Sűrű erdő

Tud-e újat susogni a bécsi erdő a budapesti polgárnak, aki a magyar hétköznapok sűrűjéből érkezik a Katona József színház új bemutatójára?
„Az ember egyedül van, és így is marad.” Ez nem új, de mindenképp örök igazság, amit a szerelemben emancipálódó és ennek minden keservét gyermeke elvesztésével megtapasztaló Marianne sorsa képvisel. Mert hát hiába tartozunk egy párhoz, hiába vesz minket körül egy család, egy kisközösség, a társadalom mindenféle hálója, erdeje, mindegy, mely nemzet tagjai vagyunk, még istenünk is hiába van, felelősséget saját boldogságunkért és boldogulásunkért bizony nem tud és nem is fog vállalni senki.

Marianne, a „Tündérkirály-lány” felnőtté válásának útja az, amely a bécsi erdő és egyben az élet sűrűjén áthaladva tagolja ezt a tanulságos „mesei” cselekményt. A rendezés az ő öntudatlan, paradicsomi állapotból való elszakadásának stációit különíti el három képben.

A kis játékbolt üvegkalickájából, a „gyerekkor” átlátható elvárásainak és a zoknitartók szigorú rendjéből a nők kitartottjaként, lóversenyekből élő Alfréd szakítja ki. Nem csoda, ha gitár- és „korszerű” karate tudását fitogtató, jólelkű ámde kevéssé vonzó és egyszerű hentes vőlegény mellett Nagy Ervin magabiztosnak tűnő, „csak” gyengeséggel vádolható Alfrédje könnyen felébreszti a fehér ruhás, ritmikus sportgimnasztika-karrierről ábrándozó Marianne vágyait, miközben Elek Ferenc későbbi „kompromisszumoktól” sem visszariadva mutatja meg a megcsalatott Oszkár szerelmes egoizmusának két arcát, s tömi be csókjával a záróképben zokogó Marianne száját.

Mert Rezes Judit Mariannéja sejtelmes, szőke Loreley-ként Alfréd karjaiban, a Duna-parton ébred ugyan hosszú combú nőiségének öntudatára, de csak azért, hogy a nélkülöző, szürke ruhás hétköznapokban Szent Antal amulettje se mentse meg egy bártáncosnő-sorsától. A második szünet után hihetetlenül józanul, apjával és a társadalommal felnőtt, „bukott” nőként szembenézve már csak anyaként tűr el bármilyen rosszat sorsától, végül gyermeke halálával cél és remény nélkül marad. Meg maga, nagyon. (Oszkár karjaiban, persze.)

Zsámbéki rendezése ezen a nőalakon kívül, mintegy ennek ellenpontjaként a trafikos nőt teszi meg főszereplőnek. Fullajtár Andrea Valériaként tapasztalt, józan, önálló nő, aki az érzelmek cserekereskedelmét is már jól ismeri. Az előadás kulcsfigurájaként, hiszen az aktív, cselekvő emberek egyre csökkenő csoportjához tartozik. Dezilluzionált élettapasztalatának köszönhetően nagyon pontosan kiszámítja, mennyi melegséget adhat maga körül, hogy még null-szaldós legyen az üzlet.

Látszólagos keménységéből ki-kibuggyanó nőisége szánalmas és érthető egyben: Igazi szingli, önálló, reflektált nő a közeledő háború és az ezzel összefüggő gazdasági válság férfiak által dominált világában
Ismerős? Ismerős. Hiszen a von Hortváthok és Schnitzlerek által olyan jól megragadott fin de siècle hangulatán és problémáin valahogy még az ezredvég után sem vagyunk túl, ráadásul sógorkáink tündöklése és bukása itt még párhuzamos a magyar történelem akkori dekadenciájával.

A „modern” kor képviselői az itt felvonultatott kisemberek, úgy, hogy a posztmodernből (vagy hol is tartunk épp) elkomorodó mosollyal figyeljük az átmenetben „mindenegészeltörött”-re ébredő gyarlók próbálkozásait, hogy összeragasszák azt; akár a strandon fényképezkedve, akár a sörözőben vagy egy bárban mulatva az időt. Dekadens ’dans macabre’ ez – a virtuális „minden mindegy” alapján, amit mégis meg-megzavar a valóság.

A gyarló, kopottas valóság: Zsámbéki színpadán a készülődő vihar formájában, ami ellen nem vonulnak elég időben fedezékbe, a készülődő háború formájában, amit nem ismernek elég időben fel. Marianne meztelensége felett már nehéz szemet hunyni, és az autoriter régiek nem is tudnak: Lázár Kati vénasszonya egyszerű megoldást választ a rendteremtéshez.

Meg is teheti ezt, hiszen minden gazdasági alapot ő teremtett meg és pénze még most is van. A régi generáció visszavág, esze ágában sincs még meghalni. Lázár ezt üti a szolgalelkű lányát alakító Bodnár Erika arcába, miután halott dédunokájának propelleres játékának úgy örül, akár egy kisgyerek.
Zsámbéki Marianne három stációjának kereteként konferansziéval (Dankó István), híroszlopra ragasztott plakátokkal húzza alá ezt az elkomoruló történelmi-társadalmi hátteret, amely meghatározza a mikroközösségek életét. Ahogyan régen, úgy ma is: az anyagiak, hogy ki mekkora darabot haraphat magának abból a bizonyos füstölt kolbászból, központi kérdés.

A horogkeresztet formázó székláb és Erich Kovács Lehel által peckes szarkazmussal megjelenített, fanatizált, részegen önmagát vezénylő jogászhallgató-figurája sem gátolja meg az áthallásokat, a Katona színészeinek magától értetődő minőségi játéka kort idéző jelmezekben nemcsak letűnt időket fest elénk.

A rokon kislányt imádnivaló csúfsággal játszó Tóth Anita, a kimérten biliárdozó bonviván Vajdai Vilmos, a sértés netovábbjaként kakaduzó Bán János ugyanolyan maradandóvá teszi figuráját, mint a kolbászt rágcsáló hentesinas Lengyel Ferenc, a kis ottlégyre kapható, de tisztességre intő cselédlány, Pálmai Anna, az alig néhány percre pompásan züllött és fölényes bárónőként színre lépő Tenki Réka, akinek díszes portréja mögött finom árnyékként tűnik el a még mindig naiv Marianne árnyéka.

Mindezt pedig végigkíséri a Stephansdom hamiskásan megszólaló harangjátéka, a tangóharmonika és a cselló élőzenéje. Halkuló, egyre gyatrább a straussi walzer a még és már nem zenész Várady Zsuzsa és Sáry László kolduló párosának aláfestéseként. Esőben összehúzzák kabátjuk és ránk bámulnak bambán. Lehet-e az ember még ennél is magányosabb? Nem új, de örök kérdés.