Fancsali ábrázat görbe tükörben
Máté Gábor jól odapörköl az értelmiségnek. Hermokratész filozófusként lagymatag mozgással, elernyedt hassal, bávatag tekintettel, lepukkant, gondozatlan öltözékben érkezik a deszkákra, Pierre de Marivaux A szerelem diadala című darabjában a Katona József Színházban.
Olyan, mint egy két lábon járó paródia. Miközben már többen elmondták a színpadon, hogy micsoda nagy ember, híres tudós ő. Mocskos a zsebkendője. Elaggottan megnyúlt a pulóvere. Mulatságos a nadrágtartója. Időnként gusztustalanul szuszogva beleszimatol a levegőbe. Kellemetlenül gyanakvó. Kiállhatatlanul embergyűlölő. Láthatóan utálja a világot. Tudományával körülbástyázza magát, elefántcsonttoronyban él.
Igen ám, de ez az "elefántcsonttorony" is meglehetősen lepusztult. Khell Zsolt egy olyan télikertet tervezett, ahol semmi nem zöldell, minden elszárad. Seszínűen lehangolóak a falak. Ridegen taszító az egész környezet, nincs benne semmi otthonosság, nincs egy meleg, szemet nyugtató szín, minden idegborzolóan rideg. Ebben a környezetben tengődnek a szereplők, mintha bezárták volna őket ide, mint valami kalodába, és elvesztették volna a kulcsot, ami lehetővé tenné számukra a szabadulást.
Miközben Marivaux darabja alapvetően franciásan könnyed, kimódolt gondossággal megszerkesztett, tulajdonképpen vígjátéki, sőt olykor egyenesen bohózati masinéria. Árad a helyzet- és jellemkomikumok garmadája, félreértés félreértés hátán, és persze van álöltözet is. Maga a főszereplő, Leonida királynő - Jordán Adél megszemélyesítésében - férfiruhában érkezik, fekete öltöny, fehér ing, elmélyített hang, szélesen karikaturisztikus gesztusok. Jordán egy szerelembe, mint sötét verembe esett nőt ad, aki szinte se lát, se hall a mámortól, belehabarodott Agiszba, az ifjú hercegbe, aki számkivetettként a filozófus házában tengődik. Őt szeretné mindenféle praktikákkal meghódítani a királynő, ezért akar az embergyűlölő filozófus házába hosszabb időre bekerülni, válogatottan leleményes, nagy energiákat igénylő, elszánt praktikákkal. Mellette van a Pálmai Anna által alakított kísérője, Korina is, szintén férfiruhában. Ez a ház, ahová végül is beférkőzik, csaknem olyan, mint a halottasház. Rothadásszaggal teli, keserű, szomorú, kibírhatatlan, emberi kapcsolatok nélküli. De mindezt mégis könnyedén, elegánsan, már-már lezserül kell játszani.
Az egész darab mókába oltott szomorújáték, amiben parádézhatnak a színészek. Többször bebizonyosodott, hogy jól áll a Katona színészeinek, ha nem feltétlenül kell mázsás súlyokat cipelniük a vállukon, a földkerekség összes gondjáról beszélni egy-egy előadásban. Azok a "kihágások", amelyeket például A három testőr, a Mi ez a hang? (Dzsesztetés), vagy A hős és a csokoládékatona jelentettek, jó produkciókat eredményeztek. Olyanokat, mint amikor kiszabadul a szellem a palackból, kitör a gyakran visszafogott komédiázó kedv, és mámorosan tébolyult állapotban leledzenek a színészek, miközben mindig ott a biztos szakmai tudás. Jordán Adél például egészen kiváló színésznővé érett. Technikás és fifikás.
Rendelkezik a női rafinéria teljes tárházával. Képes igézően, ellenállhatatlanul nézni, ravaszkásan kihívóan pislogni, búgóan erotikus hangon beszélni, magabiztosan visszautasító lenni, amitől akár még kívánatosabbá válik. Tud egyszerre előkelő és pajkosan kölykös lenni, aki olykor tréfára veszi a dolgokat, máskor pedig úgy érzi, hogy azon nyomban belehal, ha nem sikerül rögvest, amit hevesen eltervezett. Olyan hihetetlenül robbanékony és élettel teli, hogy bármekkora felfordulást, káoszt hoz Hermokratész házába, mégiscsak kivirul tőle minden. Olyan primadonna, akiért mindenki elkezd rajongani, és ez megváltoztatja a rajongókat is, miközben azért készülőben a feketeleves.
Ascher Tamás rendezése lakmuszpapírként vizsgálja ezeket a változásokat. Arra fókuszál, kiből mit hoz elő ez a már-már veszélyes női és valóságos hatalmával is akár visszaélő, igéző perszóna. Rendezői bravúr is ez az előadás. Sikeres kísérlet arra, hogyan lehet habkönnyűen szórakoztatónak látszani, és mégis fontos dolgokat elmondani az ember természetrajzáról. Szirtes Ági Hermokratész húgaként, Leontinaként csaknem úgy jelenik meg, mintha egy Beckett abszurd véglénye lenne, lerí róla a vigasztalhatatlan magányosság, a sötét világlátás, a gyógyíthatatlan depresszió. Ránézésre menekülni kell tőle. És ez a nőszámba már egyáltalán nem vehető reménytelenség-halmaz lángra gyúl attól, hogy Leonida annak érdekében, hogy befogadják a házba, agyafúrt praktikákkal, és a férfiruha hihető viseletével megbabonázza, beadja a szerencsétlen teremtésnek, hogy belézúgott. És ettől kinyílik ez az aggszűz, ember formájúvá változik, érzelmei támadnak, bizakodni kezd saját magában, serény lesz, felpörög, tettre késszé válik, annyi életerő költözik belé, amennyivel valószínűleg fiatal korában sem rendelkezett.
Mindez persze számunkra groteszkül hat, mert tudjuk, hogy semmi esélye, de az ő számára megváltozott a világ, és ettől igencsak megváltozott ő maga is. És persze Hermokratész is belehabarodik Leonidába, nagyon hamar rájön, hogy nő, és ugyanolyan őrületes változáson megy keresztül, mint a húga. Már-már mintha férfi lenne. Nemcsak a hírneve, a tudomány a fontos, sőt mintha az egész már nem is lenne annyira lényeges, tán sohasem volt igazán az. Egy féltékeny, de érző lelkű pasas, aki miközben lóvá teszik, bizonyos mértékig még meg is kedvelhető, mert a nagyzoló ipséből esendő, sebezhető fickó válik, aki totálisan kiszolgáltatott lesz. És miközben sok tekintetben kifosztják, mégiscsak újra lélek és némi szív költözik belé, ami már valószínűleg elvehetetlen tőle.
Riposztok áradatát mondják Bognár Róbert szóvirágokkal és szóleleményekkel teli, körmondatokkal alaposan megspékelt fordításában a szereplők. Szellemesen fullánkos, nyelvöltögetően élvezetes szópárbajokat vívnak. Akár egy-egy hangsúllyal is gondosan célzott nyilakat bocsátanak egymásba. Majd ádázul visszalőnek, újabb szóbombákat, mondatgörgetegeket vágnak egymáshoz, melyek olykor-olykor veszélyesebbek, mint bármilyen valóságos fegyver. A Mészáros Béla által játszott Agisz szinte kimarad mindebből, mint a rajongás tárgya, téblábol a színpadon, tulajdonképpen nem igazán sejthető, hogy szép szál alakján kívül mitől tébolyult meg tőle ennyire a királynő. Mintha magának képzelt volna egy bálványt, de aztán attól, hogy őt is sikerül féltékennyé tennie, a bálvány is emberivé válik.
Ha úgy tetszik, átvitt értelemben az emberré válás folyamata ez a darab, mindenki megpörkölődik, nem múló sebet, vagy legalábbis felejthetetlen leckét kap, és ettől észhez tér. Igaz ez a Bezerédi Zoltán által játszott mogorván rigorózus Szairész nevű kertészre is, aki örökösen csak a maga hasznát nézi, imádja a szajrét, szeret saját zsebre dolgozni, akár a gazdája ellenében is. A kertész mellett tüsténkedő és "bűnrészeskedő" szolga, Arlekin Dankó István megszemélyesítésében annyira fittyet hány mindenre, hogy Ádám-kosztümben, talpig pucéran mutatkozik a télikertben, mit sem törődve azzal, ki látja és ki nem, miután fürdőzött egy rozoga fémhordóban. De a hányavetiség, a minden mindegy hangulat őt is elhagyja, amikor pénzt szimatol, és amikor minden ügyességét latba kell vetnie, hogy kimásszon abból a kalamajkából, amibe ő is nagy buzgalommal bekerült.
Egyszerre balfékek, és mégiscsak eszes lények a szereplők. Az a lakmuszpapír, amit a királynő jelent, kihozza belőlük a legjobbat, de megmutatja a legrosszabbat is. Ascher kajánul, de mégis némi szeretettel górcső alá helyezi és kinagyítja őket. Megmutatja valamennyiüket nekünk. Görbe tükröt tart.
Van persze mesei vég, egymásra talál a két ifjú szerelmes, de azt sem feledhetjük, hogy Hermokratész és Leontina csúnyán hoppon maradnak. A mesei véget is komolyan megkérdőjelezi Szakács Györgyi jelmeztervező. Olyan túlzottan pompázatos, operettesen csillogó-villogó, agyoncsicsázott ruhába öltözteti a királynőt és két udvarhölgyét, meg Korinát, hogy ezzel jelzi, nemigen hisz a mesebeli fordulatban, a sírig tartó boldogságban. Inkább abban hisz, amit a görbe tükör mutat. Valószínűleg Ascher is úgy gondolja, hogy nem is kell nagyon görbének lenni ahhoz a tükörnek, hogy fancsali ábrázatú karikatúrák bámuljanak belőle vissza ránk. A produkció segítségével röhög rajtunk, röhög velünk, röhög valószínűleg magán. Arról készített előadást, hogy röhejes ez az egész világ.