Bóta Gábor: Világvége receptre

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő

Kezdetben csak Sáry László és Várady Zsuzsa zenészek vannak a színen, lenyűgözően elveszettnek és bátortalannak tűnnek a Mesél a bécsi erdő előadásában a Katona József Színházban. Mint akik akaratukon kívül betévedtek valahová és nem találják a helyüket. Sáry jóformán csak a hangszereire figyel, már-már beléjük menekül, de mintha egyébként sem nagyon látna mást a világból instrumentumain kívül. Várady kicsit bohócos, riadt a tekintete, ő azért körbepislog, de valószínűleg szintén nem akar látni semmit. Közben akár nagyzenekarra írt művek részleteit játsszák ketten, netán a fényűzés, az elegancia zeneszámait, például valcert, ez persze szegényesnek hat, de van benne meghittség is, két félénk, csaknem reszkető ember próbál kívül maradni a világ borzalmain. Egyetlen fegyverük a zene, amivel önkéntelenül ki is fejezik a rémségeket, hiszen a színpadon történtek visszfényében óhatatlanul is más jelentése lesz az általuk játszott műrészleteknek, mint ahogy azt eredetileg a szerző elképzelte.

Ödön von Horváth darabja a fasizálódás idején játszódik, akkor, amikor még kedélyesnek tűnhet Bécs, de már szaporodnak a riasztó jelek. Hangulatosnak látszó Duna-parti pikniket nézünk, de valahogy nem képes kényelmesen lazítani senki, mindenkin feszültség érződik, miközben diskurál, eszeget, fürdéshez készülődik. A Katona társulata roppant erős az olyan összjátékban, amikor sokan vannak egyszerre a színen. Amikor mindenkinek jellegzetes karakternek kell lennie, ugyanakkor bele kell simulnia az egységes stílusú összjátékba. Egy örökké hisztiző, nyafka gyereket, Idát, a rút kis békát adva Tóth Anita már-már kilóg a játékstílusból, annyira vásárian túlzó, groteszken harsány. De mégis eltalálja a mértéket, ahogy az Erichet, a kezdetben udvariaskodó, de mindinkább fasisztává váló fiút alakító Kovács Lehel is, aki miután a kislány fejen dobja a strandlabdájával, annyira elkapja a minden szempontból kontrollálatlan pulykaméreg, hogy előveszi bicskáját, és kidurrantja vele a színes lasztit. Ez a labdagyilkosság, miközben abszurdan röhejes és nézőként nevetünk is rajta rendesen, előrevetít valódi gyilkosságokat. Kovács Lehel még azt is érezteti, hogy Erich nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy ehhez neki joga van, ettől erősebbnek, férfiasabbnak, merészebbnek tartja magát, számára se lesz meglepő, ha nagyobb gaztettet is elkövet. Az is előrevetíti a következő történéseket, hogy Ida abszolút egyedül marad bánatával, hiába toporog ott körülötte a Czakó Klára által megformált nagynéni, egyikük sem jelent vigaszt a másik számára, hiszen abban az ördögi haláltáncban, amit Ödön von Horváth lefest, nemigen akadnak szereteten alapuló, érzékenységre épülő kapcsolatok. Inkább kapaszkodnak, csimpaszkodnak egymásba az emberek, és közben letépik a másikról a húst. De ehhez még próbálnak jópofizni, csevegni, elegánsnak mutatkozni, csak közben mindinkább lerongyolódnak, hiszen úgy nyolcvan évvel ezelőtt is volt egy pusztító világválság, ami nemcsak az anyagi viszonyokat, hanem a lelkeket is szétzilálta.

Zsámbéki Gábor rendezőtől távol áll, hogy erőszakoltan aktualizáljon. Miközben mégiscsak ordító a párhuzam. Dankó István személyében egy konferanszié, brechti kikiáltó is kerül az előadásba, aki szenvtelen, pikírt hangon, ridegen közli, hogy a következőkben mi történik majd. Ez vásári, elidegenítő elem, miközben Zsámbéki mégiscsak ódzkodik az ilyen hatásoktól, inkább aprólékosan elbíbelődik a kapcsolatrendszereken, finom gondossággal kidolgoz mindent. És ezen a ponton hiányzik nekem valami. Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba. Nem a sokadik jó színvonalú Katona József színházi előadást akarom látni, hanem elementáris élményre vágyom. Olyanra, amilyet jelentett például Zsámbéki munkái közül A konyha, a Csirkefej, Az imposztor, A revizor, a Szent György és a sárkány, a Médeia. Ami nem csak a színészeknek, de a nézőknek is behúz néhány gyomrost, annyira meg kell feszülniük attól, amit csinálnak. Most gyönyörű összmunkát látok. Végiggondolt koncepciót érzek. És aggodalmat, hogy a darabban ábrázolt „klasszikus” gazdasági válság, meg a mostani között ne legyen túl direkt a párhuzam. Szépen megformáltak a színészi alakítások. Jó ezt nézni. Csak éppen a műben lévő gyúanyag nem lángol égetően, veszélyesen. Nem lángolt akkor sem, amikor Keszég László állította színpadra a darabot néhány évvel ezelőtt a Nemzetiben. A Székelyudvarhelyen, Zakariás Zalán által rendezett Mesél a bécsi erdő jóval egyenetlenebb produkció az előbbieknél. Lázas hevület és riasztó elkeseredés van benne. Az előadás végén gázálarcban végigtolt babakocsi durva, talán primitív, mégis erős hatás. Egyszerre demonstrálja a társadalmi és magánéleti világvégét.

A Katona József Színházban a többek számára kellemetlenné vált csecsemő ravasz gyilkosát Lázár Kati adja rideg számítással, aki nem is nagyon érti, mi azzal a baj, ha eltesz valakit az útból, ha zavarja a köreit. Rezes Judit Marianne, aki kanosszát jár, a gyermekét is elveszti. Nem olyan naiv kezdetben sem, mint amilyennek ábrázolni szokták, Rezes azt érzékelteti, hogy sejti ő előre, nem történhet vele semmi jó. Tán még a Nagy Ervin megformálta Alfréd is sejti, pedig ő igazán fenn az ernyő, nincsen kas módra igyekszik élni, de aztán alapos történelmi leckét kap, ahogy mindannyian. Elek Ferenc Oszkárként olyan hentest játszik, aki bármilyen megalkuvás árán mindent igyekszik túlélni, ahogy a Fullajtár Andrea által alakított, kétségbeesetten kapcsolatot kereső, de közben felvágó, hervadó szépasszony, Valéria is. A népes szereplőgárda valamennyi tagja a helyén van. Jó előadás. De nem kiugróan felejthetetlen.

Tulajdonképpen ezt gondolom a Katona József Színház másik játszóhelyén, a Kamrában bemutatott Kutya keringő című produkcióról is. Ami bizonyos szempontból szintén nevezhető haláltáncnak. Gothár Péter rendező komoly szakértője az orosz irodalomnak, a szélsőséges jellemeknek, a formátumosságot pitiánerséggel vegyítő alakoknak, az önsorsrontóknak, a színpadi őrületeknek. A Kamrában rendre új és új térformát eszel ki, maga tervezi a díszleteket is. Ezúttal hosszú, pástszerű emelvény a színpad, szürkén nyomasztó, rácsszerű ablakok szegélyezik. Két oldalról üljük körül, csaknem olyan benyomást kelt, mintha börtönbe kukkolnánk be. Leonyid Andrejev darabja nyomasztó téboly, groteszk tobzódása eltorzult alakoknak. Gothár műorrokat, bibircsókokat, púpot rakat fel a szereplőkre, még groteszkebbé, torzabbá téve őket. Tartás nélküli, etikáról még csak nem is hallott, boldogtalan alakok tobzódnak a deszkákon. Nincs nagyon céljuk, csak úgy tengenek-lengenek, gyűlölködnek, kihasználják egymást. Szeretet nélküliek. De vágynak valamire, maguk sem nagyon tudják, mire. A főhősről-antihősről, Heinrich Tiele bankvezérről, akit Mészáros Béla alakít, az sem tudható pontosan, hogy eredetileg tehetséges ember volt-e, és csak mostanra üresedett ki rémisztően, ahogy az sem sejthető, volt-e oka annak, hogy a menyasszonya az utolsó pillanatban otthagyta. Jordán Adél végletekig szeszélyes egykori menyasszony, majd Heinrich testvérének szeretője. Számító dög. Veszélyes nőstény. De ő is összeomlik, mint ebben a darabban mindenki. Csupa maga alá kerülő, elveszett lélek. Keresztes Tamás adja a testvérét magától értetődően kisemmiző senkit. Hajduk Károly gazdáját módszeresen meglopó, depressziós inas. Pelsőczy Réka dülöngélően részeg, paradicsommadár jellegű, rikí tóan taszító öltözködésű prostituált.

Mozaikos a darab. Nincs igazán íve, inkább nyomott alaphangulata van, ami gyilkos, maró humorral párosul. Andrejevnek lesújtó véleménye van a világról, amit nem is gondol javíthatónak. Csak értelmetlenül húzzuk a belünket, aztán egyszer csak felfordulunk. Ennyi. Mintha összekacsintana Ödön von Horváthal. Ebben az esetben is jó valamennyi színész, és az előadás is az. De a sokadik világvége már nem hat rám sokkolóan. Némiképp semlegesíti egymást a temérdek nyomottság. Tán a színészekben sincs olyan elemi indulat, mint például a szintén Gothár által rendezett Fekete tej előadásában volt. Míves munkára, gondos alakításra törekednek. Hiányzik azonban az a zsigeri erő, mindent elsöprő düh, amitől nemcsak a hétköznapokban, hanem a színházban is azt érezném, hogy tényleg itt a világvége.
Magyar Hírlap, 2009. november 28.