v f
Hírek, Aktualitások

2000-ben, az előző évezred utolsó esztendejében, közvetlenül karácsony előtt, szenteste, Fehérgyarmaton ismeretlenek lopási szándékkal behatoltak egy üresnek vélt házba, aminek azonban két lakója is volt: Borbély Szilárd író szülei. Édesanyját agyonverték, édesapját súlyosan bántalmazták. A valódi tetteseket a rendőrség nem találta meg. A bíróság elé állított négy cigány férfit végül bizonyítottság hiányában két év múlva felmentették. 

2006-ban Olaszliszkán több roma a gyerekei szeme láttára agyonvert egy magyar embert, Szögi Lajos tanárt, mert azt hitte, hogy Szögi az autójával elütött egy cigány kislányt, akin valójában egy karcolás sem esett – ha nem száll ki a kocsijából, hogy megnézze, mi történt, miben segíthet, nem hal meg. A másodfokú bíróság három év múlva a nyolc vádlott közül hármat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt, egyet tizenhét, kettőt tizenöt év fegyházra, további kettőt tíz év, a fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre. Az ügy kapcsán feléledt a cigányellenesség, sokan a halálbüntetés visszaállítását sürgették.
A rablótámadás, édesanyja, majd édesapja halála sokkolta az írót, elhatározta, nem beszél és nem ír az „ügy”-ről. Aztán hét esztendő múlva – csak hét esztendő múlva! – mégis írt, hiszen író volt, bár a tragédiát aligha írta ki magából, van, amire nincs terápia. Tárgyilagos hangja ellenére végletesen őszinte, önmagához és az olvasóhoz egyaránt kegyetlen írás az Egy bűntény mellékszálai, a hasonló című kötet, az Egy gyilkosság mellékszálai záródarabja. Az olaszliszkai lincselés van Az olaszliszkai című darab mögött, aminek címe egy jelzős szerkezet előtagja, nekünk kell kiegészítenünk egy jelzett szóval, egy főnévvel.
Máté Gábor nagyszerű érzékkel összekapcsolta a kettőt, a prózából, pontosabban egyes részeiből is drámaszöveg lett, az eltávolító egyes szám harmadik személyből egyes szám első személybe kerülve; a textus még néhány, máshonnan vett mondattal is kiegészült (dramaturg Török Tamara). Így a Halotti Pompa Harmadik Könyvéből származó, eredetileg egész másra vonatkozó, de a két borzalmas esetre is érthető szakasza indokolja meg a művek „egybeírását”: „Egyszer meghaltam már tehát, / s hogy túléljem halálom, / magamra vettem azt, aki / hasonlít rám.” Fekete Ernő – nem is játssza: megéli a kettős szerepet, megrendítően – a nézőtérnek háttal, Borbély Szilárdként megszólalva kezd el beszélni, aztán egy magyaros felsőrészt felvéve Szögi Lajosként beszél tovább. De nem csupán a két tragédiáról van szó, nem kettős dokumentumdrámát látunk. A tragédiák ürügyén a darab és az előadás a gyilkosságok mögötteséről, a mai Magyarországról is szól, s én még erősebbnek érzem a metafizikai, antropológiai szólamot. Nem véletlen a konkrét térből és időből kiemelő, erősen retorizált, gyakran időmértékben lüktető nyelv (a szereplők ilyenkor nem a saját nyelvüket beszélik!), nem véletlen a zene (Kiss Ferenc), a stilizált mozgás (Hegymegi Máté), nem véletlen a görög drámákból átvett kórus, aminek ellenére hangsúlyozottan a zsidó–keresztény kultúrkörben vagyunk. Nem görög drámát látunk, azokban ismereteim szerint viszonylag ritkán említi egy rabbi (Szacsvay László) Káint, Mózes Teitelbaum (1759–1841) sátoraljaújhelyi rabbitársát idézve:

Egy Széder este az engesztelésről
beszélgettek. Hosszú hallgatás után
azt mondta Reb Teitelbaum,
hogy Káin sokáig tervezgette
a gyilkosságot. Nem hirtelen,
indulatból követte el. És azért
tette szombaton, mert a Teremtést
akarta megszentségteleníteni. És
azt kívánta ezzel bebizonyítani,
hogy Istennek nincs az ember
felett hatalma, hisz az életet
bárki elveheti. Káin a baltával
egyre nagyobb erővel
ütött, amíg szétverte Ábel
koponyáját.

Ez a mozdulat ismétlődik az anya és a tanár gyilkosainál. A gyilkosságok kapcsán Borbély Szilárd, aki a támadás után sok mindent másként látott („Megéreztem, hogy nem volt természetes az, hogy az eddigi életemet öntudatlan biztonságban töltöttem, mintha védve, burokban élnék.”), arról is töpreng, hogy a rombolás ösztönei, amik az emberi történelem során a legszörnyűbb módon a holokausztban mutatkoztak meg, valóban felszámolhatatlanok-e, valóban inkább sajátjai-e az embernek, mint bármi más. S töpreng azon is, hogy megválthatók-e a „számon kívül maradtak” (Vörösmarty).
Szertartásdrámát, áldozatokat megidéző rítust látunk – szép és megrázó előadást. Máté Gábor gyönyörű képeket komponál. A színpadon lévő tér is stilizált (díszlettervező Cziegler Balázs), a középen lévő üres területet három oldalról egy magasított rész veszi körbe, így a közép mintegy a múltnak kútjává válik; falában a múlt tárgyai (Ady Máriát az ÉS-ben ásatásra, Tompa Andreát a Magyar Narancsban sírgödörre emlékezteti, Csáki Judit a revizoronline-on „medenceszerű mélyedés”-t ír; egy előadás értelmezése nehéz feladat). Igaz, a szertartásdráma elsősorban az olaszliszkai tragédiát, Olaszliszkát idézi meg – a hátsó falra vetített film (Török Marcell) mintegy az Áldozat szemével végig is pásztázza a falut –, s mögötte, vele a mai Magyarországot. De végig ott a metafizikai szólam is.
A tanár, a darab szerint az Áldozat, naiv jobboldali, székén (autóján) a Nagy-Magyarország-matricát is látjuk. Szerinte „édenkert” ez az ország, még ma is. „Isten van jelen itt.” Középső lánya (Mészáros Blanka) szavaira azonban elismeri, hogy „Hazugságok vesznek körül bennünket”, s hogy „a gyűlölet korunk vezére”. A lány szülei egész nemzedékét vádolja: „Ezt már elkurtátok, mi is úgy látjuk, / nem kicsit, hanem nagyon. A mi jövőnket.” (Késő korok remélhetőleg boldogabb olvasóinak: a durva fordulat Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006-os öszödi beszédéből való.) A Füzér Anni által stilizált magyar népviseletbe öltöztetett kar (vezetője Pálos Hanna) is megidézi az átlagpolgárok mindennnapjait, a szöveg szarkazmusához (és esetleges didaktikusságához) illően skandálva a sorokat:

Tévésorozatja
jár az eszébe, és hogy elvágyakozik.
S nem veszi észre a csillagokat,
sem a Holdat az égen. Mert élete önzés,
hiába ha pénzt vet a kéregetőknek,
zebrán ha kísér át vakokat,
adja helyét át villamoson
a roncs öregeknek, de mégis az élete:
az csupa önzés. Mégis a lottószelvényt veszi,
főnyereményre kacsintva.

A tanár bizakodik, átmenetinek gondolva a jelent, múlónak a gondokat – aztán meggyilkolják. Közben azt kiabálják: „Öljétek meg a magyart, mert meghalt a kissány! Verjétek agyon!” Majd a kart haljuk:

A gyűlölet néha,
mint tűz a szalmakazalba,
hirtelen kap lángra. Senki
sem érti.

Szót kapnak a tettesek is a bírósági tárgyaláson, ahol a karból kilépő Bíró (Szirtes Ági), az Ügyész (Borbély Alexandra) és az Ügyvéd (Pelsőczy Réka) szavaiból a mai magyar értelmiség nézeteit halljuk („Más bűncselekményekből is ismert tény sajnos, hogy a cigány elkövetők az értelmetlen pusztításra igencsak hajlamosak. Sajnos az is ismert, hogy ha sok cigány van együtt, rendkívül bátrak. Természeti adottságaikból eredően cselekedeteiken uralkodni nem tudnak” – így az Ügyész.) A Bíró „miért?”-jére a Vádlott (Tasnádi Bence) így válaszol:

Nincs válasz erre. Mi olyan nyomorultak vagyunk,
amit maga el sem tud képzelni. A magukfajta,
aki rólunk ítél és megítél, azt hiszi: így nem lehet élni.
Nem is. De muszáj. Mert nekünk csak ennyi maradt.
Ki tehet erről? Na mondja, ki?
Miért kell mindig nekünk a vádlottnak lenni?
Félni, szégyenkezni a világ előtt folyvást?
A megalázottak becsülete hol van? A kiktől
elvették a reményt, hogy élhetnek becsülettel,
azokat ki látja meg? Gyerekek nőnek fel a koszban,
és senki se bánja.

Borbély Szilárd itt, ritka emberi nagysággal, azoknak ad szavakat, akik közül a tanár gyilkosa s feltehetően a szülei támadói kikerültek. A magyarok és cigányok közti kapcsolat megromlását abban látja, hogy elvették a romáktól – s nem csak tőlük! – „az emberhez méltó élet lehetőségét” s úgy véli, „a megaláztatás része a rendszernek”: „Mára az egész társadalmat ellenséges csoportokra szabdalta a politika.” Látjuk és halljuk aztán a lent lévők valódi nyelvét, a Vádlott öccséhez szóló, alig olvasható, alig érthető levelét.
A családi és az olaszliszkai tragédia mellett szó esik a magyar–zsidó együttélésről is, hisz a faluban zsidó közösség is élt. Egy hosszabb jelentben, ami az Áldozat és lányai autózásába ékelődik, egy Idegen (Haumann Péter súlyos alakítása) érkezik, aki az egykori cáddik, csodarabbi sírját akarja felkeresni. Szomorúan állapítja meg a hely lakóiról:

Az arcok puszták, gyűröttek csak,
reménytelenség rejlik ráncaikban,
és a mozdulatlan megvetés lakik
itt mindenütt. Az idegen nem létezik
szemükben. Ez nagy veszély:
mert nem várnak és nem remélnek
semmit.

És valóban: a Falubeli (Bán János), akivel találkozik, nem örül neki, ahogy más zsidóknak sem:

Volt itt egy nép, mely nem tud felejteni,
de mit érdekel bennünket, hogy fáj
nekik a folyó felől szálló esti pára,
hogy fáj a szőlők, földek illata…

Mikor az Idegen arról beszél, hogy „Az emlékezet egy nép legnagyobb kincse”, nem is érti, azt sem érti: „Emlékezzem a múltra az állam.”
Nem akar emlékezni az Áldozat két lánya sem a gyilkosságra: „Azért sem beszélünk róla, hogy elfelejtsük, ami történt.” Bár talán nem szerencsés összekapcsolnunk a kétféle emlékezést, kétféle felejtést, felejteni akarást, ahogy a tetteseknek a valóságot átíró hazugságai is mások. Sokféleképp lehet a múltat meggyalázni.
Az előadás végéhez közeledve elhangzik a gödölye meséje: az Áldozat két lánya mondja el, összeérnek a szálak. A mese tanulsága az lenne, hogy az Isten a legfőbb úr, ura a halálangyalnak is, megjelenésével helyreáll a világ megbomlott rendje, a bűnösök megbűnhődnek. A legutolsó jelenetben mégis a halálangyal diadalmaskodik: Fekete Ernő Borbély Szilárdként a földre fekszik és lassan, roppant lassan behengeredik a halálba. Ahogy ezt tette 2014. február 14-én a valóságos Borbély Szilárd is, aki egész életében olyan szörnyekkel viaskodott, akikkel szemben nem adatott meg győznie. Ők az erősebbek.

Oldalunk cookie-kat használ az optimális működés érdekében.
Adatvédelmi tájékoztató Rendben