Elismerésre méltó teljesítmény, kiváló színészi játék, nyelvi bravúrok jellemzik Az iglic legújabb bemutatóját. De ha lett volna szünet az előadásban, biztosan hazamenekülünk.
Színészek és bábszínészek állnak a Bábszínház stúdiójának nyomasztóan fülledt terében. Vascsövekből épített állványok emelkednek a forgószínpadon. Bizarr külsejű férfiak és nők, valószínűtlen jelmezekben, félig ló testtel vagy kutyafejjel, esetleg Marilyn Monroe-nak öltözve (jelmez: Tihanyi Ildikó), ijesztőre sminkelve, vagy ijesztően smink nélkül felejtve ütik a vasat. Kellemetlen, fülsiketítő zaj. Rosszul érezzük magunkat. Pedig nem látunk rossz színházat a Katona József Színház és a Budapest Bábszínház közös produkciójában.
Caryl Churchill Az iglic című színdarabja fantázialényekkel teli felnőttmese, amelyben két terhelt és részben terhes kamaszlány – Josie és Lily – érdekes kapcsolatát egy manipulatív tündér, Az iglic irányítja. A cselekmény egyszerre játszódik Anglia prolivilágában és egy mesebeli erdőszerű közegben. Valami ilyesmi született volna, ha Lázár Ervinnel íratták volna meg a Trainspotting forgatókönyvét.
A létező világ szereplői által használt modern, az ábrázolt társadalmi osztálynak megfelelő szöveg ellenpontjaként önálló megszólalásaiban az iglic nyelvi játékok végtelen sorával fejezi ki magát. Egyik szóból szövi a másikat, virtuóz közhelyköltészet ez, amelyben egy mondat sem fejeződik be hagyományosan. Mintha Weöres Sándor és Besenyő Pista bácsi együtt szívtak volna el egy fél marihuánaültetvényt. Nem ez történt: a szórakoztató fordítás Hamvai Kornélt dicséri. De bármilyen jó is a szöveg, a feltálalt mennyiségben már nehezen fogyasztható, a befogadás az idő haladtával egyre problematikusabb. Az arányérzék hiánya jellemzi az előadás egészét is. A rövid jelenetmorzsák, színes, hangos, zavaros, hol humoros, hol nyomasztó képek bár kétségtelenül egyedi atmoszférát teremtenek, elterelik a figyelmet a fő cselekményszálról; az eszközök diadalt aratnak a cél felett. A forma legyőzi a tartalmat. Pedig vannak erős pillanatai az előadásnak – főként a kisbaba születésének problematikájában –, ezekből lehetne több.
Pelsőczy Réka iglice jelentős színészi teljesítmény. Hibátlanul beszél versül, nem kerül saját hatása alá, miközben nevettet. Pálos Hanna Lily-je egyszerre naiv és ösztönös, befolyásolható és mégis erős: a Katona József Színház legújabb generációjának talán legerősebb színésznője ismét remekel. Josie szerepében Borbély Alexandra is pontos: agresszív skizofrénként ijeszt.
A bábszínházi rendező Tengely Gábor legnagyobb érdeme, hogy kisebb-közepesebb szerepekben megmutatja, hogy a bábszínészek is színészek. Az olykor kidolgozatlan szerepekben is bizonyítja elsősorban Blasek Gyöngyi, Pallai Mara, Kemény István, de legfőképpen Spiegl Anna, hogy bábok nélkül is képesek a karakterformálásra. Ritkán látni ilyen intenzív színházat, színészi alázatot, ekkora fizikai áldozatvállalást. A Katona József Színház és a Bábszínház társulata összeolvad a produkcióban.
Az iglic, bár a bemutatón sikert arat, inkább félreértő közönségre lel. A poénokat veszik, a mélységek a többség számára észrevehetetlenek. A legtöbben azon kacagnak, amikor Spiegl Anna kislányként azt kiabálja, hogy kaki.
A jó színház hat ránk és elgondolkodtat bennünket. Itt a hatás túl erősre sikerült, gondolkodni már nem marad sem erőnk, sem kedvünk. Az iglic tehetséges tévedés, minőségi rossz élmény.
2013. október 20. madainyer, vanyabacsi.blog.hu