Magyar Mizantróp
A filozófust bemutatni: színháztörténeti tett. Önmagában azonban a szándék, hogy színháztörténeti tettet hajtson végre, vajmi kevéssé ambicionálhat rendezőt, inspirálhat színészeket. Nehéz elképzelni viszont ínycsiklandozóbb ihletforrást, mint megmutatni: miért lehet ma is érdekes számunkra egy XVIII. századi színházi szöveg, milyen kapcsolódási pontok adódhatnak a korafelvilágosodás-kor és a ma világa között.
A Gothár Péter rendezte előadás vállalja a kihívást: eredeti szövege szerint szólaltatja meg a darabot (dramaturg: Morcsányi Géza); nincsenek mindenáron beleerőszakolva jelenkori kifejezések, nincsenek felülírva a mondatok, a beavatkozást csak a tapintatos húzások jelzik. (A „maira fordított” szövegű régi művek mindig kíváncsiságot ébresztenek: színház és közönsége vajon mit tudna kezdeni velük eredetiben.) Benne maradnak a szövegben az azóta jócskán megváltozott jelentésű szavak is; a színészek dikciójára, a néző kreativitására (na meg a műsorfüzet szótári részére) bízva minden továbbit. És a vállalás kétségkívül működik; ha elsőre még esetleg mosolyt kelt is egymás leállatozása – a korábbi élőlény jelentésben természetesen –, a közönség rövid idő alatt beletanul a korabeli nyelvezetbe, s éppúgy elfogadja, mint azt, ha valamely színpadi műnek éppenséggel az ének vagy a tánc az alapnyelve.
A vígjáték korabeli humorát az előadás látványos, és hanghatásait tekintve is vicces színpadi játékba fordítja. Legfőbb találmánya, hogy a szereplők többsége különböző nyelvjárásokból összemixelt fonetikával szólal meg (szándék szerint nyilván egyszerűen: tájnyelven beszél). Kizárólag Ötvös András felvilágosult eszméket hirdető Párméniójának és Fullajtár Andrea józanságot, bölcsességet képviselő Eresztrájának beszéde mentes ettől, valamint Tenki Réka merészen emancipált gondolkodású Szidaliszáé is, de az övé kizárólag akkor, amikor kedveséhez, Párménióhoz fordul; mindenki máshoz – inkluzíve a közönséghez – nyelvjárásiasan szól. A magyar ugaron vagyunk; táji jellegű hozzávalókból kell kikeverni a könnyednek és csillogónak álmodott életstílust – a provinciális jellegzetességek eme megidézésében azonban semmi bántó gúny nincsen. Bessenyei üres fejű szépelgőnek ábrázolt ifjoncain és parlagiasan tudálékos Pontyiján az előadás éppúgy nem veri el durván a port, mint ahogy maga a szerző sem tette.
A játékosság a jelmezeket (terv: Izsák Lili), a kellékhasználatot, a színészi gesztusokat is áthatja. Berenisz személyiségének gyermetegségét nemcsak az arcára fagyott rajongó mosoly, hanem testének játékbabaszerű elcsavarása (a letámasztott abroncsos szoknya segítségével végrehajtott trükk) és a hajába tűzött narancssárga lovacska is jelzi. Eresztra kettős kötődéséhez – a szépelgő miliő szokásrendszerébe zárva él, gondolkodásmódja azonban szabad szellemre vall – extravagánsan elegáns, pávafarokra hajazó óriásgallér dukál. A bumfordi, szószátyár Pontyi (Kocsis Gergely) kónya bajszát imitálva a nyílt színen olykor mások is hozzámaszkolnak: egy tőről metszették őket. A szereplők hosszú botokkal járnak-kelnek, amelyeket – nagyobb nyomatékot adva megjelenésüknek – határozott mozdulattal le-leszúrnak a színpadon. Az így keletkező boterdő azután változatos játékokra ad alkalmat; a sor az Eresztra által körbetekert (sors)fonállal kezdődik.
A puritán, deszkákkal határolt üres színpad – amolyan hátsóudvarféle kint-is-bent-is tér – ideális közege a naturalisztikus játékmódot kiiktató komédiázásnak (terv: Gothár Péter). Az elemelést hivatottak szolgálni a színpad fölé belógó, zajkeltésre alkalmas fémtárgyak is, amelyeket időnként megütögetnek a szereplők – kár, hogy a dolog megreked az alkalmiság szintjén, és nem alakul ki belőle valóban izgalmas, önálló ritmikus közeg (ami felé a vacsora hanghatásai is elindulni látszanak).
Ötvös András filozófusa – ma inkább azt mondanánk rá a nyelvújítás utáni szóval: bölcsészfigurája – a közállapotoktól berzenkedő, igényes mai értelmiségi alakjával tart rokonságot. Nemcsak beszédével, hanem viselkedésmódjával, megjelenésének természetességével is kirí harsány és mesterkélt környezetéből. Mizantróp kései leszármazottja, akiben azonban – bár éppúgy nem találja helyét a világban – semmi harag és megvetés nincsen; indulatok nélkül konstatálja, hogy vágyai és a szellem szabadságának jegyében fogant eszményei messze kívül esnek az udvarház határain, ahol élnie adatik. Hasonlóképpen gondolkodik és érez Tenki Réka Szidalisza is; találkozásukkor nem csak provinciális beszédmódját veti le, díszes ruháját is elhagyja; alsóneműje felett csak az üres szoknyaabroncs jelzi a korábbi látszatok és a Párménió oldalán végre vállalható valóság diszharmóniáját.
Berenisz (Kulcsár Viktória) és Titius (Tasnádi Bence) meg Angyélika (Pálmai Anna) és Lílisz (Dankó István) viccesen adják a kontrasztot – más szerepet a szerző sem igen szánt nekik. (Ezt viszont – legalábbis a mai fül számára – meglehetősen túlbeszélte, amire a rendezés olykor még rá is pakol, lásd például a gyors numera esetét a külön erre a célra működésbe hozott fémcsusszantyúval.) A szolgálók szerepében Borbély Alexandrának (Lucinda) és Mészáros Bélának (Lidás) hálásabb szerep jut a vérbő komédiára, sőt: úri paródiára; az előadás számos, őszintén megmosolyogtató jelenete kettejüknek köszönhető. Nemkülönben Kocsis Gergely Pontyijának, a vidékiség eme nyilván jóravaló, de semmiféle önkritikával és önmérséklettel meg nem áldott, fárasztó képviselőjének. Beszédes az a habitusbeli távolság, amely a vacsorajelenetben mutatkozik közte és Fullajtár tartással bíró, kellemes szavú Eresztrája között.
Kíváncsiság a szerzőre, invenció, ötletes részletek – és mégis, mindennek ellenére úgy tűnik: A filozófus című régi magyar irodalmi opus mai színpadi érvényessége további megtámogatást vár. Elolvasni a darabot ugyanis, még ha nyelvtörténeti szövegként is, izgalmasabb élmény (legalábbis a recenzens számára), mint az előadásban megvalósítva látni, hogyan sikerül a majd kétszázötven éve született szót a kevéske cselekvényhez illeszteni.