Csáki Judit: Nyárszagú mese

A talizmán - kritika

Kompakt kis mese ez az előadás – tanmese méghozzá; legalábbis az egyik lehetséges olvasat szerint. Nestroy, a múlt századi osztrák színműíró azt tanítja benne, hogy ne higgyünk a „... vörös ember sosem jó” végezetű mondókának, noha darabjában a vörös ember (legalábbis az egyik) nem is olyan jó. Igaz, nem is rossz. A tanmese másik olvasata, hogy a gyors és érdemtelen – netán hazugságon alapuló – karrier úgyis elnyeri méltó büntetését, mely olykor jutalom formájában jelentkezik; avagy ne másszunk az uborkafára, mert nagyot esünk – viszont ha szerencsénk van, puhára. Ez se túl mélyenszántó; magára vessen, aki aktuálisnak gondolja.

Megint egy másik lehetséges olvasat szerint – ez inkább nézet – a Katona József Színház produkciója afféle stílusgyakorlat: az alakformálás, figurateremtés, karakteralkotás megannyi módozatát láthatjuk benne. Máté Gábor rendező részint mintha kimetszené az egészből az egyes szereplőket – annyira részletező számos alakítás; másrészt egymáshoz rendezi őket, könnyű kézzel pergő összjátékot teremt közöttük.

Máris sokkal bonyolultabb a fenti leírás, mint A talizmán című előadás. Abban ugyanis mindössze annyi történik, hogy egy szegény fiatalember némi jó szerencse és némi hajszínmódosítás révén, nőről nőre „szállva” hihetetlen társadalmi magasságokba emelkedik. Ennek az üstökösszerű karriernek az állomásai a színdarab epizódjai – és az epizódok szereplői a karakterek, melyek gondos megrajzolásáról az előadás szól.

Dobozban játszódik az egész – a díszlet Horgas Péter munkája. Mintha ajándékot kapnánk: kivágódik a doboz elülső fala, és belül is a doboz és a „dobozanyag” uralja a díszletet – és mert a Katonában vagyunk, még a pianínó felénk eső oldalát is betakarták. És van még egy belső dobozjáték is: a mese elején, amikor hősünk életmentő akciójáért (megment egy márkit, aki nem márki, csak Márki, de hálás) megkapja azt az ajándékot, amely attól kezdve meghatározza az életét, az is dobozban érkezik. A dobozban doboz, abban még egy, meg még egy – ez a gyerekes játék meghatározza az előadás egészének hangulatát. Abban is minden halmozódik, fokozódik, egymásra épül. Ilyen a zene is, amely hősünket kíséri szédítő vándorútján, élő zene – zongoraharmonika; Darvas Ferenc műve.

Van egy libapásztorlány, Szalome – ő a társadalmilag hősünkhöz rendelt partner, akihez, ahogy az illik, majd csak a mese végén érkezik el a szerelmese. Őt Kiss Eszter játssza – a hasonszőrűek és egyszerűek monoton természetességével és magabiztosságával. Csak tűzi ki egyre az őrizendő libákat a játék terén; végzi a dolgát, és semmit, az égvilágon semmit nem ért abból a kavarodásból, amelyet az okoz, hogy valakinek – mint neki is – vörös a haja.

Van egy kertészné – férfi- és férjsóvár, gyors mozgású, szúrós beszédű –, őt Csákányi Eszter játssza mesterien; ő a karrier, a társadalmi emelkedés első lépcsőfoka. Lecsap a szegény, ágrólszakadt fiúra, ráaggatja halott férje gúnyáját, és szorítja vasmarokkal, tervezi az esküvőt – de a meseszövés és szegény Titusz, a főhős hosszú vesszőfutása másként rendeli. Előbb a fiatal, csinos és talpraesett komorna kaparintja meg – aki, ugye, mégiscsak egy házzal beljebb szolgál, s ilyenformán már egy következő lépcsőfok. Pelsőczy Réka ízlésesen harsány, leplezetlenül erotikus jelenséget formál – a fiatal színésznő nemcsak egyre magabiztosabban bátor a színpadon, hanem ráadásul egy mainapság ritka karakternek látszik: lendületes, sodró, mimikában-mozgásban egyre harmonikusabb komika. De a szegény Titusz alig is melegedhet meg az ő tüzénél – máris tovább, magasabbra lendíti őt a sors kereke. Egyenesen a komorna gazdájához, a kékharisnya és sznob Von Cypressenburgnéhoz, aki verseket ír és szalont vezet, és akit Fullajtár Andrea (végre neki is egy komikus szerep) a szokásos intonáció képtelenül vicces összekeveredésével jellemez leginkább. Hozzá egy kissé merev póz, affektált fejtartás – a kijelentő mondatok végére kérdőjel biggyed, a kérdő mondatokéra pont vagy felkiáltójel. Ô lenne a lépcsősor teteje, maga a végállomás, de mire a felívelés sebességétől bódult Titusz hozzá érkezik (kis kerülőt téve a költészetimádó költőnő sápatag leánykája felé, akit Huszárik Kata alakít néhány pontos gesztussal), odalent, ahonnan elindult, már megkezdődött az erózió.

A földrengés azonban elmarad. A nagy leleplezési jelenet ugyan hasonlít valami ilyesmihez, de itt felbukkan egy rossznak hitt, mégis jóságos nagybácsi – Tóth Zoltán ezt a jóságot hangoskodó és egetverő bugyutasággal támasztja alá –, és minden rendbe jön. Maradnak persze a csalódott hoppon maradtak, de majdnem mindenkinek van mivel-kivel vigasztalódni. Máté Gábor mindig pontos színészvezetésének eredményeképp a kisebb szerepekben is remek alakításokat láthatni. Lengyel Ferenc (õ Márki, a fodrász, aki elindította röppályáján Tituszt) hozza a kulcsfontosságú fordulatokat, megfelelő testtartásban és intonációban; Fekete Ernő, a segédkertész lassan, ráérősen bebotorkál, házsártosan dünnyög-dörmög-handabandázik – neki is van mit veszítenie, ha a kertészné kegyeit nézzük. Kocsis Gergelynek egy nagyszerű jelenet (és a refrén többszöri ismétlése) adatik parádés betétként: ő az a dalnok, akinek zengeményeit oly áhítattal hallgatja az úrnő. Elek Ferenc amolyan titkárféleséget játszik; mindig a rövidebbet húzza, ezért aztán szinte maszkká válik arcán a „balfék” mellőzött, sanyarú sorsa.

A Tituszt alakító Nagy Ervin játékának vezérfonala a kívülről mozgatottság; mintha állni is attól állna, hogy tartja valaki, nem beszélve a gyors és nagy ívű mozgásokról, amikor határozottan lökik szegényt. Nagy Ervin mókásan adja ezt a mohó és a parasztinál több ésszel megáldott legényt, aki kapva kap a lehetőségeken, és vitézül állja a csapásokat is. Éteri lebegésű párját Kiss Eszter játssza; Szalome a konstans vörös haj.

A kellemes, nyári mulatságot idézõ előadás igen jól mutatja, hogy a Katonában megint remek színészgárda nevelődik és kap egyre többször egyre nagyobb feladatot; a fiatalok szépen betagozódnak híres-neves, tapasztalt kollégáik mellé. Érdemes nézni őket, hogy majd emlékezzünk a kezdetekre.