v f
Hírek, Aktualitások

Akad néhány frappáns szerepösszevonás: Pálmai Anna „őrangyal” Évája vigyáz a főhősre annak alkoholmámorában, plusz szereplőt nem is kell behozni. Viszont jellemzően a szöveget nem igénylő, lélektani részek maradnak ki. A kisember karján megmutatott náci karszalag kívülről nézve, a főhőssel való azonosulás felkínálása nélkül közhely marad. A nagy történelmi ideológiák pedig a második felvonásra agyonnyomják a képek addigi játékosságát.
Nézem a Berlin, Alexanderplatz első felvonásának szokatlan képeit, és bevallom, azzal együtt lenyűgöznek, hogy lassan vége az első felvonásnak, és még mindig tanácstalan vagyok, mi érdekelte az alkotókat Döblin regényében. De még hátravan egy teljes felvonás, még bármi lehet. És akkor meglátom nagyban kivetítve Borbély Alexandra arcát. Ő játssza a főhős, Franz Biberkopf múltban meggyilkolt szerelmét, és azok a kriminológiai leírások, amelyek az eredeti regényben kissé fárasztónak tűntek, most az ő szájából személyessé válnak. Egy arc, amit nézve összeérik a rendezés és Mikó Csaba szövegkönyve. De milyen szerencsés Borbély Alexandra – milyen szerencsések vagyunk mi –, hogy halottat játszik. Ezért látjuk ugyanis a többieknél vagy tízszer nagyobb méretben: ráközelítve. Meg is állapítom, jól áll a film Döblin tudatfolyamregényének (piruló adalék: szerintem az eredeti regényformánál is jobban). Bár mintha a magát Döblin-adaptációként hirdető előadás is többet merített volna Fassbindernek a könyv alapján készült, felkavaró, tizenöt és fél órás tévésorozatából, mint az eredeti, ma rendkívül nehezen olvasható regényből.

De Fassbinder hatásán nem annyira a filmszerűséget, inkább a jelenetek kiválasztását értem. Annak ellenére sem az előbbit, hogy az előadást éppen egy szélesvásznú színpadkivágás szervezi. A rendező szak után azonnal a Katonába szerződtetett Kovács D. Dániel első találkozása ez a színház nagyszínpadával, és az első felvonásból annak a nézőtér irányába is ragadós kíváncsisága és öröme érződik, ahogyan ő és nem utolsósorban Horváth Jenny díszlettervező rácsodálkozik a színpad arányaira (állítólag ezek az arányok azonosak a szélesvásznú filmével). De ritka, hogy ezzel valaki kezdjen is valamit, pedig mennyi budapesti színházépületünkben bujkál ott a film! (Kapásból ott van a nevében is árulkodó Átrium Film-Színház. Az Örkényben pedig Bagossy László híres Kazimir és Karolinéja épített ugyanerre a szélesvásznú látványbeli megoldásra.) Ami azt illeti, a rendező popos színpadi világától eddig sem álltak távol a filmes effektek. De pont az az érdekes, hogy a filmszerűség most egész más értelemben van jelen. Talán csak a nagytotálok ismerősek, hiszen a közelit (egyébként a Fassbinder-film fontos eszközét) nem tudja a színház. Itt máshogy kell a lélekbe látni: szimbolikusan? Kamaratérben? Bár az is igaz, hogy a nagyszínpadi rendezők ma hasonló helyzetben kölcsön szokták venni a filmtől a kamerát. Ha viszont most átgondolom, mik azok a bizonyos filmszerű képek, amelyek az első felvonásban meglehetősen gyönyörűek voltak, akkor igen beszédes, hogy jellemzően nem arcokat tudok megnevezni. Hanem tablókat. (Végül is Döbliné városregény.) Kérdés, hogy mennyire érdekes ma a berlini forgatag önmagában. Ettől még lenyűgözően szép, amikor például egy parti állóképeit láthatjuk Lohár Antal vörös fényei előtt (kicsit a Nagy szépség – Grand belleza című film is eszünkbe juthat erről), a bulizók Nagy Fruzsina húszas évekbeli, sötétszín ruháit viselik (végig ezekben gyönyörködöm!), és a spotlight e mozgó életképek között vezeti a tekintetünket. Ez a fényekkel és bábszerű színészekkel mesélő világ egy darabig érdekes, és főleg jelzi, hogy a rendező valami újat keres.
De vajon miről szól ez a keresés? Beszédes, hogy a színlap szerint Kovács D. Dániel és Bíró Bence dramaturg „továbbgondolta” Mikó Csaba adaptációs munkáját. Bizonytalan vagyok, vajon a „továbbgondolás” fázisában marad-e még tér egy személyes rendezői vízió megvalósítására, ha a korlátlan értelmezési lehetőséget hordozó ötszáz oldalas regény jeleneteit már valaki kiválasztotta. Nem Mészáros Béla játéka kevés; alig jut neki jelenet, ahol megmutathatná, mennyiben akadályozta környezete Biberkopfot, és milyen tekintetben szeretett volna többet „egy vajas kenyérnél” (az alfejezetcímeket és jelmondattá vált sorokat – mint például ezt is – kiírva látjuk, mint Fassbindernél). A próza és színház között virtuózan átjárkáló Mikó Csaba szövegkönyve kivételesen inkább a tömörítésben jeleskedik. Rengeteg mindent megtudunk arról, mi történt Biberkopffal, de valahogy arra nem marad idő ebben a hosszúnak tűnő (pedig talán éppen, hogy szűkös) három órában, hogy mi történt Biberkopf fejében. Avagy szívében.

Például látjuk őt a húszas évek elején egy horogkereszttel a karján. Mészáros egyszer csak kifordul felénk, és hirtelen ott van. Elénk tárul a viselet. De már azt nem látjuk, nem marad idő kifejteni, hogy a horogkereszt viselése hová vezet: ami belül történik (életválság, csalódás), e látszólag cselekménymentes epizódok, mint például a korlátlanul vedelt alkohol, hiába töltenek be abszolút értelemben hosszabb időt Franz életében a megfogható konkrétumoknál, nem kapnak hangsúlyt. Nem derül ki, hogyan vezet az alkoholhoz a karszalag, és ezen keresztül a karszalag az életből és a lehetőségekből való kiábránduláshoz. Az alkohol csak alkohol: „ilyen is volt”. Akad néhány frappáns szerepösszevonás: Pálmai Anna „őrangyal” Évája vigyáz a főhősre annak alkoholmámorában, plusz szereplőt nem is kell behozni. Viszont jellemzően a szöveget nem igénylő, lélektani részek maradnak ki. A kisember karján megmutatott náci karszalag kívülről nézve, a főhőssel való azonosulás felkínálása nélkül közhely marad. A nagy történelmi ideológiák pedig a második felvonásra agyonnyomják a képek addigi játékosságát.

Nagyszerű megint Mészáros Blanka a vagány frizurájával (innen már csak egy lépés, hogy valaki ne csak a frizuráját lássa vagánynak, hanem őt is), ugyanakkor nem derül ki, hogy elvesztése mit jelentett Franznak. Pontosabban: végül kiderül, de nem a színésznő jeleneteiből, hanem egy utólag elhangzó összegzésből, hogy a bibliai Jóbot és Franzot analógiában kell elképzelnünk. Az „elveszítés folyamatát” figyelve azonban egyforma marad az a sok-sok nő, akik hol dívásan, mint Pálmai Anna, hol naivásan, mint Pálos Hanna, hol sok és nagy foggal, mint egy másik szerepben és másik karakterben megint Mészáros Blanka, vagy megint csak dívásan, mint Pelsőczy Réka fel- és letűnnek Franz körül. És hiába jó mindegyik színésznő, de most egyszerre mind rossz is, mert nem érteni, milyen űr marad utánuk: marad-e egyáltalán. Kivétel talán Szirtes Ági kitömött farú, pletykás, anyáskodó házinénije, és ilyen kivétel lehetne Pálos Hanna alakításában az utolsó szerelem, ha nem volna ehelyett szentimentális. Vajon Franz miért rúgta ki sorra szeretett nőit Keresztes Tamás féregszerűre játszott, nagyszerűen utálni való Reinholdjáért? (Ezúttal nincs köztük látens homoerotikus vonzalom.) Ahogy mintha a rendezésből is fokozatosan a vonzalom párologna el a választott mű iránt.

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben