Harper Regan – a Katona József Színház előadása a Kamrában
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében

Ez már végérvényesen a 21. század, aminek érzelemvilága, gondolkodásmódja teljesen más mint az előzőké. A szerző, Simon Stephens , Tony-dajas, a legjobb dráma kategóriában. Őt jól ismerheti a magyar közönség, mert darabjait több színház, például játszotta a Kolibri, és a Centrál Színházban pedig még most is látható a Kutya különös esete az éjszakában. Stephens jól ismeri a XXI. századi ember érzelmeit, akinek kötődnie már nem kell, és nem lehet semmihez és senkihez. Elei megtagadták őt, mielőtt ő megtagadta volna őket. Életének helyszínei is idegenek. Nem volt jó ízű a kakaó az óvodában, az iskolában nem lehetett senkivel barátkozni, mert ha valakit a szívébe zárt, vagy azok költöztek el a városból vagy ő költözött a szüleivel. Nem azt tanulhatta, ami érdekelte. A valamiféle jövedelmet szolgáltató tevékenységét sem azért választhatta, mert érdekelte. A lékek pedig halandó. Van, amikor meg sem születhet. Élni azért él az ember, legalábbis úgy csinál – egyre hangosabb üvöltözéssel, látványorgiákkal - , mintha élne. Mintha lennének érzelmei, tudata, viszonyai. Mintha.
A darab ezzel szembesít. Egy negyvenes nő – kapcsolatban, munkáját vesztett férj, s a kamaszkort éppen elhagyó, a családból kiröppenésre készülő leány - , robotol. Munkája olyan, amelyben emveri méltóságát épp, hogy összefércelheti, főnöke pedig ostoba és akarnok. Minden menne monotonon tovább, de az apja haldoklása elhatározásra készteti. Meg kell látogatnia. Így főnöke akarata ellenére mégis elutazik. Az elhatározása pillanatában tudja, ez annak kockázata, hogy elveszti munkáját, családi megélhetésük alapját.
A találkozást az apjával már lekési. A régi helyszínen a gyerekkor helyszíneivel, az ottani emberekkel, anyjával, aki már rég nem az apjával él szembesül.
Ezt a nőt Fullajtár Andrea alakítja a görög tragédiák drámai erejével. Hozzá csapódnak-dörgölőznek, mellette somfordálnak a többi szereplők, a negyvenes nő életkísérői, akik sem nem támaszok, sem nem erőnyújtók, sem nem vígaszok, sem nem gondoskodásra méltók. Korunk viszonyulásai, érzelmi történései jelenülnek előttünk.
Székely Kriszta rendező (filmes-tévés tapasztalatokkal, három év Ázsiával a háta mögött – aki a Petra von Kant-színpadra is színpadra vitte – sokat tud erről a világról, és bár fiatal – épp harminc -, sokat tud a középkorú nők lelkivilágáról, érzéseiről, fájdalmairól, magányáról. Ezt vágja most az arcunkhoz, nem szépítve semmit, Fullajtár Andrea energikus akakításában.
Ez már a 21. század. Társlelket már alig-alig keresünk, találni pedig végkép nem találunk.

Józsa Ágnes