Tarján Tamás: Színház és zsurnalisztika
Meller hadnagy (Notóriusok VII.) - kritika
Két ok is van, hogy Meller Rózsira emlékezve folytatódjék a múltfaggató sorozat.
A Katona helyén működött a Belvárosi Színház, melynek az elfeledett írónő házi szerzője volt. Legnagyobb sikerét pedig az a Tersánszky J. Jenő illette plágiumváddal, akitől a színház ma egy fél darabot játszik (Cigányok).
Két félből áll a Notóriusok hetedik estje is. Az első rész Meller Rózsi 1932-ben bemutatott Irja hadnagy című színművének kevesebb mint fele (vagy inkább amolyan keresztmetszete), a második rész – Meller hadnagy – pedig sajtószemle, melynek tárgya a nagy visszhangú Bárdos Artúr-rendezés, a bő százas széria, továbbá a Meller ellen állítólag elkövetett bécsi merénylet. A Belvárosi egész programját s benne a harmadik Meller-premiert, a Dr. Barabás Irént (1938-ban) a „színházi zsurnalisztika” címkéje alatt elintéző kritikust, Bisztray Gyulát követve azt mondhatjuk – de más hangsúllyal –: az Irja hadnagy színház, a Meller hadnagy zsurnalisztika.
A Belvárosit épp csak átvevő Bárdos a kicsiny színpadot mintegy kitágítva, Fülöp Zoltán díszletei közt fortélyos teátrális produkciót hívott életre, mely a cselekmény orosz környezetének historikumát ironizálva emelte ki. Most a Sufni még sokkal kisebb placcán Zsótér Sándor minden oroszosságtól megfosztotta a darabmaradékot: Ambrus Mária terének a kétoldalt lelógatott, feltekerhető papír-takarások biztosítanak minimális távlatot és szűk járásokat. Az irónia felfokozódott, a történelmi máz lepattogott. A Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színészhallgatóival – Zsámbéki Gábor és Zsótér osztályával – előadott negyvenperces zanza az uralkodói önkény és a szervilis beletörődés magánéleti vonatkozásokkal dúsított, egészében azonban vázlatos modellje. Irja – helyesebben Írja – hadnagy az írnoki félrehallás, ostobaság szülötte. Nem létezik, Pál cár viszont egy elbaltázott dokumentum alapján létezőnek hiszi, és idegesen túlfeszített, szorongó parancsolhatnékja folytán előbb mélyre taszítja, majd magasra emeli őt. Katonáinak, hivatalnokainak, ha nem akarják megásni a saját sírjukat, „ki kell termelniük” egy Irját. Ezt kérlelhetetlenül, cinikusan – és a súlyos következményeket sejtve – meg is teszik. Az áldozat saját valójában „meghal”, hogy később Irjaként fussa be az „ál-cárevics” kényszerű és kétes karrierjét. (Az eredeti német szöveg címe, szereplőneve – Leutnant Komma – beszédesebb, de kevésbé hangzik szlávosan.)
Zsótér diákjai tempósan, igen ötletes rendezői jelzéseknek, absztrakcióknak engedve hengerítik a nézők elé az eseménysort, mely „idegen ötletből” (Valentyin Katajev vagy Jurij Tinyanov nyomán) íródott. A frappírozó, kissé az iskolai színjátszásra emlékeztető játékmód nem mindig feledteti a rövidítések miatt eléggé összezagyválódó mesét. A jelmezek is megsínylik a következetlenséget. Egy (talán panofix?) bunda elég a cár atyuska jelzésére, a nők ruhái, harisnyái rávallhatnak az otthoni gardróbra, de hogy a férfiak közül ki cseréli hevenyészett mundérra a civilt, nem világos. A szerepek egyik színészről a másikra történő átterhelése is inkább az egyetemi szakmai munkának, mintsem a mű igazi nyilvánosságának kedvezhet. Bán Bálint, Bárnai Péter, Fehér Benő, Fehér László, Kádár Lilla, Kerkay Rita, Király Dániel, Kurta Niké, Nagy Boglárka, Ostorházi Bernadett, Rada Bálint, Viktor Balázs négyötödös szövegbiztonsággal, a csiki-csukis rendezői térkihasználásnak és szellemes mozgásoknak engedve futtatja le az egykor híres, nemzetközi sikerű, később elő nem vett, elsüllyedt Meller-darabot.
A szünet utáni összeállításban – dramaturg: Boronkay Soma e. h. – értesülünk az Irja hadnagy kevéssé reményteli indulásáról, váratlan sikeréről. Ezen túl minimális érdekességnek elegendő lenne, hogy Meller férfi álnéven nyújtotta be a Burgtheater frissen alakult fiókszínházának a színművet, s hogy a színházi sajtó hímnemű tollforgatói – egy női szemtanú szerint – előre ittak a budapesti bemutató bukására. E hajdani gender-indulatoknál lényegesebb információk övezik Meller Rózsi önmerényletnek bizonyult megtámadását. Máté Gábor rendezése ugyan nem oszlatja szét azt a nyomozati megállapítást, hogy a szerelmes Meller érzelmi zavarában önmagára emelt kezet, de közvetve fenntartja az írónő eredeti állítását: fasiszták támadtak rá, a zsidó származású (egyébként kémikusként dolgozó) egyénre. Ezt támasztja alá a korai harmincas évek divatjához fésült, sminkelt színészek barna színekre kihegyezett öltözéke.
A (rendőrségi) hivatalnak ható, egy írógéppel általánosságban az írásra konkretizált, tonettszékes díszlet nem mozdul a felolvasószínház színészei körött: ők mozdulnak a bútorok sikátorában. A nőíró-problematikának megfelelően egy színészre – Hajduk Károly – jut négy színésznő: Bodnár Erika, Pálmai Anna, Pelsőczy Réka, valamint a közönséggel cinkos hanghordozást, rejtett kommentárt legügyesebben bemérő Kiss Eszter. A nyelvi poénok (a korabeli írásképet tükrözve, többször is: Tinjanov, Tinyanov helyett stb.) színesítik a híráramlást, a félreolvasások néha zilálják az időrendet, a (nem teljesen egyértelmű) életrajzi adatok kevéssé érdekes formában zárják le a Meller Rózsi, az Irja hadnagy és az egykori Belvárosi Színház iránt így is kíváncsi szimpátiát keltő előadást.
Tarján Tamás, revizoronline.hu, 2010. 12. 16.