Svindler szívünk - MÚSICA, MUSIQUE, MUSIK
Múlt század eleji varietét játszik a Katona József Színház, a Művészetek Palotája és a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös produkciója.
A színészeket – Jordán Adélt, Ónodi Esztert, Rezes Juditot, Kocsis Gergelyt, Nagy Ervint és Tasnádi Bencét – akik leginkább prózai munkásságuk okán és méltán ismertek, énekes, táncos, bűvész, akrobatikus számokban csodáltuk meg. A másfél óra alatt huszonöt dalt énekeltek el franciául, németül, olaszul, portugálul, spanyolul, görögül, lengyelül, svédül, finnül, magyarul, jiddisül. Néha meg is jelent egy-egy felirat: Paris, Lisboa, Berlin, és a többi, illetve egyszer egyik függönybehúzásra vetítve az, hogy Mindenki csal (amit nem mellékesen Tasnádi Bence bűvészprodukciója követett, de a tőmondat kétértelműsége addigra nyilvánvaló volt). Mivel a sorrendet elsősorban a színpad dramaturgiája: a szereplők változatos megjelenése és távozása, kevésbé a dalok, meglehet zenetörténetileg pontosan megadott, eredeti helyszíne határozza meg, feleslegesnek tűnik a város nevek közlése. Ugyanakkor mégsem mondhatom feleslegesnek, ha egyszer Pelsőczy Rékának, az előadás rendezőjének, és Márkos Albert zenei vezetőnek az a szándéka, hogy egy igen gazdag metszetet tegyen elénk arról, hogyan szórakoztak száz évvel ezelőtt Európa nagyvárosi éjszakáiban. Érzelmes, nyitott, álságok nélküli, bűvölően teátrális világot látunk, amiben a csalfaságában játékos élet halálosan komolyan van véve.
A színpad eleje üres, a héttagú zenekar a teret hátul félkörben lezáró, uszkve méter magas ív előtt helyezkedik el. Minden felület fehér, amitől kifinomultnak tetszik a tér, így szinte észrevétlen, hogy a fal szélesebb, drabálisabb, mint ami ide illene. Persze azon az alapon, hogy a tér nem is akar reális lenni, tehát teszem azt, nem egy hajókorlátról van szó, felesleges is számon kérni falszélességet, ám ahogy a színészek, pláne a színésznők sétálnak, sőt lejtenek rajta, az merő kecs és ügyesség – túlzásnak hat az erődítmény-jelleg.
A hajókorlát persze nem nekem jutott eszembe, tudniillik a zenekar gyönyörű, fehér tengerésztiszti egyenruhát visel, s az első szám alatt ezen az íves falon behajóz egy kicsiny tengerjáró, az utolsó alatt pedig kihátrál.
A korabeli ruhákat (jelmeztervező: Tihanyi Ildi) sminket és frizurákat (Vég Attila) úgy viselik a színészek, mintha mindig ilyen holmikban forognának, ugyanakkor mindegyikük színészi egyéniségének számtalan eleme vált nyilvánvalóvá, miközben mindenekelőtt a legapróbb részletig a kort és a helyzetet – a száz évvel ezelőtti varietét – realizálták. Ez a produkció ettől alighanem utánozhatatlan: csodálatosan színes, ebben a kötöttségben is kiteljesedni képes színészeket láttunk. Tangó, charleston, foxtrott, szving, csárdás, mindegy: járták. S ahogy a görög néptáncból építkező szenvedélyes színpadi táncba belekeveredik néhány gesztusnyi hiphop, az jellemzi az egész estét: néha elszórnak pár reflektív mozzanatot, amiből a bájos egész estés idézet mellett megszületik egy mai színház. Ezek a jelzések, játékok, ahogy a számok végén engedik láttatni a színpad mögötti világ másféle valóságát, rendkívül mértékletesek, a hagyományos operajátszásban több ki és beállást láthat, aki erre kíváncsi.
A többségében ismeretlen dalok alighanem éppen a karakteres figurák miatt azonnal bejutottak a közönség szervezetébe.
Jordán Adél végzetesen borongó, szenvedélyesen mediterrán, de egy cirkuszi jelenetben, jelmezzel megsegítve hibátlan fehér uszkárt alakított. Ónodi Eszter perzselő és éles, előkelő és finom, de fellebbentette fenekén a kurta magyar szoknyát, hogy azon csattanjon a zenei ritmus és a tánc kritikai olvasata. Rezes Judit titokzatosan hűvös, nyúlánkan elegáns, de a kivetített nyelvtánca bravúros önbolondéria. Kocsis Gergő spleenje számos szituáció viszonypontja lett, kívülálló humora pedig szinte külső nézőpontot kínált. Nagy Ervin könnyed akrobatikusságát és súlyos erejét folyamatos öniróniával küldte. Tasnádi Bence a már emlegetett bűvészmutatványában is a színészre talált rá: az ügyes trükköt olyan dramatikus lendülettel adta elő, aminek félreérthetetlen eleme, hogy a drága közönséget színvonalasan bár, de zsebre vágta – ebben nem különbözött a többiektől –, aztán ha úgy tartotta a kedve, a másik oldalon kihúzta.
A zenekar diszkréten, megtartó figyelemmel kísérte a színészeket, ráadásul muzsika szólt.