Mészáros Tamás: Veszett a világ
Német Ákos: Müller táncosai - kritika
A Müller táncosai úgynevezett közérzetdráma. Mondhatnánk atmoszféradrámát is; egy nemzedék fojtogató, sűrűen rossz légkörben megélt reménytelenség-érzetének lenyomatát látjuk. Ezek a huszonévesek, a Müller táncosai, lehetnének bárminek a bármijei, egyáltalán nem fontos avagy jellemző, hogy történetesen táncosok, s hogy vezetőjük, aki „lelépett tőlük”, s történetesen Müllernek hívják, voltaképp kicsoda. A lényeg az, hogy ezek a fiatal fiúk és lányok elveszettnek, magukra hagyatottnak érzik magukat egy olyan világban, amivel nem tudnak mihez kezdeni, amelyik nem tud velük mihez kezdeni.
Itt kezdődik Németh Ákos drámai közlendője — és itt is ér véget. Hogy ezt az életérzést igen erőteljesen képes szuggerálni, ez nagy pozitívuma, s hogy megmarad ennek a — mondjuk úgy—általános szuggesztiónak a szintjén, az egyszersmind nagy gyengéje is. Egyáltalán: az a baj, hogy bármily konkrét helyzeteket ír a szerző, az egyes jelenetek láncolatával aztán mégsem lép túl a meglehetős általánosságokon. Mintha mégsem érdekelné igazán a saját szereplőinek karaktere, sorsa, tehetsége, netán tehetségtelensége.
Német Ákos dialógokat ír, és különálló szituációkat. Ezek többnyire igen feszesek, felfűtöttek, mint már említettem, atmoszferikusak, de nincs dramaturgiájuk. Félreértés ne essék, nem feltétlenül valamilyen drámaírási szabályzat betartását hiányolom, hanem egyszerűen azt, hogy ez a kétségkívül „színpadban” gondolkodó színiszerző nem hajlandó a saját gondolatrendszerét kialakítani, ezért hol túlbonyolítja, hol túlságosan egyszerűsíti a cselekményt, és végső soron kidolgozatlanul hagyja a figuráit is.
Feltehetően nagyon bízik az éppen adott — és játszott — jelenet hatásában. Igaza is van, mert képes arra, amire kevesen: többnyire életszerűen, a spontaneitás érzetét kelte beszélteti a szereplőket, és többnyire érdekessé is teszi őket egy-egy helyzetükben. De a részletek izgalmassága (váltakozva persze bágyadtabb tirádákkal) nem elegendő ahhoz, hogy maga a dráma is izgalmas legyen. És még sok minden nem elég.
Nem elég megidézni Dosztojevszkijt és Wedekindet, nem elég felemás módon eljátszani a Godot-reminiszcenciával (Müllerre várva?...), nem elég helyenként amolyan Füst Milán-osan rejtelmes töredezettséggel alakítani a párbeszédeket. Persze, mindezt meg lehet tenni, minden allúziót fel lehet használni, ha magának a „műegésznek” szerkezete és pontos tartalmi koncepciója van.
Német Ákos tehetséges drámaíró. Épp ezért nem kellene beérnie azzal a manapság divatos felfogással, ami tagadja a kompozíció szükségességét, s amely, félve az ideologikus végeredménytól, lemond az összefüggések feltárásáról vagy akár a cselekmény és a drámai alakok jobb megértéséhez nemigen nélkülözhető információk megadásáról. Kevésbé iskolásan szólva: a motiváltság hiányzik a Müller táncosaiból. S ez még akkor is számon kérhető, ha Németh nyilvánvalóan nem tartozik az analitikus természetű szerzők közé, és tudatosan tartózkodik a túlintellektualizált írásmódtól.
Vagyis nem a maga színházeszményét kell feladnia, csupán jót tenne munkái-nak, ha ő maga (félreértés ne essék: nem az általa teremtett figura!) szigorúbban gondolná végig a saját világnézetét — mert akkor feltehetően nem érné be oly gyakran közhelyekkel —, és ezzel összefüggésben hajlana rá, hogy alakjait mélyebben, azaz hitelesebben egyénítse. Ha ezt megtenné, sokkal jobban érdekelnének minket Müller táncosai is, egyenként, személy szerint.
Egyelőre azonban markánsabb az összbenyomás, ha úgy tetszik, a csoportkép hangulata, az a bizonyos deklarált nemzedéki közérzet. Ami nagymértékben köszönhető a Katona József Színház fiatal gárdájának (részben még főiskolásoknak) és Máté Gábornak, a rendezőnek. Ők azt erősítették a játék által, ami Németh művében is erős — az indulatokat, a szenvedélyeket, az őszinteséget —, és természetszerűen nem javíthattak az „összhangzó értelmen”. Máté intenzív, mondhatni agresszív létezésre, az egyes szituációk szélsőséges kiaknázására készteti színészeit, ám ez soha nem lesz öncélú modorosság, nincs handabandázás és felesleges rájátszás; az a mesterséges „keménykedés”, amit sok helyütt oly kor-szerűnek vélnek mostanában, itt hál' istennek, nem tapasztalható. Mindenki „beéri” legjobb önmagával — és ez a csapat igen jó egyéni képességeket mutat.
Mindenekelőtt meglepetés Takátsy Péter kitűnő érzéke a lírai groteszk iránt. Rajkai Zoltán határozottabb, élesebb karakter, mint a megírt szerep, Stohl András átéltsége sok mindent hitelessé tesz, amit a szerző nem. Bertalan Ágnes merész humora, Söptei Andrea szikár természetessége meggyőző. Egy úgynevezett „kényes” szerepen segít Szirtes Ági játékintelligenciája.
Mindent összevetve, ennek az előadásnak abban látom a jelentőségét, hogy szenvedélyes tisztességgel vállalja szerzőjét, illetve annak alapjában igaz világlátását — Máté rendezői munkája érett színészvezetésről és pontos ritmusérzékról tanúskodik.
A Kamrában látható produkció erényei mindenképp megérdemlik, hogy előnyben részesítsük őket a mű hibáival szemben.
1992. november