Kovács Bálint: A terepasztal lovagjai
Calderón: Az élet álom - kritika
Pedro Calderón de la Barca legismertebb drámája, Az élet álom több fordításban is elérhető; a Kamra színpadán mégis egy eddig ismeretlen, nyersfordítás alapján készített szöveg szólal meg, amelyben nyoma sincs a barokkos nyelvezetnek, a lényeget körítő cicomának és többnyire a rímeknek sem – és mint ilyen, jól illik Kovács Dániel rendezéséhez.
A Mester Yvonne fordítása alapján, Kovács Dániel és Várady Zsuzsa által létrehozott szövegkönyv meglepően élővé és maivá változtatta Calderón drámáját. Igaz, megfizették az árát: a szöveg – melyet Várady alaposan meg is húzott – kis túlzással csak cselekményében hasonlít az ismert fordításokra. A Kamrában a hangsúly nem is a szövegen van, sokkal inkább a szöveg előadásának mikéntjén.
Kovács Dániel a nyári, zsámbéki Terecskénél egy évszázaddal korábbra nyúlva választott darabot, s most is hangsúlyosan idézőjelek között interpretál. Az első képben a jól látható, vastag gumiszalaggal rögzített bajszú Rosaura és kísérője, Clarín egymás szavába vágva hozzák tudomásunkra az előadás címét és szerzőjét, majd a szikrázó villanypásztoron át bemásznak a színpadra, Lengyelország területére.
Így, noha az előadás voltaképpen a rendező egymástól elkülönülő, az egyes szövegrészek elővezetését meghatározó ötleteiből tevődik össze (mint hogy Astolfo herceg diavetítővel magyarázza Estrellának családfájukat, vagy hogy Segismundo afféle diszkókirályként lépdel elő trónra ültetése után a diszkógömb mellől, csillogó arany trapéznadrágjában), ez a gegek sorából álló, de azonos formavilágú játékmód mégis egységes egésszé válik, s mindvégig hű marad ehhez a következetesen felépített világhoz. Nem ad katartikus élményt, de élvezetesen, rendkívül ötletesen és színházi értelemben is izgalmasan ad elő egy maivá tett klasszikust.
A végeredmény élvezetességéhez pedig korántsem kis mértékben járul hozzá a parádés szereposztás. Keresztes Tamás a születése óta fogva tartott Segismundo hercegként felszabadultabban játszik, mint többi szerepében ebben az évadban; komikusként is remekel (emlékezetes, mikor először találkozik – Clarín személyében – viccelődő emberrel, s próbál alkalmazkodni az ismeretlen módihoz), és nem ragadtatja magát túlzásokra dühkitörései közben sem. Emellett, noha gyakorlatilag ezzel kezdődik az előadás, már első monológjába is bele tudja sűríteni jellemének árnyalatait. Jordán Adél (Rosaura) jól vált a férfi, a nő és a „mindkettőből gyúrt szörny” szerepei közt, nem csak jelmezben, de játékmódban is;Mészáros Béla (Clarín) ahol lehet, egyéni színekkel festi meg némiképp sematikus karakterét, bár a jelenetek közti köpönyegváltások így is esetlegesnek tűnnek néha.Takátsy Péter és Pelsőczy Réka trónra váró, királyi rokon-párosa kihozza a kis szerepekből, amit lehet, noha jellemük nincs igazán megrajzolva; Takátsy így gerinctelen, hízelgő figurát ad, Pelsőczy pedig az ellentétét: mísz, kedvetlen, savanyú és számító nőszemélyt. Lengyel Ferenc a kissé egysíkú jó embert formálja meg királyként, Elek Ferenc pedig nem igazán próbál mélységeket, több dimenziót vinni Clotaldo, a börtönőr és egyúttal Rosaura apjának szerepébe, inkább csak szavaival őrlődik különféle kételyek közt.
A poénok közben nem sikkad el Az élet álom filozofikusabb vonala sem; az átlagnál egyedibb, üdítően ható formai megvalósítás pedig nem válik a színjáték kárára. Ha nem is ugrotta meg a Terecskével meglehetősen magasra tett lécet, Kovács Dániel e.h. ezúttal sem okozott csalódást.
Kultura.hu, 2010. január 31.