v f
Hírek, Aktualitások

Míg beülünk a nézőtérre, két munkás (Baki Dániel e. h., Papp Endre e. h.) a színpadot építi. Nem a Katona színpadát: a Szorin (Máthé Gábor) birtokán lévő szabadtéri színpadot. Némán, elmélyülten dolgoznak vagy tíz percen át, úgy tűnik, roppant fontos nekik, hogy minden rendben legyen. Lelkiismeretesek. És talán kedvelik is Kosztyát, Szorin unokaöccsét (Ötvös András a frusztráltságot is, az agresszivitást is nagyszerűen érzékelteti), aki írt egy darabot, ennek a bemutatásához épül a kerti alkotmány. A cselédek szerepet is vállaltak az előadásban, ebből is gondolhatjuk, hogy rokonszenveznek a fiatalemberrel, Arkagyina, a híres színésznő (Fullajtár Andrea a szerep minden árnyalatát érzékelteti) fiával. De lehet, csak érzelmek nélkül, engedelmesen teljesítik, amit kért. Az engedelmesség, az alázatosság a zsigereikben van. Mikor a második rész közepén, az eredeti harmadik felvonás végén a vendégek elutaznak és a zsugori Arkagyina így búcsúzik tőlük: „Itt egy rubel, hármotoknak”, nem lázadoznak, szó nélkül elfogadják: „Hálásan köszönjük, művésznő.” Hogy közben mit gondolnak és mit éreznek, ha gondolnak és éreznek valamit egyáltalán, nem tudhatjuk. Ahogy a Sirály legtöbb szereplőjének valódi érzelmeivel sem könnyű tisztába jönnünk, hisz nincsenek velük tisztában ők sem. Csehov persze sokkal többet tud róluk, mint ők maguk, s ez a sokszoros többlet maradéktalanul ott van az Ascher Tamás rendezte keserédes – vagy teljesen keserű? – előadásban.

A színpadot építők elektromos vezetékeket is húznak, fénycsöveket próbálgatnak: Ascher ezzel is, a, mondjuk, a hatvanas-hetvenes évekből való sivár balatoni nyaralót idéző díszlet egészével is (díszlettervező: Khell Zsolt), a jelmezekkel is (jelmeztervező: Nagy Fruzsina), a zenével s egyáltalán nem utolsósorban a dramaturg Radnai Annamária új fordításával is („pénzem egy kanyi se”, „az apuka igazán nagy szemétláda”, „innen szép nyerni”) finoman kiemeli a darabot a saját idejéből, Csehov korából – és benne is hagyja: időtleníti, lebegteti. Az 1895-ben, másfél hónap alatt írt drámát egy év múlva mutatták be Péterváron. A premieren egyébként botrány tört ki, a kritika is fanyalgott: „Nem tudom”– idézi az egyik bírálatot Gereben Ágnes a Csehov világában –, „nem emlékszem, mikor lett Csehov úr nagy tehetség, de számomra kétségtelen, hogy már eleve hamis volt őt ezen irodalmi rangra emelni…” Azért is idézem ezt, mert a mű másik nagy problémaköre – az érzelmek valódisága, a valódi érzelmek elfojtása, be nem vallása mellett – a művészi tehetség mibenléte.
A színpadi színpadépítés, az előadás (amit Arkagyina „alternatív baromság”-nak titulál) most aligha jelképes, nem művészi állásfoglalás, mint annyiszor – például Székely Gábor és Zsámbéki Gábor 1971-es szolnoki, illetve kaposvári rendezéseiben, legalábbis Perényi Balázsnak az Ellenfényben megjelent cikke szerint (magam, sajnos, nem láttam őket). Trepljov szavai – „a mai színház csupa rutin és túlságosan kiszámítható” – nem duplafenekűek, annál inkább nem, mert ez a Sirály is azon előadások közé tartozik, amiben „egy három falú szobában … azt utánozzák, hogyan esznek, isznak, szeretnek, járnak és hordanak zakót az emberek”, csak valahogy az életünkről szól. De a kérdések nem esztétikai jellegűek, hanem a bemutatott emberi kapcsolatokra vonatkoznak. (Nyilván akadnak ma már, akiknek Ascher Tamás rendezései konzervatívak. Ez így van rendjén. Ettől ő még a magyar színház legnagyobb egyéniségei közé tartozik.)
Szereti-e valóban Arkagyina a fiát? És szereti-e a fia valóban őt? És Nyinát (Teleki Blanka a saját hamvasságát kölcsönzi neki, de a hamvasság elvesztését is el tudja játszani)? És Nyina Kosztyát? Trigorint (az új arcát mutató, kitűnő Nagy Ervin)? És Trigorin Nyinát? Arkagyinát? Ki szeret itt kit? Ki képes szeretni? És ki tehetséges azok közül, akik tehetségesnek gondolják magukat vagy legalább mások annak tartják őket?
Úgy tűnik, Arkagyina csak önmagát szereti. Színésznő, művész. Amitől nemigen lesz neki könnyebb. Popper ezt írja Színes pokol című, a színészek világáról szóló nagyszerű könyvében: „A színész egyetlen valósága a színház. … A színészet vállalt vagy nem vállalt magányt jelent.” Nyilván akad nem kevés kivétel, de a színészek többségére feltehetően igaz ez az állítás – ahogy a művészek többségére is. Igazából, azt hiszem, a tehetségtől függetlenül. Arkagyinára mindenképp. Nem tud másról beszélni, mint magáról: „Ahogy engem fogadtak Harkovban…” Szerepeket játszik a magánéletében is: a híres színésznőét, a szerelmes nőét, az odaadó ápolóét. S persze az anyáét.
Arkagyina képtelen valóban szeretni Kosztyát, ahogy igazából Trigorint is. Nem tud szeretni. Ebbe – alapvetően ebbe! – Kosztya belepusztul, Trigorin viszont örül neki, neki így jó, megmarad valami az önállóságából. Kosztya „pszichológiai kuriózum”-nak nevezi anyját: „Csak őt lehet dicsérni, csak róla lehet írni, hangos ovációval lelkesedni átszellemült játékáért A kaméliás hölgyben…” Ismeri, jól ismeri, mégis folyton imponálni szeretne neki, bár tudja azt is, ez nem fog soha sikerülni. Ugyanakkor provokálni is akarja, bántani és legyőzni, mint a kerti színpadon elkezdődő darabbal, aminek előadásába Arkagyina folyton beleszól. Kosztya nem bírja soká, megszakítja az előadást, sértetten elrohan. Első, sikertelen öngyilkossági kísérlete után viszont kisgyerekként kéri az anyját, hogy cserélje ki a fején a kötést: „Olyan jól csinálod.” Sőt: „…megint olyan gyengéden és kétely nélkül szeretlek, mint gyerekoromban”! Fel is idéz egy gyerekkori emléket, megcsókolva Arkagyina kezét, aki nem emlékszik arra, hogy valamikor egy teknőben mosdatta a házukban lakó, összevert mosónő gyerekeit – nem emlékezhet minden látványos szerepére! A két táncosnőt viszont, akik jártak hozzá kávézni, fel tudja idézni – ők szakmabeliek. Az idill (amiben azért felborul, leesik a kötszeres doboz) nem tart soká, összevesznek, szörnyűségeket vágva egymás (részben bekötözött) fejéhez. Gyengédségről már szó sincs, Kosztya a legérzékenyebb pontot célozza meg: „Szaladjál csak a kedves kis színházadba, és játssz csak azokban a szánalmas, szar darabokban!” Arkagyina teljesen elfeledkezik magáról: „Soha életemben nem játszottam szar darabokban! Baszd meg!” (Ez az indulatszó aligha szerepel Csehovnál. De ebben az előadásban teljesen helyénvaló, sőt helyén való: hitelesen érzékelteti a színésznő feldúltságát, aki ebben a fordításban a legnagyobb sértésként ezt üvölti: „Te civil!” Aztán persze kibékülnek, de ez már semmin nem segít.
Kosztya gyerekkorától fogva sérült – erről a gyerekkorról semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy az apja is híres színész volt s hogy nehezen viselte anyja vendégségeit: „Most mondd” – idézi fel nagybátyjának –, „mi lehet kétségbeejtőbb és idiótább helyzet: ott van nála … az összes híresség, színészek, írók, és közöttük én vagyok az egyetlen senki, akit csak azért viselnek el, mert a fia vagyok.” Ő Arkagyina fia és soha nem is lehet más – ez Kosztya letehetetlen keresztje. Nyina megválthatná, gondolja ő, de korántsem biztos, hogy ez igaz. Amitől ő még szerelmes belé. Hogy az anyját szereti-e… Küzd a szeretetéért, ezt látjuk, tele indulatokkal. Trigorint azért gyűlöli, mert úgy érzi, közéjük állt. Holott dehogy. ahhoz érzelmek kellenének.
Kosztyában az indulatok össze is torlódnak, alaptulajdonsága az agresszivitás. A színpad hátsó falául szolgáló lepedőre fekete festéket önt, az ajtó üvegét vörössel fújja le, a színpadot szétfűrészelné, Trigorint megverné. Az oktalanul lelőtt sirályt nem leteszi Nyina lába elé, hanem ledobja, odavágja, előtte pedig még a háta mögül előkapva az orra elé tartja, amitől elég sokkoló. (A sirály sem nagyobb szimbólum a szükségesnél.) Az agresszivitása időnként önmaga ellen fordul, végül, Nyina látogatása után, sikerül is megölnie magát.
Arkagyina nem szereti Trigorint sem. Használja, szüksége van rá. Trigorin híres, elismert író, aki az ő magabiztosságát is növeli, az ő fényét is emeli. Mikor Trigorin bevallja neki, hogy Nyina „őrülten” vonzza (azaz nem szerelmes, mindössze vonzza a lány, ha „őrülten” is – ő ugyan „még nincs negyven”, Nyina viszont sokkal, de sokkal fiatalabb, huszonkét éves), Arkagyina nagyjelenetet rögtönöz neki (Fullajtár Andrea letérdelve, székre mászva folyondárként tapad a bambán álló Nagy Ervinre). Elsősorban nőként sértődik meg („Nehogy már annyira visszataszító legyek, hogy … így lehessen velem beszélni más nőkről!”), elsősorban színésznőként könyörög („Ha elhagysz, akár csak egy órára is, azt nem élem túl, megtébolyodom…”) s mikor az író ellenállásra képtelenül megadja magát („Az akaraterőm nulla…”) , higgadtan, győztesként állapítja meg: „Most már az enyém vagy.”
Trigorinért Nyina is rajong, még ismeretlenül – s aztán, megismerve, bele is szeret. Vesztére. Trigorin sem szeret senkit, ő is csupán haszonélvezője mások rajongásának. Nem vállal semmilyen felelősséget. Nyina megszökik, gyereket szül neki, a gyerek meghal – Trigorin pedig visszalép a problémamentes régi kapcsolatba, amit igazából fel sem adott. A lány nem képes talpra állni. Mikor a darab végén újra látjuk, majdhogynem őrültnek tűnik. De legalábbis zavarodott – és már iszik is. Kuszán beszél, nem hihető, amit mond, maga sem hiheti: „Most már igazi színésznő vagyok…” Nem, Nyina ebben az előadásban egy roncs. Elképzelhető olyan rendezés, amiben híres szavai – „nem a dicsőség a fontos, nem a csillogás, nem az, amiről ábrándoztam, hanem hogy tudjunk tűrni” – a mű és az író üzenetének tűnnek. Itt erről szó sincs: itt ez Nyina szánalmas önigazolása. Nagy kérdés, eljut-e Jelecbe, ahová a télre szerződött.
S közben szép lassan ronccsá válnak azok is, akik valóban szeretnek, akik képesek szeretni. Hiába képesek: akit szeretnek, az mást szeret. Medvegyenkó (Dankó István) – ő is inni kezd – Mását (Jordán Adél) szereti reménytelenül, Mása – ő már régóta iszik – Kosztyát. Mikor Medvegyenkó szerelmet vall neki, fejre áll. Nem képletesen: valóságosan (Jordán Adél alakítása nem ettől bravúros). Végül férjhez megy ugyan – hogy „kitépje” a szerelmet a szívéből – a tanítóhoz, de ezzel csak ront a helyzetén. Egyelőre ugyan ő veri a férjét, de hamarosan az fogja verni őt. Látni a szemén – illetve Dankóén. Mása egyetlen boldog pillanata, amikor Kosztya mintegy hirtelen felindulásból megcsókolja.
És ronccsá válik Polina Andrejevna (Szirtes Ági) is, aki Dornba, az orvosba (Fekete Ernő) szerelmes (ha szerelmes), s szeretné, ha az kimenekítené érzéketlen, durva férje, Szorin intézője (Bezerédi Zoltán) mellől. Szorin a darab egyetlen elégedett figurája: nem érdekli más, mint a gazdálkodás. Elvan régi színházi emlékeivel: ő még ismerte Szuzdalcevet, a színészt, sőt sokat ittak együtt… A korlátoltság nagy erény.
A választékosan öltöző Dorn nem veszi magához Polina Andrejevnát, még a pulóverébe sem bújik bele, ha a nő kéri. Cinikus lenne? Vagy csak fásult, ötvenkét évesen, aki fásultságában mindenkinek valeriánát rendel? Ő elégedettnek mondja magát. Mindenesetre magányos, az intellektusa magányossá teszi. Ő az egyetlen, akinek tetszik Kosztya darabja. Ezt, másoknak nem tudván, nekünk, a nézőknek mondja el, aztán a szerzőnek is gratulál és további munkára biztatja, őszintén: „De csak azt szabad ábrázolnia, ami fontos és örök.” Körutat tesz Nyugat-Európában, erről beszélve egész elérzékenyül: „…mész össze-vissza, együtt élsz a tömeggel, összeolvadsz vele pszichésen, és kezdesz hinni abban, hogy talán tényleg létezik a közös világlélek…”. Aztán hazajön, de itt nincs mivel összeolvadnia.
Szorin, Arkagyina bátyja, őszintén szereti Kosztyát, az unokaöccsét. (Ezt érezve a fiú ad is neki egy mondatot a darabjában…) Többször is szembeszáll miatta a húgával, persze hiába. Nem elégedett és nem elégedetlen a sorsával: belenyugodott. Valaha meg akart nősülni, író szeretett volna lenni, a városban akart élni – egyik sem sikerült, de nem baj. Nem nagy baj. Jogtanácsos nem akart lenni, de az lett – ez sem baj. Nem nagy baj. Mulat magán. „Tetszik, nem tetszik, ez az élet…” – mondja még az elején Trepljovnak: „Az a helyzet, hogy itt falun soha nem úgy éltem, ahogy akartam. … mindig örültem, amikor elmehettem innen… De most, hogy nyugdíjas vagyok, megmondom őszintén, nincs is hová mennem…” A halál közeledte kicsit berzenkedővé teszi: még élni szeretne. De aztán megadóan lefekszik. Hisz ez az élet: lefekszünk, felkelünk, felkelünk, lefekszünk, a kettő között kicsit élünk, ha nem is úgy, ahogy akarunk. És egy idő után már nem lehet változtatni. S a változtatás is kétesélyes. Nyina változtat, várva – Trigorinnak beszél erről – a „dicsőséget”, az „igazi, zajos sikert”, de hiába; súlyosan csalódnia kell. Mása férjhez megy – amitől csak rosszabbodik a helyzete. Dorn elutazik – aztán hazajön.
Szorin arra fog ébredni, hogy Kosztya meghalt. Ezt a darab legvégén, mikor lassan elsötétedik a színpad, csak ketten tudják, Dorn és Trigorin. A többiek az asztalnál mulatnak: „Játszunk és iszunk” – mondja Arkagyina kétszer is. Hamarosan mindenki meg fogja tudni. Mi változik majd? Változik-e bármi is? Változhat-e? Aligha. Itt senki nem tudja és nem is akarja megérteni a másikat, akkor sem, ha megérthetné, mint Dorn Mását, aki neki vallotta be a titkát. És saját magát sem akarja senki megérteni: szörnyű dolgokat kellene bevallani.
Csehov nem ítélkezik, Ascher Tamás sem. Csehov csak megmutat, ábrázol, leír. Igaz, kegyetlenül, de nem részvét nélkül. Hisz ő sem jobb, ő is csak egy a saját szereplői közül. Hosszan lehetne sorolni a darab életrajzi elemeit, a figurák szájába adott saját gondolatait. (Még a sirály lelövése is valóságos elem! Csehov egy levelében ír egy vadászatról, amin festő barátja véletlenül megsebzett egy madarat, amit aztán, hogy ne szenvedjen, megöltek, rossz lelkiismerettel. Nyina alakja mögött ott van a tanárnő Lika – Lídia – Mizinováé, de Lika Avilováé is: mint Nyina Trigorinnak, az írónő adott valamikor Csehovnak egy medaliont, a mondat pedig, amire Nyina utal, valójában egy Csehov-műből való: „Ha bármikor szükséged lesz az életemre, akkor gyere érte és vedd el.” Sőt a zongora alakú felhő is átúszott valaha az égen. De mindez lényegtelen. Ha nem is teljesen.)
Csehov és Ascher Arkagyina, Kosztya, Trigorin és Nyina tehetségének kérdésében sem foglal állást s ez így van jól. Feltehetően egyikük sem kiemelkedő tehetség. Ez Arkagyinában fel sem merül, Trigorint nem zavarja, sőt kellő öniróniával viszonyul hozzá, Kosztya szenved tőle, öngyilkossága előtt összetépi és elégeti a kéziratait. De ő akkor is szenvedne, ha egyértelműen tehetséges lenne: nem hinné el. Nyina talán valóban tehetségtelen; naiv álmok vezették a művészet felé, a színház valósága más, különösen Jelecben.
Trigorin Nyinával beszélgetve őszintén vall magáról. „…a maga élete csodálatos!” – mondja rajongva a lány. Az író visszakérdez: „Aztán mi annyira jó benne?” Őszintén beszél az íráskényszerről (amit Csehov is érzett) és arról is, hogy a megjelent műveit már nem bírja elviselni. És tudja, mit mondnak az olvasók: jó kis könyv, de Turgenyevé jobb. „És így, egész a sírig csak aranyos és ügyes leszek, aranyos és ügyes, semmi több…” Még azt is kimondja: „Nem kedvelem magamat, mint írót.” Lenne ebben cáfolatot váró primadonnaság? Szerintem nincs. Inkább némi keserűség. Amitől Trigorin még éli a maga életét és egész jól érzi magát a bőrében.
Tarthatók persze az említettek teljesen tehetségtelennek is. Almási Miklós 1985-ös kitűnő könyvében – Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? – még Sirály-elemzése címéül is ezt adja: Ripacsok a tóparton. A ripacs szinonímájaként a profi, az iparos szerepel. Kosztolányi Dezső 1930-ban – még Pavlovics Antalként említi Csehovot! – Kosztyát is, Nyinát is „teljesen tehetségtelen”-nek vélelmezi, a többieket is. Nem tudom. A zsenialitás és a középszer, a középszer és a bántó tehetségtelenség közt oly széles mezők húzódnak! Bár lehet, ezt csak az önvédelem mondatja velem.
Sokat lehet nevetni a Katona előadásán. Részben Csehov eredeti poénjai kapnak hangsúlyt, például Trigorin véleménye az előadásról: „Egyáltalán nem értettem” vagy Mása tökrészeg okossága: „…ha férjhez megyek, már nem gondolok a szerelemre, az új problémák elfojtják a régit.” Hogy ezekenevessünk, ahhoz persze kell Nagy Ervin és Jordán Adél játéka is. Részben pedig az előadás saját poénjain mulatunk, azon például, hogy amikor Medvegyenkó – mi mást tehetne – felajánlja, elindul haza a szakadó esőben, Polina Andrejevna, aki immár az anyósa, felsóhajt ugyan: „Gyalog, ilyen ítéletidőben…”, de ezzel egy időben már nyújtja is a kabátját… Mulatságosak is ezek az emberek. Mulatságos, amit Kosztolányi így foglal össze: „Mindenki boldogtalan, mindenki vágyakozik, mindenki szeret és mást szeret, mint aki őt szereti.” Valóban mulatságos. Vérfagyasztóan az. És bele is lehet halni.
Igazi nagy színházi este.