facebook Ugrás a fő tartalomra

Koltai Tamás: Magyar-orosz valóság

Spiró György: Koccanás, Vaszilij Szigarjev: Fekete tej - kritika

A magyar valóság Spiró György Koccanás című darabja a Katona József Színházban. Műfaja a szövegéből magánhasználatra kölcsönzött szóval: "Hungarikum két részben". Egy nagy kereszteződésben összemegy egy csomó autó, a torlódás miatt órákra leáll a forgalom. A dugóban virágba borul a magyar élet. Az emberek egymásnak esnek, aztán konszolidálják a helyzetet. A lakosságból vett reprezentatív minta - vállalkozó, üzletember, hajléktalan, rendőr, vendégmunkás, maffiózó stb. - annak rendje és módja szerint megnyilvánul. Lesz büfé fölvert árakkal, kizsákmányolással. Lesz tőzsdézés. Lendületet kap a hajléktalan kis üzlete a padja fölött lakó deklasszált polgári öregekkel. A kereszteződés társadalmi keresztmetszetté válik. Megjelennek a bőrfejűek, a térítők, a tüntetők, az idegenben született magyar turisták, a nemzetközi maffia, a gyorsbűnözők, a kamionba fulladt afgán menekültek - és a gondolati hordalék, amivel a fenti csoportok színesítik a napi közbeszédet. S persze - a centrumban - két értelmiségi, a Férfi és a Nő; az egyik föladta önmagát, hogy érvényesüljön, a másik önmaga maradt, és ezzel nem jutott semmire. Ők ketten találkoznak. Ugyanúgy, mint a többiek, a kitágított pillanatban, a felszínen. Aztán nem változik semmi, minden megy tovább. A forgalom meg az élet. A koccanás miatti banzáj: sűrítmény. "Nálunk egész évben húsvét van", magyarázzák az egyik meglepett turistának, amikor egy mocskos szájú, sikoltozó kismama ruháját leöntik kólával. Egész évben ilyenek vagyunk, ez nem valami különleges állapot. Ez a rendes állapot, az életünk.

Spiró szokása szerint keserű és indulatos komédiát írt. Goldonira hivatkozik, de szerintem jó adag gogoli undor is van benne. Nem a szereplők, hanem az ábrázolás tárgya, a közeg iránt. A könnyed, szellemes dialógok, a verbális poénok, a jól működő vígjátéki technika mögött alig palástolt viszolygás érezhető, amellyel a szerző a vacak életminőség, a színvonaltalanság, a nyerészkedés és az ócska szólamok iránt viseltetik. Fontos döntés, hogy tartózkodik a napi (havi, évi) aktualitásoktól, közvetlen politikai áthallástól, személyek vagy csoportok azonosításától. A Koccanás nem publicisztikus dráma, hanem jellem- és helyzetvígjáték, még ha a jellemek és a helyzetek (csakugyan, mint Goldoninál) inkább típusosak is, mint egyéniek. Finnyás álesztétáknak, akik a drámát és a színházat tudományos munkásságnak tekintik, és elméleti kóddal közelítik meg, nem muszáj élvezniük.

Zsámbéki Gábor rendezése szellemesen közvetíti Spiró szellemi értelemben vett alul- és felülnézetét. Fönt, az erkélyen a két, mogorván szemlélődő, sohasem leszálló deklasszált nyugdíjas (Kun Vilmos és Máthé Erzsi), lent a vidor hajléktalan fiatalember (Hajduk Károly); nem véletlen, hogy ők vannak egymásra utalt kapcsolatban. Köztük a széles spektrum. Nem baleseti helyszín, hanem tárgyaink zsibvására. Khell Zsolt díszlete nem a kereszteződés, hanem a nélkülözhetetlen kacatok valóságát ábrázolja (közülük is a legnélkülözhetetlenebb a mobil). Bezerédi Zoltán vállalkozója a főhős mint korunk kulcsszereplője; körülötte Nagy Ervin, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Tóth Zoltán, Varga Zoltán különféle társadalmi csoportokat leképező fregolifigurák. Fekete Ernő koldusnak látszó milliomos, Mészáros Béla idétlen srác, Bodnár Erika elszállt úrinő, Kiss Eszter beijedt védőnő, Vajdai Vilmos dilettáns idegenvezető, Elek Ferenc és Fenyő Iván két korrupt rendőr, Pelsőczy Réka és Rezes Judit két szappanoperán szocializált redves szájú kismama. Gáspár Sándor kitűnő az átmenetileg megperzselődött Férfi, Ónodi Eszter a magánéletével leszámolt Nő szerepében. A Katona társulata teljesít. Ahogy a legjobb társulathoz illik.
*
A teljesítménnyel nincs baj a Kamrában sem. Ott az orosz valóságot adják. Az Európa-szerte játszott ifjú híresség, Vaszilij Szigarjev darabjai nyomasztó látleletek a posztszovjet nyomorúságról. A Gyurma iszonyúan jó darab, a Gothár Péter rendezte Fekete tej majdnem az. Ugyanúgy egyszerre valóságos és képletes helyszínen játszódik, mint a Koccanás: egy isten háta mögötti állomáson, Oroszország bugyrában. A fővárost egy fiatal házaspár képviseli, a Spiró-darab ügyeskedő vállalkozójának pitiáner megfelelői; kenyérpirítóval házaló svindlerek. Nyilván olcsón veszik, drágán adják. A srác (Ljovkának hívják) agresszív svihák, lehengerli a szerencsétlen helybélieket; terhes felesége, a primitív és mocskos szájú Sura (lásd Spiró kismamáit) a szünetben lebabázik. Mindkét részben a ritkán járó elektricskára várnak, hogy visszautazzanak Moszkvába. Csakhogy Sura a második részben már nem akar a férjével menni. Egy jótét istenes asszony, akinél megszült, időközben megváltotta.

Szigarjev tehetetlen dühvel és mély empátiával ábrázol egy rettentő durva, érzéketlen, kizsigerelt világot, amelyben ott pislákol az orosz lélek. A saját főzetű vodkával üzletelő, fásult vasúti pénztárosnő föl akarja magát akasztani, amikor az állomáson lakó delíriumos hajléktalan (vö. Spiró) kiszenved alkoholmérgezésben; később kijár a sírjához. Egy habókos néni azzal a hazugsággal hozza vissza a rátukmált tosztert, hogy meghalt az örege, de ajándék vodkát is hoz a "visszáru" mellé. A darab groteszk pillanatai tele vannak együttérzéssel a szerencsétlen páriák iránt, akik elektromos pirítót vesznek, bár a villany sincs bevezetve, vagy ha igen, tésztát gyömöszölnek bele, hogy kenyeret süssenek. Ki lehet röhögtetni őket, akár az áruvisszaváltók degeneráltan elvtársozó - egy korszak tragédiáját a zsigereiben viselő - szószólóját. Ebben az esetben a magasan civilizált és kulturált européerek egzisztenciális és szellemi fölényét érvényesítjük velük szemben.

Gothár rendezésének irritáló mozzanata a részvétlenség. Az emberi együttérzés hiánya. A legkülönfélébb, testi és lelki nyomorúságok, deformáltságok kiröhögtetése. Masszív felsőbbrendűség tudat, ami már A kripli és a Szilvia, a K. esetében is megnyilvánult. A Fekete tejből módszeresen kiirtja azokat az elemeket, amelyek a maguk tragikomikus teljességében, líra és groteszk szimbiózisában ábrázolják az emberi kondíciót; például az alkoholista Ványa és a pénztárosnő egyes szövegeit. Maga a játszott textus is problematikus. Tisztelem az átdolgozásra fölkért Parti Nagy Lajost, bárcsak teljes darabot láthatnék tőle; az "usankás zsömle" típusú nyelvi bravúroktól ez félig az övé, félig a tájnyelven író Szigarjové. (Emlékezetemre és Tompa Andrea eredeti fordítására támaszkodom, mert rendezői parancsra kiragadták a kezemből a színház által rendelkezésemre bocsátott példányt.)

Az első részben eluralkodik a kabaré. A habókos Petrovna szerepében a nagyszerű Csomós Mari kivonja magát alóla. Talán elhihető, hogy nem a melodrámát hiányolom, hanem a durva leegyszerűsítést nehezményezem. Emberi koplexitásra sarkallva a színészeket, Szirtes Ági, Ujlaki Dénes és Bertalan Ági játéka is kiteljesedhetne. (Utóbbi érthetetlen módon nehéz életű asszonyból védőnő lett egy kórház nélküli vidéken.) Szantner Anna és Kocsis Gergely még így is nagyon erősek. További tehetséges szereplő a díszlet, amely zörgő, fémes behatással, lommal, hulladékkal életünk seholsincs és mindenholvan szürreális pokoltornácát ábrázolja, és a végén, sokkoló váratlansággal, kilövi a fejünk fölé a két főszereplőt. Ez titkosított rendezői üzenet, nem szabad róla írni, közölték hivatalosan, még előadás előtt a pénztárban. Sürgönyt vettem, stop. Értelmezni nem tudom, stop.

Élet és irodalom, XLVIII. évfolyam 4. szám, 2004. január 23.