(...)

Régóta nagy szükség volt viszont arra, ami a Kamra Sufnijában történik: politikai kabaré menekült témában. A kísérlet annál becsülendőbb, minthogy ma a hatékony nevettetés és a politikai kabaré feladatát a színháztól átvenni látszik a film és a tévésorozat. De ha tényleg nevettető színházi kabaré, akkor nekem Vajdai Vilmos és az időről időre látható Minden rossz varieté. Számaiban egyébként a Katona színészei közül sokan közreműködnek.

Vajdai most egy témájánál fogva aktuális, jól megcsinált, kissé komolykodó német sikerdarabot választott Philip Löhlétől. A klasszikus férjmegcsalós sztori figuráit Peer Krisztián zabálni valóan karikatúraszerűbbre vette. A groteszk humorú, vidám este annál is elismerésre méltóbb eredmény, minthogy még az eredetiből kölcsönzött alapszituáció sem túl eredeti: két konzumidióta szomszéd házaspár small talkjaira épül. Innen kell elrugaszkodni. A szomszédolás ismert drámai toposz: amilyen rég kiveszett életünkből ez a szokás, továbbra is olyan kedvelt motívuma a drámairodalomnak. Az esetek kilencvenkilenc százalékában mesterkélt, most viszont sikerült olyan elrajzolt bohózati erővel megtölteni a jóléti fogyasztói társadalom alaptípusait, hogy a keresettség értelmet nyer. Kisrealizmusból, amelyben mindez menthetetlenül anakronizmus volna, egy bohózatvilágba kerülünk.

Ahol még szóba állnak egymással eltérően gondolkodó emberek. És ahol Rajkai Zoltán és Dankó István egy plazmatévé szerelése közben némi dadaizmussal fűszerezett nonszensz jelenetükben felnőtt gyerekekként gőgicsélve egyeztetik a használati utasítást. A jól megcsinált szalondráma kissé lassacskán íródik politikai kabarévá, amely a színészek magánszámainak köszönhetően lesz ellenállhatatlan. Mini stand up jelenetek, sokszor szöveg nélkül: ezekben Rajkai a legjobb. Az est meglepetése nekem mégis Fullajtár Andrea, a vegán liberális szakács álszent cápájának szerepében. Fullajtár a többieknél finomabb eszközökkel karikíroz: például leheletnyi hangsúllyal utal a szereplő humanizmusa mögötti álszentségére, hanglejtése alig különbözik a természetestől.

Aztán az előadás második felében végre előkerül a menekültkérdés. Bár maga a menekült, ahogy Budapesten, itt is láthatatlan. Igazából csak katalizátor, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Az egyik csúcsjelenetben, az addig vérre menő harcot folytató menekültellenes és menekültpárti nőduó, Pálos Hanna nyivákoló fitneszedzője és Fullajtár tom­waitsesen mély hangon búgó bigéje beszélget. Csevegésük egy közös szám: kétszólamú, magas–mély duett. Közben nézegetik az egyikük lakásába befogadott koromfekete, vonzó, izmos menekültet.

Aztán Dankó István kis, kopasz, Mézga Géza-férjfigurája egészen eltünteti a nyakát. Így nyeri őt meg a menekültellenes szólam, amikor úgy tudni, hogy nejét, aki félrelépett a menekülttel, végül meggyilkolta az idegen. A segítő kézbe beleharapó menekült mint végkifejlet éppen elég nonszensz és dühítő befejezés volna ahhoz, hogy jó legyen, de nincs még vége. Az igazi befejezés ennél szájbarágósabb, társadalompedagógiai szellemben íródott. Egyetértő megnyugvással és sok nevetés után távozunk. Megmagyarázatlan kérdés ugyan nem marad, de a tragédiánál messze jobban áll a didaxis egy elrajzolt kabarénak.