v f
Hírek, Aktualitások

Fordította: Radnai Annamária és Térey János

Jó lenne, ha azt gondolhatnánk, hogy a történet Borisz Godunov XVI. századi, a közép-európai kultúrától oly távoli, messzi földrészen zajlik. De ezt még gondolni sem gondolhatjuk. Az 1825-ben íródott mese Oroszország egyik (több is volt) legszörnyűbb időszakát idézi. Uralkodásra alkalmatlan hatalmaskodók kepesztik magukat a trónért, s a célért gyermekéletet sem kímélve gyilkolnak és kegyetlenkednek. Moralitásuk a rosszul nevelt óvodásé (ő még javulhat), csak hatalmat akarnak és a legképtelenebb ötleteik megkérdőjelezés nélküli kivitelezését. Aki nem gazsulál, azt kivéreztetik, elpusztítják.

A reformáció ötszázadik évében egyre rémisztőbb a felismerés, mintha meg sem történt volna, mintha nem lett volna felvilágosodás, illetve volt, csak azt érzékeljük, hogy megyünk egyre visszább. Hol van már a protestáns etika, a közösség, az elesettebbről való gondoskodás, a munka becsülete, a gyermekek taníttatása, az ismeretbővítés követelménye!

Ott tartunk, hogy a gazdag és ravasz – külföldön tanult bojár – képmutatóan, folyamatosan az ország érdekeire hivatkozik, hogy megválasszák, s ő legyen a mindenható cár. A nép pedig megválasztja. Puskin a cár lelki zaklatottságát a megöletett Grigoríj cárevics-csel indokolja. Megteremt mellé egy ál-cárevicset. Egy fiatal szerzetesbe elég nagy a kurázsi, a cinizmus, s elhíreszteli, hogy ő a trónörökös. Sikerrel jár, mert ismeri a hataloméhes környezetét, s a tudatlanságában végtelenül ostoba népet.

Radnai Annamária és Térey János fordításában ez a mű egy gördülékeny, szellemes, időnként humorral is átszőtt fordulatos történet a hatalom megszállottságáról, a politikai manőverekről és a befolyásolható tömegek kiszolgáltatottságáról.
Szakács Györgyi és Szlávik István színpadképe mindent lecsupaszít. A meghatározó színek, a fekete az arany és a vörös, díszlet nincs csak jelzések. A vérpiros karosszék a trón, a szerzetesi helyszín a lóca, a börtön egy forgatható rácsos keret. A hatalmi játszmában résztvevő szereplők valószínűleg márkás öltönyben vannak, pocakjukon örökösen gombolás-matatásra késztető zakóval, s nyakkendőben.

Máté Gábor Borisz Godunovja először önmérséklettel teli, majdnem szívélyes, mert meg kívánja győzni környezetét, hogy ő nem csupán a hatalmat akarja. Félelmetes, ahogy a belső ereje fokozatosan szétzilálódik. Máté egy-egy ajkrándulása, távolba kutató tekintete jelzi ezt. Megvet mindent és mindenkit. Uralkodása első percétől retteg, mert érzi alkalmatlanságát. Fél a bojárok összeesküvésétől, a külföldi uralkodók támadásaitól, s ez a félelem egyre zsarnokibb és egyre eszementebb ötletek szülője és kiviteleztetője. Halála nem tragédia.
Ellentétpárja, az Ál-Grigorij (Kovács Lehel). A hatalomvágynak semmi jele. Játszik. Fokozatosan, egyre bátrabb, ahogy érzékeli környezetét, az ostobaságot,s bennük azt a vágyat, hogy uralkodót szolgálhassanak. Egyre tudatosabban és cinikusabban játszik, használja a körülötte levőket. Tudja nincs tétje tetteinek. A hatalom struktúrája olyan, hogy bármit megtehet - a bojárok és a szerzetesek - eszközei cselekedeteinek. Ő tulajdonképpen csak hagyja, hogy higgyenek benne. A nép pedig hisz és szolgál. Ugyanúgy téblábolnak, ahogy tették az előző uralkodóknál. Semmi nem változik. Játszmák vannak, és a játszmákban vannak győztesek és vesztesek, s ezek felcserélhetők. Minden marad a régiben.

Zsámbéki Borisz Godunovja ezt vágja az arcukba. Nagyszerűek a főszereplők, s jó látni Szacsvay Lászlót, Bodnár Erikát, Ujlaki Dénest újból színpadon.