Koltai Tamás
A KÁOSZ KLASSZIFIKÁLÁSA
LVIII. évfolyam, 7. szám, 2014. február 14.


(Beckett: Szép napok – Katona József Színház, Sufni; A borbély – Katona, Mozgó Ház, Orlai Iroda, Természetes Vészek – Kossuth Lajos u. 18.)

A színházba és a világba vetettséget egyszerre idézi meg a Szép napok Beckettjével az egyetemista rendezőhallgató Székely Kriszta. A Katona József Színház Sufnijában a Willie-t játszó Bezerédi Zoltán szögező géppel rögzíti Szirtes Ági Winnie-jét derékig a lapokból álló, kubisztikus homokbuckába. De aztán távoli strandzsivaj hallatszik, mintha tengerparti nyaralóhelyen volnánk. A hátsó horizonton élénk színű „festett egek” váltakoznak Kovács Nóra Patrícia díszletkollekciójában.
Bezerédi a színpadi instrukciót is felmondja, előkészítve a játék tárgyilagos modorát, amelyet a címválasztás is jelez. A fordító Dragomán György az angol variációt használja, elhagyva a franciában levő „ó”-t s az eredeti magyar változat szószaporító nosztalgikus sóhaját. Ilyen az előadás is: szűkszavú, egzakt és egyszerűségében átható.
Egyidejűleg realisztikus és stilizált is ez a becketti végső állapot, amely nem magyaráz meg semmit (nincs mit megmagyarázni), de metafizikait és életszerűt egyesít, ami mindent egybevetve groteszk, kínos és megrázó. Mert képzeljük el, hogy valahol egy néptelen partszakaszon ott van ez a félig, majd nyakig földbe ásott nő, a szomszéd bucka alatt megbújó, kevés beszédű férjével, nem messze körülöttük zajlik az élet, időnként üdülővendégek csodálkoznak rájuk elhaladtukban (miként az elmesélésből megtudjuk), sőt a nézőtérről mi magunk is kisegítjük őket szorult helyzetükben, amikor odanyújtjuk a félrepasszolt pornóújságot.
Ez a több dimenzióban is emberekkel telített, zsúfolt közeg emeli ki, paradox módon, a létszituáció kietlenségét, a végállapot magányát. Elsőrangú rendezői találmány ekképp megfosztani a darabot a kínálkozó sterilitástól. Beckett filozófiáját már régóta nem kell az atomkatasztrófa fenyegetésével mentegetni, nála nem az emberiség kipusztulásáról, hanem a banalitásokban megragadható léthelyzet értelmetlenségéről, reménytelenségéről és abszurditásáról van szó. Winnie és Willie metafizikai elszigeteltsége az őket körülvevő világkáoszba van ágyazva; a földbe ásott nő képi metaforája mára klasszicizálódott, az emlékekbe, életnosztalgiába, újratermelt illúziókba való kapaszkodás emblematikus jelképévé vált.
Kell hozzá egy akkora színésznő, mint Szirtes Ági. Általában igyekszem elkerülni a szuperlatívuszokat és a jelzőhalmozást, de ezúttal leborulok az alakítás tökéletessége előtt. Szirtes bámulatosan fegyelmezett, tüchtig és szorult helyzetében euforikus illúzióéletet élő Winnie. Lélektani árnyalatok nélküli, folyamatos és kontrollált tudatmintát ad, az azonos állapoton belüli éles váltásokkal, minimális reflexió nélkül, ami a becketti „személyiség” lényege. Pompás, ahogy kijut neki a kegyelemből, kirakodóvásárt rendez a tárgyaiból, fiolákból, tégelyekből, piperecikkekből, nekidurálja magát a fogkefefelirat fokozatos abszolválásának, egyetlenegyszer komoran szembenéz a pisztollyal, és diadaljelként tartja a kinyitott, színes napernyőt. Ez utóbbi a „második részben” már csak ernyőváz (akár egy partra vetett hal csontváza), melyet az ügyelő cserél ki nyílt színen, ekkorra már a háttérben „bezárt az ég” (hatalmas „x”-szel van átmeszelve, mint az üres kirakatok), ő maga pedig nyakig a földben, csak a szeme él, könnybe lábadtan, de az élénk kétségbeesés vidorságot tettető tekintetével.
Bezerédi Zoltán remek partner, tompultan és egy átlagos házasság emlékfoszlányait felidézve rutinból szekundál, a végén színes nyári eleganciában feszítve (jelmez: Szlávik Juli) próbálja reménytelenül felküszködni magát párja mellé, hogy aztán szögező gépével kiszabadítsa őt a papundeklisírból. Hoppla! Mint egy bűvészmutatvány vége: a földbe ásott fürdőruhás nő deréktól lefelé farmerban végződik. A két színész kikel a Be¬ckett-bábból – és elszáll.

Van Beckett-reminiszcencia A borbélyban is, amelyet Tolnai Ottó Végeladás című színművéből igazított le monológgá Imre Zoltán és Hudi László. Nemcsak azért, mert Beckettet idéznek benne – „az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben” mondatot a Godot-ból –, hanem mert ugyanarról, a szerzővel szólva a lét értelmetlenségéről vagy inkább értéktelenségéről van benne szó. „Az ember saját talpalatnyi földjéről, életkelepcéjéről; az emberről, aki a metafizikus égre tekint. Az pedig hallgat, nem válaszol.” (Végel László) Üres az ég, be van meszelve egy nagy x-szel, mint a Szép napokban. És a Borbély is számba veszi a tárgyait, mint Winnie, ott vannak a műhelyében, végeladásra, befőttesüvegekben az emberi hajak, nullás liszt zsákban, gyúródeszka, női ruhák – és mindegyikhez történetek tartoznak. A közép-európai történelem hétköznapi mitológiája: háború, hadifogság, forradalom, vagy „csak” a szisztémából adódó veszélyeztetettség, amit túl kell élni.
A borbély történetei a Végeladás három főszereplőjének – három nemzedékének – sorsmozaikjából vannak kivonatolva; az övé a középső generáció, nagyjából az ötvenes évek. A történetmesélés színhelye a borbélyműhely, amelyet a négyes koprodukcióból létrejött előadás kihelyez az „életbe”, egy Kossuth Lajos utcai üzlethelyiségbe. Árvai György berendezett műhelye kinéz az utcára – „kitekint az ember a világba, mindenféle dolgok az eszébe jutnak” –, Bán János ennek megfelelően „kétfelé” játszik, hiszen mi, bent ülők vagyunk a várakozó vendégei (önkéntesen átülve a borbélyszékbe a kuncsaftjaivá is válhatunk), a spontán járókelők pedig be-benézve részesülhetnek a metakommunikációból. (Mint egykor Halász Péter nevezetes kirakatszínházában, ahol kamera is közvetített vice versa.)
Bán János az a kortalan, szívós, szikár, lestrapáltságot és életerőt, fölszántott sorsot és virgonc feleselést egyaránt hordozó alkat, amely számtalan megtörténtet hitelessé tud tenni. Borbélya kettős kapcsolatban létezik, a saját fiktív múltjában és a mi közös jelenünkben. Az elsőből következik a második, a mesélést megosztja velünk, mindannyiunk történetévé avatja az övéit, a kollektív tudat részéve teszi a személyeset. Mint maga mondja: „Klasszifikálom a káoszt.” Közben foglalkozik velünk, beszél hozzánk, megborotvál (improvizál aszerint, hogy ki ül a székébe), pamaccsal rajzolja föl az ablaküvegre a távolságot a Don-kanyartól, és reagál az utcai kíváncsiskodókra. Megviseltsége drámai. Rezonőrsége bizarr. Leltárkészítő végelszámolása megrendítő.
Némi problémát okoz a helyspecifikusság tisztázatlansága. Az eredeti bácskai helyszín áttétele a Kossuth Lajos utcába (néven neveződik a Jégbüfé, az Úttörő Áruház, a közeli ékszerüzlet) olykor ellentétbe kerül a történetek egyértelmű vidékiességével, miközben az elbeszélésben nincs utalás „költözésre”. És bár a mai Kossuth Lajosutca épp eléggé vigasztalanul sivár ahhoz, hogy fölidézze a múltat, illetve összekösse a jelennel, az adott színházi pillanattal, erre sem az adaptáció, sem Hudi László rendezése nem fordít figyelmet.
Inkább az attrakciót érezzük a bőrünkön, mintsem a sorsot. Annak ellenére is, hogy Bán János a „kiárusítás” után kietlen kegyetlenséggel hagy magunkra bennünket. „Túl sok a történelem, túl kevés az élet”, mondja búcsúztában, majd veszi a kabátját, kalapját, kisétál az utcára, és ott folytatja kihangosított dohogását.
Igen, mi is ezt szeretnénk: történelem nélküli életet. A sajátunkat.