncolni-énekelni-játszani egyformán tehetséges színész volt a közönség kedvence, ugyanígy van ez a Kabaréban. A “szereplők” és a “táncosok” bátran, játékosan kalandoznak át egymás felségterületeire. Sokoldalúan játszanak.
Hangnemek különös házassága megy végbe a Kabaréban: Bozsik megmutatja nekünk e békebeli műfaj sajátos, klasszikus jegyeit, stílusát és hőseit. Látunk bonvivánt, hasbeszélőt, dzsigolót, kigúnyolt kispolgárt, ami a hagyományos szerepköröket illeti. Kuplék, tréfás, kántált szövegek szólnak. A kabaré, kiváltképp a 20-30-as évekbeli berlini, teli volt bizarr, elképesztő figurákkal és gegekkel.
Ezekből is szép számmal kapunk: az egyik dal-klip szereplői között feltűnik egy táncos lábú hóember, egy férfi szereplő lábán olyan cipőt látni, aminek előre és hátrafelé is orra van, és itt vannak a nőimitátorok, a (nem csak) berlini éjszakai világ szenzációi, a szórakoztatóipar századelőn népszerűvé vált üdvöskéi: Takácsy Péter például olyan Marlene Dietrich, hogy az emberben az ütő is megáll. A színpadi bútorokba rejtélyes süllyesztőket helyeztek, rajtuk keresztül zajlanak pajzán bújócskák.
Ezt a világot bolondítja tovább Bozsik különös, látomásos képekkel, melyek azonban a megidézett világtól nem idegenek. Egy indulószerű szám alatt hosszú, fekete kabátos, kalapos figurák jönnek be a színre, rámára feszített vászonnal, melyet hirtelen felénk fordítanak: a háttér felhős egének egy-egy -a darabokból egésszé összeilleszthető- szelete van a kanavászon. A festmények mindegyikébe kicsi ajtó vágva: ezen keresztül kukucskálnak ki ránk a dalra tátogó, izgága mozgású táncosok: Magritte, A szüret hónapja című képének (vagy citálhatnánk a Látóhatár titkait is, szintén tőle) férfialakjai, kezükben a Forradalom című festmény rámába zárt felhős ég-darabjával, a Messzelátó nyíló ablak-egén kikukucskálva.
Tölgyesy Zoltán pomponokkal fején, rakott szoknyában libben a színre. Merev mosollyal, aprókat lépve forog: először nevetünk, majd elkezd szorítani valami belül. Furcsa neszekkel, füttyel, groteszk hangokkal kísért szám alatt tömbben mozgó, frontálisan elrendezett táncos csoport megy át a színen. Néha kiemelkedik, merev testtel egy-egy táncosnő. Olyanok, mint valami bolond gép. Megfoghatatlan gyerekkori szorongás érzete jut hirtelen az eszembe, aztán azonnal elillan. Szabó Győző tiroli jelmezben, vadászkalappal, kantáros nadrágban tánckarral: delejes tekintetében felsejlik a Sörpuccs.
Bozsik Yvette a harmincadik percben lép először a színre, Vati Tamással és Szacsvay Lászlóval. Bohócként érkeznek a misztikus, magából néha embereket eregető szekrényből, nagy, piros orral, ami felerősíti a szuszogásuk hangját. Három, nagyon szép percet játszanak. Bozsikot pályája során először nem lehet felismerni a színpadon. Haja rövid, tépett bohócparóka, szemöldöke lemeszelve, orrán a klasszikus gombóc. Azonosítani nem is a vonásai, hanem a színpadi jelenléte segít: megáll körülötte a levegő. A számnak vége, a táncosnő a színpadon marad: a festett ég-fal tövébe, a szekrény melletti zugba húzódik és ott is marad, a félhomályban, szinte mozdulatlanul a felvonás végéig: körülötte vadul mulat a sokaság.
Alig megfogható pillanatokban, egy-egy szempárban, mozdulatban villan fel a téboly. A vidám, groteszk, tempósan pergő műsor pusztulást sejtet: nézője egy-egy pillanatra elkomorul, maga sem tudja miért. Nem olyan ez, amikor egy cirkuszi műsorszámban egyszerre gyűlölni kezdjük az állatidomárt, mert nagyot üt az ostorral, nem is az, amikor először megszánjuk Pierot-ot, mert megint csúnyán kiröhögtették. Olyan inkább, mint amikor valaki kivételes érzékenységgel megidézi nekünk a 20-30-as évek németországi kabaréját. Vagy, amikor először hallunk arról, hogy kedvenc háború előtti filmes nevettetőink a harmincas évek végétől miként és miért tűntek el a semmibe az orfeumok és kabarék színpadáról. A Kabaré műfaja minden totalitárius rendszer esküdt ellensége, s bár Bozsik darabjában politikai utalásokkal nemigen találkozunk, gondolataink mégis a történelem tényei felé kalandoznak. Elég ehhez a fordulathoz a megidézett Marlene élettörténetét citálni. (Ha pedig helyi párhuzamot keresünk, Benedek Miklós Mit ültök a kávéházban? című “kamrakabaréját érdemes felidézni: a Gábor Andor írásaiból szerkesztett est a könnyű orfeumi hangulattól mesteri ívvel érkezik meg a tragédiához, ahogy Bozsik német és angol nyelvű dalfüzére érkezik vigalomból melankóliába.)
A darabot a Bozsik Yvette munkásságában teljesen ismeretlen szünet vágja félbe. Előtte még áttetsző tüll ereszkedik le lassan, amire három nyelven vetítik fel a pauza hírét, németül, angolul mondatba foglalva, magyarul csak egyetlen szóval. Míg a vetítés zajlik, a háttérben pezsdítő zenére keresztezik a színt a táncosok: egy-egy mosolyogtató mozgáscsoportot, mozdulatgeget mutatnak, majd kialszik a fény.
A második –alig húsz perces – felvonás a bohócé. Az első felvonás revüje ugyan még átcsordul a másodikba: Hawaii ritmusaira lejtenek be a tánckar tagjai, s bár a dalban valami testetlen szomorúság is bujkál, mégis nagyon kell röhögni a lányok közé sorozott Vati és Vislóczky szellemesen kellemkedő, hableányparókás alakján. Ez a menet azonban már nem a vigalomé.
Piros orra nélkül, de mégis, alig felismerhetően áll Bozsik egy három lépcsőfokú fehér posztamensen: hadonászva dirigál. Karmesterbohóc. A háttér egyszerre csillagos eget mutat mert hátulról éri fény. (Khell Zsolt már a Faun délutánjában is kiválóan alkalmazta az előlről vagy hátulról megvilágított, vagy éppen foszforeszkáló festékkel szekunder rétegben is megfestett díszletet.) Az apró lukacskák Planetáriumot idézően pislognak (még egy apró Göncölt is felfedez a figyelmes szem) a konduktor mintha őket dirigálná. A bohóc Csajkovszkij V. szimfóniájának egyik tételét (Andante cantabile) vezényli hosszasan, egyedül, háttal. Játékostársai köré gyűlnek aztán és zenekart formázva láthatatlan hangszereiken pantomimezik el Csajkovszkijt (konzultáns: Fischer Iván, Sáry László). Az együttes a dobogó fokaira lép: a zene utolsó perceit szorosra zárva, egymáshoz tapadva “játsszák el”. A tapsrend maga is koreográfia: mindenki egyéniségéhez illő mozdulatokkal lép elő, fogadni a tapsot.
Csikorogva fordult az előadás hangulata a harsogó vidámságból a nagy ég alatti melankóliába. A szólótáncosként feltűnt, majd társulatot szervező Bozsik (négy, közelmúltbeli szólója után) a társas magányban mutatkozott meg. A vérbő humort fokozatosan felvállaló koreográfus a Kabaré második felvonásával mintha új lapot nyitott volna munkásságában. Ritkán látni pályaív egy szakaszának zárását és egy másik kezdetét egyetlen előadáson belül, ám megkockáztatható, hogy ebben a munkában ezzel szembesülünk. Bozsik újabb munkáira jellemző azok utolsó perceinek líraiba fordulása (Lakodalom, Egy Faun délutánja), a revügépezet látványos leállása, a hangnemváltás. Ám itt valami határozottan más történt.