Mészáros Tamás: Mese pedig nincs
Carlo Gozzi: A szarvaskirály - kritika
Üres tér a színpad, csupán szeszélyesen belógatott, sejtelmesen világított fátyoldarabok jeleznek valami fáradt mesehangulatot. És szakadt cilinderben, koszlott frakkban áll elénk a Mesélő: „Ha már úgyis itt vagyok, hallgassatok ide... "
S nemcsak az indítás meglehetősen szkeptikus, a vendég Jiri Menzel az egész darabot gunyoros kívülállással tette színpadra. Holott Carlo Gozzi erkölcsi tanmesének írta A Szarvaskirályt, s ha némely részleteket kidolgozatlanul hagyott is, pusztán kanavászformában rögzítve a jelenetek lényegét — a commedia dell'arte technika rögtönzéseire csak az egyes lazzikban, színészi mutatványokban számított— mondanivalóját nem bízta az előadók saját belátására. Gozzinál nem csupán megbűnhődik a gonosz, és elnyeri jutalmát a jó, de megmutattatik, hogy az igaz szívet a lelki rútság előnyös külsőben sem téveszti meg, az erény pedig a mégoly nyomorúságos porhüvelyben sem marad rejtve előtte.
Persze Menzelnek igaza van abban, hogy az efféle fabulákat ma mára gyerekek is némi gyanúval olvassák A felnőtteknek meg éppenséggel elegük van a mesékből... Legyünk tehát realisták, nézzük ármány és jóság igazi esélyeit a világban. Mi történikvalójában, ha a jó király képében a gonosz miniszter birtokolja a trónt, és az áldozat megkísérli leleplezni a gonosz csalást? Csakugyan bekövetkezik a megváltó csoda? A nagy varázsló istenbizony közbeavatkozik?
A rendező kétli. Az ő varázslója, miután közömbös papagájjá változva végig-asszisztálta a sajnálatos eseményeket, éppen amikor „papírforma szerint” igazságot kellene tennie, egyszerűen kisétál a színről. A galád miniszter pedig ukmukfukk ledöfi a vénember testében lakozó királyt, mert akár hisszük, akár nem, nem hallott még a lelkiismeretról. A gonosz elnyeri méltó jutalmát. Ajókerőtlenek és ügyetlenek A varázslónak pedig elege van az egészből. Vagyis a mese nem működik többé.
Ám Menzel ezt a korántsem vigasztaló tételt könnyed színészvezetéssel, ironikus bájjal, szellemes figura- és játékötletekkel adatja elő. Szinte lebegteti, majdhogynemelis tünteti magát a történetet; elsősorban a szituációkra figyel, s a színészek-kel is inkább azokat aknáztatja ki, mintsem hogy a cselekményt próbálná értelmezni, motiválni. A néző felhőtlen kedéllyel élvezi a fanyar, mesterien kivitelezett gageket, s esze ágában sincs arra gyanakodni, hogy itt bizony nem lesz boldog befejezés. A néző jó ideig hálás Menzelnek, a leleményes játékmesternek — az effajta színpadi humor nálunk hiánycikk —, aztán egyszercsak meglepődik az előkészítetlen rendezői fintortól, amely mintha csak ezt mondaná: minden rossz, ha a vége rossz.
Menzel tehát nem tagadta megA szarvaskirály erkölcsipéldázat-jellegét. Csupán egy másik példázatot láttatott benne. Koncepciója, gondolatmenete érthető, jobbára megfelel az életben szerzett tapasztalatainknak, és mesterségbeli megvalósítása is tökéletes.
Mindezt messzemenően elismerve kifogásaim vannak a dramaturgiai eljárással, tágabb értelemben pedig mégiscsak a rendezői módszerrel szemben. Mégpedig azt is megvallom: annak ellenére, hogy élveztem az előadás stílusát, hangvételét.
De könnyűnek találom Menzel diadalát Gozzi felett. Tulajdonképpen a mese felett. Mert amit a rendező tett, az végül is nem más, mint a mese erőszakos eltérítése. Azzal, hogy levágta a Gozzi-eredeti végét, és a fonákján sebtében elvarrta a szálakat, lényegében nem az anyagon belül érvényesítette a maga szemléletét. És ezzel a gesztussal végtére is bármely színmű befejezését az ellenkezőjére lehet változtatni. Igaz persze, hogyA szarvaskírály irodalmi szövete laza, megengedi a változtatásokat. Hogy Lator László fordításának felhasználásával ezt a színház alaposan ki is használta, az javára vált a darabnak, amely több helyütt csak gazdagodott a szövegbetoldásokkal. Más azonban a kompozíció kérdése. Gozzi történetének ugyanis van egyfajta meselogikája, amely a szereplők viszonyát, cselekedeteit és helyzetét még a szövegtől függetlenül is meghatározza. Így például Durandarte varázsló nyilvánvalóan azért bíz két titkot Deramo királyra, hogy azok „működésbe lépve” kimutassák Dadri miniszter aljasságát, illetve Angela igaz hűségét. És egyébként Gozzinál is felfedezhető az a motívum, hogy mire a dolgok rendeződnek, Durandarte belefárad a varázslatba — utolsó szavaival mintegy „eltöri pálcáját”. A szkepszis tehát nem egyedül Menzel találmánya.
Ő csak határozottabbá teszi. De valahogy úgy, mintha mondjuk A vihar Prosperóját fosztaná meg időnek előtte hatalmától, és önkényesen kihúzná nevezetes monológját. Azt hiszem, azt a megoldást sem kedvelném. És bár Gozzi távolról sem Shakespeare, úgy vélem, meggyőzőbb lett volna, ha Menzel megtartja a szerzői kódát, és azzal együtt talál módot, hogy saját elképzelését is érvényre juttassa. Mert most minden kérdésünkre — például, miért csinálja Durandarte az egész hajcihőt? — legfeljebb ennyi a felelet: csak. A mese logikáját felváltotta az élet esetlegessége? Igen, ez a produkció „üzenete”. De ez mechanikus, kívülről bevitt üzenet. Menzel nem a mesét alakította át úgy hogy abban a logikátlanság drámaszervező erőként jelenhetett volna meg (ezt egy vállalt átdolgozás megoldhatná), hanem egyszerűen megfosztotta a darabot műfaji kánonától. És ez így nem elég elegáns.
Ráadásul érezhető, hogy az előadás második részében a rendezőt már nem érdeklik igazán a csodás alakváltozásokban rejlő színészi lehetőségek — nem engedi, hogy például Angela (Csonkaibolya) a Deramónak vélt Dadrival (Benedek Miklós) vagy az öregember testében megjelenő Deramóval (Balkay Géza) a helyzetek pszichológiai drámáját eljátssza. Pergeti a jeleneteket, hogy mielőbb eljusson a megváltoztatott befejezésig, mert számára egyedül ez a fontos. Ugyan-akkor Gozzi meséje — mint minden jó mese — átélhető konfliktusokra épül. És ezeket Menzel feláldozza egyébként lebilincselő játékstílusa kedvéért.
Amelyet mindahány szereplő virtuóz odaadással képvisel. Gáspár Sándor Truffaldinójának pazar betétszámai vannak Eperjes Károly tüneményesen bávatag Leonardójával és Bán János szuggesztív (!) Durandarte-papagájával. A vadászjelenetben káprázatos Sinkó László és Újlaki Dénes clown-etűdje. Hálátlan feladatát Szirtes Ágnes (Clarice) lelkiismeretesen megoldja, és a főiskolás Zsíros Ágnes (Smeraldina) is jól illeszkedik a többiekhez. Ha mégis hiányérzetünk marad, az nem a színészeken múlik, hanem Menzel darabfelfogásán, amely a tragikomédiát egyetlen váltással, egyedül a befejezésben akarja érzékeltetni.
A Katona József Színház produkciójának jelentőségét ezúttal tehát aligha az adott mű tolmácsolásában kell keresnünk; inkább az ujjgyakorlatszerű színészi technikában. Amely bizonyára alkalmas lett volna arra is, hogy fájdalmasabban, hitelesebben hozza elénk a mese halálát.
1984. május