Mészáros Tamás: Különféle színházcsinálók
Halász Péter: A kínai - kritika
Lehetséges, hogy a színházcsinálókat csupán az különbözteti meg a normális emberektől, hogy foglalkozásszerűen, mondhatni folyamatosan végzik a valóság átfedésének műveletét. Halász Pétert mindenesetre az ezzel kapcsolatos alapkérdések foglalkoztatják. Hol kezdődik és hol végződik a színház? És mivé lesz a valóság a játékban? Egyáltalán bevihető-e a valóság a színházba, és ha igen, életképes-e ott? Avagy törvényszerűen elenyészik, feloldódik a színházi transzformációban?
Nem mondhatni, hogy eredeti kérdések. Nem mondhatni, hogy nem születtek rájuk különféle válaszok az évszázadok során. Mégis, az élő színház újra meg újra fel kell hogy tegye őket, mert csak a jelen idejű, gyakorlati válaszok által maradhat élő. Halász színháza már annak idején, kényszerű emigrációja előtt is ebben a kérdéskörben mozgott, és Amerikában sem szűnt meg a szakmának ezt az örök talányát kutatni. Azért használom éppenséggel a szakma kifejezést, mert nézetem szerint Halászék kezdetben nagyon egyértelműen a szakma mint olyan ellen léptek fel, vagyis rendes avantgárdistákhoz illően igyekeztek szabadulni mindattól, amit pejoratívé szakmaiságnak tartottak. S úgy látom, az évek során aztán Halász egyre közelebb került a szakma birtokbavételéhez — a szó legjobb értelmében. Azaz megtanulta a mesterséget; a hatáselemzést, a színészet különböző iskoláit, a dramaturgiát és a rendezést. Birtokba vette tehát a színházat, s igen gazdag eszköztárat használ benne, még ha nem is konvencionálisan. Ami annyit jelent, hogy a gondolkodásmódja változatlanul eredeti. S tegyük hozzá rögtön: nemkülönben a látásmódja.
Amikor a függöny (szép, szabályos, vörös bársony) felmegy, elénk tárul egy vászonra festett, hagyományos (!) színházbelső: zsöllyékkel, páholyokkal, középen, a perspektivikus ábrázolás jóvoltából egy optikailag hiteles arányú színpad kerettel (1 m x 1,30 m), amelyet úgyszintén vörös függöny takar. Majd ez is felemelkedik, és a megnyílt, igencsak kicsiny színpadon kezdődik az előadás. A darabbéli Rendező és a Táncosnő — egyébként házaspár — arra ébrednek, hogy a nézők (vagyis mi) elleptük a nézőteret, és azt várjuk tőlük, hogy színházat csináljanak.
Az alapvetően vizuális ötlet — tudniillik az, hogy az egész játék egy redukált méretű színpadkeretben zajlik, amely mindig csak a teljes kép valamely kivágását engedi látni — tehát csupán első rétege a dramaturgiai elképzelésnek. Ami körülbelül az ismert orosz baba mintájára működik: mindig újabb és újabb babák bújnak elő egymásból. Ez persze másként fogalmazva a „színház a színházban” úgyszintén elég régi fogása, de Halász jócskán tovább bolondítja a látvány rétegezésével; a keretben — amely már maga is úgy működik, mint valami vetítővászon — vetített diahátterek, mozgóképek és videofelvételek adják a történet kulisszáit. Amilyen szűkre szabott a keret, olyan dinamikus a benne megjelenő látvány, és a felébe-harmadába „vágott” színészek együttműködése ezzel a technikával merőben szokatlan színi dimenziókat teremt.
Ebben a közegben a Rendező arról beszél feleségének, egyben munkatársának, hogy szeretne létrehozni egy előadást, amely úgy kezdődik, hogy a Rendező arról beszél feleségének, egyben munkatársának, hogy szeretne létrehozni egy előadást, ami úgy kezdődik... Szóval Halász a színházi jelenidejűséggel játszik; manipulálja és ironizálja, megpróbálja összekeverni a világot és a produkciót azáltal, hogy megmutatja viszonylagosságukat. Ugyanakkor ezt a manipulációs játékot is idézőjelbe teszi, hiszen az egész nem más, mint a Rendező által készítendő előadás egyik eszköze... És akkor hol van még a kínai, illetve A csodálatos mandarin — merthogy a darab alcíme azt ígéri, látni fogjuk, „ahogyan a Katona József Színház színészei megpróbálják színre vinni”. Nem mesélem el a „történetet”; elég az hozzá, a truváj természetesen éppen az, hogyA csodálatos mandarin nem adatik elő — és mégis előadatik. Minthogy a Rendező hivatásos színész helyett végül is rátalál egy éppen Amerikába disszidált kínaira, akit „az utcáról” szed fel a színpadra, s aki persze semmit nem ért az általa lelkiismeretesen ismertetett szüzséból. Kivéve ezt a három szót: mandarin, szerelem, halál. Ám ez a kínai nem a mitikus Mandarin, őt egyszerűen a természetes ösztönök vezetik, amikor a Táncosnő, szerepe és férje instrukciói szerint, ellejti körülötte csábtáncát.
Halász a „kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda” szellemében meg-oldja, hogy a kínai elébb szétrombolja a színpadi rendező létrehozandó színházi előadásának kereteit (miközben ez ami számunkra már maga az előadás), majd a Táncosnő vágyaiban mégiscsak Mandarinná lényegülve egyszerre beteljesíti az eredeti Mandarin-sztorit is meg a Halászét is, ami a Mandarin előadásának kísérletéről szól.
Ezt a csiki-csuki játékot elképesztő érzékenységgel valósítják meg a színészek, akiknek nem kisebb a feladatuk, mint hogy ezt a több burokba rejtett darabot teljes természetességgel, ugyanakkor a módszerre mintegy „rálátva” adják elő. Elsőbben is Máté Gábor Rendezőjének briliáns „kívül-belül” hangvételén múlik a siker, amihez képest Kaszás Gergő tökéletesen kínaiszerű Kínaijának vagy Bán János színészszerű színészének könnyebb, mert egysíkúbb a feladata. Udvaros Dorottya élvezettel kajánkodik, és alázatos, őszinte átéltséggel monologizál, Papp Zoltán pedig markáns egyszerűséggel van jelen.
Halász Péter produkciójának máris vannak fölényes fanyalgói és elszánt dicsőítői. Úgy vélem, mindkét tábor az alulértékelés hibájába esik. Előbbiek azért, mert nyilván valami nagyképűbbet, extravagánsabbat, úgymond, avantgárdabbat vártak Halásztól, és ezért nem akarják észrevenni, mennyivel bölcsebb játékot kaptak annál, amit vártak. Utóbbiak meg épp azzal szállítják le A kínai valós értékét, hogy túlzóan, mindenáron a non plus ultra, a korszakos jelentőségű előadás kategóriájába akarják erőltetni. Holott ez a produkció nem minta, nem zsinórmérték, nem is megváltás, hanem „csupán” egy rendkívül szellemes, meghökkentően sajátos optikájú, ízig-vérig teátrális (és professzionalista) tűnődés arról, hogy az Élet és a Színház találkozásából melyik kerül ki győztesen.
A kínai végül is azt sugallja, hogy jó esetben átlényegítik egymást.
1992. február