Kovács Dezső: "Vér a fonál és könny a cifrázat"
Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - kritika
Sokadszor rugaszkodik neki a magyar színház, hogy megszólaltassa Weöres Sándor remekművét. Az „eddig született legjobb magyar drámát”, ahogy Spiró György nevezi a műsorfüzetben. A különleges színházi matéria most is meglepetésekkel szolgál játszónak, nézőnek. „Bárhogy forog a história, a nagy hús-őllő, vér-kalló malom, mink tovább játsszuk külön kis komédiánk”– mondja az öntudatra ébredő Lea a darab vége felé. (E drámai summázat nem hangzik el az előadásban, ahogy a takarékosan adagolt textus egy része sem.)
A sokféle arcát mutató, dupla fenekű, örvénylő történelem, amely Weöres drámájának történetfilozófiai alapzatát adja, a benne evickélők csúfondáros átvedléseivel, bornírt túlélési technikáival önfeledt komédiázásra csábít. Miként a mű ironikus-groteszk elemekkel, archaizáló költői nyelvvel, kabarétréfákkal megspékelt komédiai vonulata is, amely – mint most is – nemcsak élteti, hanem rendre előre is lendíti a játékot. Ugyanakkor a korokon átívelő, s az időtlen, örök történelmi szcénákat megjelenítő nagy mechanizmus csúfondárosságában is dermesztő működése, amely A kétfejű fenevadhatásmechanizmusának fundamentuma (s melyet Weöres oly zseniálisan formált egymásba tükröződő színjátékok láncolatává), csak töredékesen jelenik meg az előadásban. A dráma recepciótörténetének kalandos (és ugyancsak a magyar történelembe ágyazott) históriája ma már kevéssé érdekelheti az ifjabb nézőt, adalékul annyi talán mégis rögzíthető, hogy 1972-ben, mikor Weöres befejezte a művet, ezer és egy oka lehetett, hogy a korabeli cenzúra bő évtizedre betiltotta a már Kossuth-díjas költő darabját. (A kinyomtatást és színrevitelt, lezárva egyúttal Weöres színműírói működését.) Példának okáért A kétfejű fenevad sokféle nézőpontból megjelenített vallási problematikája nagyrészt a tabuk régiójába tartozott, de az éber ellenőrök szeme aligha siklott át az olyan mondatokon, amelyeket az agyalágyult Badeni Lajos őrgróf mond el ironikus darabzáró monológjában: „Le a fogolytáborra hasonlatos ál-békével.” stb. Weöres drámája többek között azért is originális és különleges dramaturgiájú színmű, mert a játékon végig indázó színházi szál („színház a színházban”), amely előre s visszamenőleg ironizálva tükrözi és értelmezi a történéseket, olyan reflexív és groteszk tükörrendszert hoz létre, amely képes megmutatni a cselekvések színét és fonákját. (Nem véletlen, hogy mindjárt a nyitó „jelenésben” férfi játszik nő-szerepet.) Felpillantva a zsinórpadlás magasába fellógatott színes ruhasorokra (láttunk ilyet nem egyet a közelmúltban, a nyíregyházi előadás is hasonló tér- és díszletmegoldásokkal operált), áttetszően direktnek tűnik az elemzői gondolat: itt és most a politika civil elszenvedőiről, a nagyhatalmi kényszerektől űzött kisemberek átvedléseiről, túlélési mimikrijéről szól a színpadi mese. Cziegler Balázs látványos színpadképe a föltornyozott, fel s alá liftező ruhákkal-jelmezekkel valamelyest előlegezi is a várható fejleményeket.
A rendezés elég sokat bíz a jelmezek jelentéshordozó erejére, ama zűrzavaros és tarka karneváli maszkabálra, amelyben hőseink evickélni és túlélni próbálnak. Füzér Annipompázatos ruha-költeményekbe öltöztette a weöresi panoptikum figuráit; népi szőttesek és lengő, rojtos bő gatyák, (poszt)szovjet katonai uniformis-felsők török bugyogóval és szőrmecsizmákkal kombinálva, reverendák és sártaposó csizmák: pazar paletta. A sakktáblára hajazó színpadtér a szerteszét rakosgatott piros-fekete műbőr ülőkockákkal s a hodályszerű kultúrházzal a hatvanas-hetvenes évek ridegen bensőséges miliőjét is a játék áramába kapcsolja.
A császári komisszárius, Windeck (Kocsis Gergely perfekt megfogalmazásában) hosszú bőrkabátos, műbőrkalapos titkosrendőrbe oltott atyafiként szaglászik; előbb fenyeget, majd rutinosan próbálja benyalni magát a soros kurzusok kegyeibe; végül felkötik őt is. Változhat is az ember, böki ki lakonikusan a derék köpönyegforgató, s robban a szópetárda, virul a weöresi irónia. Máté Gábor rendezése világos gondolatvezetésű, jelentékeny szakmai rutinnal kivitelezett produkció, ám az előadás egynémely epizódjai némiképp statikusak, a drámai szöveg erejére hagyatkozók. A Katona színészgárdája most is remekel (a szereplők többsége többféle szerepkörben is), még ha a Bornemissza Ambrust megformáló Kovács Lehel alakítása haloványabb is társaiénál. A tervezett bemutatóra lesérült Kovács kálvinista deákja majdnem végig azonos érzelmi regiszteren játszik; rutinosan vetkezik félmeztelenre gyors szerelmi aktusokhoz, sűrűn váltogatott szeretői sem igen hozzák lázba. Nem úgy, mint a bölcs Ibrahim kádit briliánsan mintázó Fekete Ernő és a Báthory Susánna hercegnőt könnyed érzéki eleganciával színre hozó Ónodi Eszter szerelmi kettősét. Fekete pécsi török főbírónak álcázott zsidó bankára nemcsak a történelem sorscsapásait viseli és széljegyzeteli szelíden ironikus, bölcs derűvel, hanem privát sorsának alakulását, s egyetlen lányának dacos pálfordulásait is. Fekete Ernő az örökké alkalmazkodni kényszerülő, befele somolygó, kifele szerepjátszó férfit játssza színesen, sodró erővel, Ónodi a háborúkban megperzselődött, nemes tartású, magnetikus vonzerejű vibráló démont adja szenvedélyesen, önironikus felhangokkal. Szerelmi búcsúzkodásuk az előadás megrendítő pillanata, egyúttal esszenciája annak a sokféle érzelemből, hatalmi manipulációból, férfi-női alakváltozásokból szőtt szivárványos szövedéknek, amely Weöres színjátékát élteti.
De hiteles és erőteljes Pálmai Anna öntudatra ébredő Leája is: nemcsak érzékeny, hajlékony és odaadó, hanem dacosan kemény és megingathatatlan tud lenni. Susánna és Lea egymást kóstolgató szerelmi kettőse, ahogy a leheletük összeér, a finom erotikának, az érzéki csábításnak, a vad elcsábulásnak és érzékiségnek sugallatos jelenetsora. Bán János és Szacsvay László egymásra kísértetiesen hasonlító nyakkendős hivatalnokként, aranymaszkkal a kezükben ironikusan és gunyorosan játsszák a két világbirodalom cinikus vezérét. Hajduk Károly kiváltképp agyalágyult őrgrófként remekel, Dankó István, Ujlaki Dénes, Kocsis Gergely és Bán János vitriolos, élesre fent szatirikus éllel, élvezettel adják a levitézlett magyar főrendeket.Tenki Réka Evelinje tartásos és okos szerető, Rajkai Zoltán furmányos Dzserdzsis aga és levadultan randalírozó részeg vitéz, Kovács Ádám parodisztikusra formázza Hercsulát, a pécsi respublikát kikiáltó cigány hóhért. A színészi játék ereje, a csapatmunka lendülete lendíti át az előadást a kisebb döccenőkön. Weöres virtuóz költői nyelve a statikus jeleneteken is átcsillog. S persze zubog, gyöngyözik a weöresi humor és metsző, gyilkos irónia, amely azokat is a produkció bűvkörébe vonhatja, akik sosem hallottak A kétfejű fenevad legendáriumáról.
Revizoronline, 2010. március 8.