Mészáros Tamás: Akiket hívattak

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott - kritika

Rosencrantzot és Guildensternt — mint tudjuk — hívatják az udvarhoz. Feladat vár rájuk: az egykorvolt pajtási kapcsolat révén kifürkészni Hamlet felette különös viselkedésének okát. Más szóval, kémkedniük kellene Claudiusnak, ravaszul, óvatosan, visszaélve Hamlet bizalmával. Shakespeare udvaroncai értik a leckét, és hajlandóak a király szolgálatára. Nem rajtuk múlik, hogy semmire se mennek, hanem Hamleten, aki hamar átlátja küldetésüket. Rosencrantz és Guildenstern végül afféle fegyőrökként kísérik a királyfit Angliába, és úgy esnek Hamlet halálos csapdájába, hogy fogalmuk sincs róla, mi történik velük.

Ez utóbbi momentum ragadta meg Tom Stoppard képzeletét, Ros és Guil, az „elhívatottak” készséges baleksége. De Stoppard némiképp fordít az eredeti képleten: őnála ugyanis a két alak már elejétől alig-alig fogja fel, mit is várnak el tőlük, és amikor nagy nehezen kiókumlálják a feladványt, képtelenek hozzá-fogni. Igazából még szót sem sikerül váltaniuk Hamlettel, legfeljebb igyekez­nek leselkedni utána, és csupán regisztrálják rajta azokat a tüneteket, amelyeket mindenki más is jól láthat. Viszont a végjátékban, azaz az Anglia felé vezető hajó-úton Ros és Guil Stoppard darabjában sokkal jólértesültebb lesz, mint Shakes­peare-nél.

Először is felbontják Claudius levelét, és abból megtudják, hogy Hamletet a halálba kell kísérniük. Ez lényeges különbség ahhoz képest, hogy az eredetiben mindvégig azt hiszik, csupán egy kényelmetlenné vált őrült száműzetésében Játszanak szerepet. Ros és Guil tehát Stoppard jóvoltából kénytelen szembenézni e helyzettel: bűnsegédek egy politikai gyilkosságban. Azután újabb, a mintától altérő fordulat következik, amikor is mintegy véletlenül újból beleolvasnak a N*miet által immár kicserélt levélbe, és látniuk kell, hogy Angliában ők maguk lennek a kivégzendők. Nem lehet tehát azt mondani, hogy legalábbis a leglényeget tekintve Rosencrantz és Guildenstern ebben a változatban ne ismernék sorsuk főbb paramétereit.

A néző egyszerű logikával nem is igen tudja megmagyarázni viselkedésüket. Mert az még csak „meg van írva” Stoppardnál, hogy amikor Claudius leveléből rájönnek, mi vár Hamletre, elhessegetik maguktól a felelősséget, sőt még azon is elmélkednek egy sort, nem lehetséges-e, hogy a halál voltaképp valami szép és kellemes esemény az ember életében. Végtére nem az ő dolguk, hogy a halált mint állapotot minősítsék. Az már azonban furcsa, hogy amikor megtalálják a hamis levélváltozatot, amely éppen az ő elveszejtésükról intézkedik, fel sem ötlik bennük a kérdés, miként változtak meg estéről reggelre Claudius sorai.

Igen, Ros és Guil elemi kérdések nélkül, tulajdonképp valami bávatag bele-törődéssel fogadja a dolgok alakulását. Stoppard szándékosan ilyen, a helyzetek-nek szinte valószerűtlenül alávetett embereket mutat a Rosencrantz és Guil­denstern halott című darabban, amely nem Hamlet-parafrázis, noha természe­tesen az alapmű ismeretére épít. Ez a groteszk játék századunk műve; leginkább talán Kafka kései hajtása, látlelet az emberről, akinek nincs személyisége, sem-miféle identitása, nem ismeri a morál fogalmát, végrehajt, és aláveti magát.

A színpad kérdése az, hogyan ábrázoltasson ez a Ros és Guil, akik maguk is összecserélik egymást, s lényegében még akkor is egyformák, ha az egyikük kissé szenvedélyesebben, a másikuk pedig lomhább agyműködéssel semmilyen,

Máté Gábor a Kamrában a színészi alkatokat hívta segítségül — Bán János szangvinikus, türelmetlen, társával fölényeskedő Guildenstern, míg Tóth József görcsösebb, tétovább, nehezebb fejű Rosencrantz. A két szerep rendkívüli techni­kát igényel: biztos tempó- és ritmusérzéket, szinte koreográfiában előadott moz­gáskaraktereket és a rendkívül nehéz szöveg sajátos poentírozását. Felér egy mesterségbeli kurzussal, amit Guil és Ros alakítóinak tudniuk kell — és Bán IS Tóth is fölényesen bizonyítja intenzív felkészültségét.

Voltaképp a rendező felfogásától és ízlésétól függ, hogy a pontos technikán mennyire enged és igényel egy tragikusabb, helyenként a két nimolista leiszol tatottságát „empatikusabban” kezelő hangvételt. Máté — úgy tűnik — ironikus távolságtartó a címszereplők drámája iránt; és joggal, hiszen együttérzésre n tarthatnak számot. Szánalomra talán mégis — mint olyan lények, akik ismerik fel tragikai vétségüket. Guil fogalmazza meg, mielőtt elnyeli sötétség: „Bizonyos, hogy volt egy pillanat, még a kezdetén, amikor azt mondhat­tuk volna — hogy nem. De valahogy elmulasztottuk”.

Az előadás kiemelkedő alakítása Végvári Tamás mint színészkirály. űzött, megfáradt, illúziómentes, örök túlélő, keserűen tudja, hogy ő és társulata mindig odavetett a megélhetés kényszerének. Ők is teljesítenek minden megbízást, kielé­gítenek minden igényt. De szigorúan a szakma — bárha mind fellazulóbb — keretei között. Gyilkolászásra azonban csak kvázi, csak a játék kedvéért vállalkoznak, a színpadon, ahol nem kell vigyázniuk, nehogy elszalasszák az emberi felelősség pillanatát. Végvári bölcs tekintetében legalább ott a sajnálat Guil és Ros iránt — mintha kezdettől tudná, hogy ezek a „civilek” soha nem értik, mi az élet és mi a halál.

1994. június