Holt lelkek, február 12.; Miskin herceg, február 15.; Katona József Színház, Sufni

Dankó Istvánt, aki idestova 10 éve a társulat színésze és építő tagja, jól érzékelhetően a tartalom hajtotta első rendezésében: neki ma Magyarországon mondanivalója van a Holt lelkekkel. Egy történetet mesél el, amely, bár szerzője több mint százötven évvel ezelőtt vetette papírra, ma ugyanúgy érvényes. És Dankó amellett, hogy az univerzálist példázza vele, kidomborítja benne a lokálisat, amivel nap mint nap találkozunk, legalábbis az, akinek van rá füle. Mert rendezése nem direkt aktualizál, de jelez.

A Katona József Színház legutóbbi két premierjének rendezője „mert nagyot álmodni” a Sufni aprócska terébe: orosz nagyregényeket. A két anyag terjedelme, sokrétűsége miatt a teljesség igénye az adott körülmények között persze fel sem merül, vizsgálat tárgya csak az lehet, kinek hogyan sikerült megfogni Gogolt, illetve Dosztojevszkijt.

Dankó Istvánt, aki idestova 10 éve a társulat színésze és építő tagja, jól érzékelhetően a tartalom hajtotta első rendezésében: neki ma Magyarországon mondanivalója van a Holt lelkekkel. Egy történetet mesél el, amely, bár szerzője több mint százötven évvel ezelőtt vetette papírra, ma ugyanúgy érvényes. És Dankó amellett, hogy az univerzálist példázza vele, kidomborítja benne a lokálisat, amivel nap mint nap találkozunk, legalábbis az, akinek van rá füle. Mert rendezése nem direkt aktualizál, de jelez. „Aki nem olvas újságot, csak a szemének hisz, azt könnyen megtévesztik a látottak” – hangzik el rögtön a játék elején a két orcáján erős pírral kicsit bohócosra (azaz esendőre) sminkelt Csicsikov (Vizi Dávid e.h.) szájából az intés. A stilizált jelmezek kortalanok, inkább a státusszimbólumnak is beillő színharmóniákat és textúrákat vesszük észre bennük: Csicsikov lila-rózsaszínjét, zakójához a trendnek megfelelően passzoló ingét és nyakkendőjét, Manyilovék muskátlipirosát, Korobocska kötött gönceit és mindent elnyelő marlborós hasitasiját, Nozdrov gumipapucsát, Szobakevics alsóruhára vett kivagyi medvebundáját, Pljuskin esőkabátját. Semmi különös, semmi igazán konkrét, de ennyiből is összeáll a vidéki (Orosz)ország tablója, ahol bármilyen kalandornak teremhet babér (holt lélek, szavazat stb. – tetszés szerint behelyettesíthető), ha megtalálja a lakossággal a hangot. Kinek hízelegni kell, kivel inni, kivel verekedni, kinek elég csak fizetni. Az egész alaphelyzet persze eleve vicces és ellentmondásos, mert ugyan kinek is adhatnánk a szimpátiánkat egy olyan világban, ahol mindenki romlott, csak az a kérdés, ki mennyire. Ahol a dolgoknak úgyis az a végük, hogy a nagyhal felfalja a kishalat: az intézményesült lopás aktorai egymást éppúgy, mint az eredeti „projektjével” házaló kisstílű fezőrt, akinek az ügyeskedésből még egy lakásra való sem jön össze – mert ez a Csicsikov lakásra gyűjt a fővárosban (jelen esetben Moszkvában, de ez is tetszés szerint behelyettesíthető), és menyecskét is szeretne persze bele, miért is ne a kormányzó lányát. Ha egy mondatban kellene összefoglalni ezt az előadást, valami olyasmit mondanék: Mese az okos fiúról, aki bár mindent megtett, mégsem lett a miniszterelnök helyi kiskirály veje. És ez a Csicsikov még szerencsésnek is mondhatja magát, hiszen némi börtönbüntetéssel és pénzáldozattal megússza – mert hát remekül alkalmazkodik, a nyerészkedés neki sem lelkiismereti kérdés, akárcsak az őt kiebrudalóknak. A nagyságrendi, egyben generációs különbséget (nem életkorban, inkább a hagyományban) a zene érzékelteti: amíg Csicsikovnak fut a cséza, technóra táncoltatja a nagyurakat, majd fordul a kocka, és ő kénytelen ropni a kidolgozottabb barokkra, mígnem „bukásának” pillanatában a két hangzás egymásra mixelődik – és a klasszikust nem tudja túlharsogni a modern.

A pár lépéssel átszelhető díszlet (amely a jelmezekkel együtt Kálmán Eszter munkája – jegyezzük meg a nevét!) egyszerre tanpálya és terepasztal, a szereplők manővereznek rajta, ide-oda pakolgatják a tereptárgyaikat, házukat, palotájukat, vörös sportkocsijukat, kisvasútjukat… És ennek a jelzésszerű, szép, zöld gyepnek a két szélén állítják fel a helyi potentátok a végén az ártatlanok nyugalmával a focikapukat. Mondjam még?

Egészében Dankó (egyelőre) kicsiben játszik, de annál ügyesebben: tizenkilencre lapot húz, és simán kivágja a huszonegyet – természetesen századokról beszélek. A színészek pedig serényen dolgoznak a keze alá, legfőképpen Elek Ferenc, akinek tulajdonképpen ruhát és kelléket sem kellene váltania a többféle figura megjelenítéséhez, csak úgy jön belőle mindegyik, egyszerűen, természetesen, hihetetlen profizmussal. A többiek közül talán egyedül Mészáros Blankának jutott a kelleténél eggyel több alakváltás.

Takátsy Péternek nem a világról, inkább magáról, a belső, személyes tapasztalatról van mondanivalója Dosztojevszkij A félkegyelműjével, nála vélhetően mások a választás, a színre vitel és lépés motivációi. Valószínűleg nem rendezni vágyott, csak összerendezni. Ő az emberélet egy másik stádiumában van, amikor a játékos már nem nyerni akar, csak játszani, amikor már nem a tét a fontos, hanem egyedül a játék öröme. Ennek megfelelően Takátsy nem számol, nem méricskél, hanem kiteríti a lapjait: telegépelt papírokat (gondolom, saját adaptációjának szövegét) a széke köré, kényszeres rendezettségbe; és nem húz, hanem válogat közülük, fejben ugrál közöttük. Miskin herceg – az ő értelmezésében – ugyanis elfogadja, hogy nincs dolga a fátummal, az esetlegesség nem kívülről, hanem belülről, önmagából fakad. Gyermekkorában epilepsziának diagnosztizált betegségéből? Vagy más lenne a kór? Talán egyfajta személyiséghasadás? Ennek lehetőségét Takátsy ugyan fel-felvillantja, de mindig ki is oltja. Nem, mindaz, amit Miskin elmesél, nem csupán a fejében játszódott és játszódik le újra és újra, csak ott vált töredékessé. Ő pedig most, a történtek után mintegy 15 évvel, újra egy szanatóriumban (ez Takátsy választott szempontja) próbálja kirakni ezt a mozaikot. Számára minden ember, minden kapcsolat, sőt minden gesztus és mozdulat csupa talány, ami nem is csoda, hiszen gyakorlatilag az volt az egyetlen időszak az életében, amikor emberek között forgolódott, akikre hatással volt, és akik rá is hatással voltak. Mintha ezeket a hatásokat akarná megfejteni, megérteni.

Takátsy Miskinjénél a megértés útja az azonosulás, a másik személybe való teljes belehelyezkedés. Vagyis nem belső monológban, hanem többnyire dialógban vezeti elő a meghatározó szereplőket: Rogozsint, Ivolgint, Nasztaszja Filippovnát, Jepancsin tábornokot és Aglaját, velük való találkozásait. Nem alkot róluk véleményt, csak megmutatja, milyennek látta őket. Csakhogy ezzel a módszerrel nem jut és minket sem visz közelebb a megértéshez. Hiába mondja az orvosa, hogy nemsokára újra emberek közé mehet, ez csak ámításnak tűnik. Ahogyan az örökös, a valósághűségre sokat adó visszajátszás is leginkább önámításnak: inkább a probléma folyamatos megkerülésének, nem meg- vagy feloldásának. Egyetlen jelenet van, amikor Takátsy–Miskin nem idézi a párbeszédet, hanem gesztusokkal, pillantásokkal jelzi a másik felet, amikor ő maga is az interakció része. És ez az egyetlen jelenet, amikor valóban azt érezzük, hogy a velünk szemben ülő férfi tudatában van helyzetének, szorongásának oka van. Takátsy egyedül van a színen, black boxban, amelyben belőle gyakorlatilag csak az arca meg a két keze látszik. És paradox módon ebben a fekete lyukban túl sokat mutat. Túl sokakat. És ezáltal mellékszerepbe szorítja önmagát.